–

Úgy látszik, a szegénység és az özvegység is anyai ágon öröklődik, akár a vérzékenység. Anyám is szegényen nőtt fel, apa nélkül, bár magasabb színvonalon élte az életét, mint nagyanyám. Ő is fiatalon özvegyült meg.

Anyám gyerekként a két fiútestvérének a cselédje volt, mert az anyja éjt nappallá téve dolgozott a négy ember megélhetéséért. Amikor a fiúk már kőművesek voltak, magukra költötték a fizetésüket, majd megnősültek, és a két nő magára maradt. Anyám megtanult szabni-varrani, ezzel keresett valami keveset. (Ez kisgyermekkoromban jól jött nekünk.) Nagy kuporgatások árán végül vett egy varrógépet. Épp olyan romantikus álmodozások között nőtt fel, mint általában a tisztességes vidéki lányok, de akadt egy kis különbség közte és a társai közt. Igényesebb volt náluk minden téren. Talán azért is, mert ő nem ment kapálni a napszámos lányokkal. Gyönyörű szaténból varrt magának pongyolát, és vasárnap délután abba öltözött. Nem volt különösebben szép, csak annyira, mint a legtöbb jó alakú, fiatal lány. De úgy képzelem, hogy ő is a „fehér lovon érkező hercegről" álmodozott. Már 25 éves is elmúlt, a barátnők mind férjhez mentek, de az ő hercege még mindig nem jött el.

Majd bemutatták neki apámat. Anyám részéről nem volt szerelem – ezt tőle tudom – , de apámat  különbnek tartotta a körülötte élő földműves férfiaknál. Mert apám értelmes volt, kedves, és ráadásul kéményseprőként dolgozott. Amikor anyám férjhez ment, talán abban reménykedett, hogy könnyebb lesz az élete egy iparos mellett.

A házaséletük azonban nem volt felhőtlen. Hogy is lehetett volna?! Egy szobában éltünk négyen: apám, anyám, én és az anyai nagyanyám. Anyám minden igyekezetével azon volt, hogy abból a kevés pénzből, amit apám keresett, a szoba-konyhát sokkal szebbé varázsolja, mint amilyenben az ő társadalmi helyzetében lévő lányok felnőttek. Csipketerítők, képek a falon, nippek, divatos ágyterítő, rádió, jénai tálak, kis kalap a fején... Apám a szibériai fogság nyomorúsága után imádta mindezt.

Kilencéves voltam, amikor apám meghalt. Meg voltam győződve arról, hogy a halála az én lelkemen szárad.

Amikor a kórházban haldoklott, úgy imádkoztam Istenhez, hogy mentse meg őt a szenvedéseitől. A halálát követő napon rájöttem, hogy az imám félreérthető volt.

Isten valóban megmentette szenvedéseitől, de nem számunkra, hanem saját maga számára, és én nem tudhattam, vajon apámnak jobb volt-e így?

Apám nem sokkal a halála előtt belekezdett az új otthonunk építésébe. Munkaidő után a városon kívüli harasztra járt követ fejteni azzal a beteg, csontváz testével. Odahordta a telekre. Kimérte a ház alaprajzát, elindította a hiteligénylést a helyi OTP-nél, aztán fogta magát... és meghalt.

Anyám meg ott maradt egyedül velem, a jövedelemmel nem rendelkező anyjával, a kölcsönnel, a takarítónői, semmire sem elég  fizetésével... teljesen kétségbeesve.

Ám anyámat nem olyan fából faragták, hogy elhagyja magát. Felvette a harcot, és iszonyú keservesen, de felépítette a  a kölcsönből a házat. Maga is beállt segédmunkásnak. Azt mesélte, hogy amikor menstruált, akkor is a férfiakkal együtt emelgette a betontálcákat, és úgy folyt belőle a vér, mint amikor rosszul zárták el a vízcsapot. Rettegett, hogy átázik.

Ha keservesen is, de felépült a házunk. Ma is ebben élünk a férjemmel és a fiammal. Még be is rendeztük anyámmal. Mindig felvettünk egy-egy kölcsönt bútorvásárlásra (akkor, az átkosban még három százalékos kamatra).

Emlékszem, amikor a sivár falak közé először behozták a ma is ott lévő szekrénysort. Anyámmal csak ültünk gyönyörködve szemben vele a „sezlonyon". Én már odaálmodtam a polcaira a sok vágyott könyvet, amiket szerettem volna elolvasni.

Anyám az ölébe tette megfáradt kezeit, és engem figyelt, hogy örülök-e? Mindig az én örömömet kereste... A magáéról pedig megfeledkezett.

Az én gyermekem is ezek között a falak között nőtt fel. Ő gondozta kilencéves koráig. Most is ez az otthonunk, amit ő épített. Egy gyenge nő, akinek mégis akkora akaratereje volt, hogy mindannyian csak  fejet hajthatunk előtte. Ki tudja, mire lett volna képes, ha nem azzal lett volna elfoglalva, hogy örök időkre fészket teremtsen nekünk?!

Ő volt a társam, ő várt haza kávéval munkaidő után... Őrá támaszkodhattam. Anyagilag... Lelkileg... Mindenhogy. Ő jelentette nekem mindazt, amit a nekem rendelt társamnak kellett volna megtennie.

Aztán elhagyott. Csak úgy, minden előzetes jel, betegség, nyűglődés nélkül. Egyik óráról a másikra. Három évig nem ocsúdtam fel utána. Egyedül maradtam a hiányával. Évekig nem tudtam szanálni a dolgait, mert azt hittem, amíg a pongyolája a szekrényben van, bármikor visszajöhet. Majd magára ölti, és megfed az ostobaságaimért úgy, ahogy régen.

De nem jött. És én kénytelen voltam felnőni... végérvényesen.

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/Ariel H.