Nem ismerjük, sőt, észre sem vesszük a növényeket – a vakságról, ami a végzetünkké válhat

–

Ha valakit szeretek, vágyom megismerni. És nem tudok szeretni olyat, akit nem ismerek. Az érdeklődés fellobbanása múló izgalom, a kötődés feltétele a törődés. Nemcsak ember és ember közt van ez így.

Szereted a kutyákat? Ha ezt kérdezik tőlem, azt válaszolom: ezt a kutyát szeretem (amelyik most is itt horkol a lábamnál). Kilenc éve minden napot együtt töltünk, etetem, itatom, sétáltatom, dajkálom, orvoshoz viszem, ha beteg. Rengeteg emlék köt hozzá, tudom, mitől fél, minek örül, milyen a természete. Ismerem, és ő is ismer engem.

Sokan kötődnek hozzám hasonlóan különféle állatokhoz. Vajon miért nem alakul ki bennünk hasonlóan mély kötődés a növényekhez? Vagy egyáltalán, bármilyen kötődés?

Miért tekinti a városi ember a természetet jellemzően saját élete díszletének, tetszetős kulisszának, ami körülveszi? És milyen hatása van ennek az abszurd énközpontúságnak az életünkre – és a Föld sorsára?    

Olvastam nemrégiben egy nagyon izgalmas cikket a Zöldhangon. A szerző, Tóth A. Péter Zsolnai Balázs kertészmérnök-növényorvossal beszélgetett. Zsolnai azt mondja, hogy a „21. század legnagyobb kihívásai közül számos szorosan összefügg a növényekkel: a globális felmelegedés, az élelmiszerbiztonság és az új gyógyszerek szükségessége mind olyan területek, amelyek megoldásához elengedhetetlen a növények alapos ismerete. A tudomány oldaláról a növénykutatás kritikus fontosságú, ám a növényvakság terjedésével egyre kevesebben tanulnak botanikát, és az iskolai tantervekben is csökken a növényismeretnek szentelt figyelem. Ökológiai szinten a növényvakság így közvetve hozzájárulhat a biodiverzitás csökkenéséhez és a környezeti problémák súlyosbodásához.”

Láthatatlanok számunkra a növények 

A növényvakság fogalmát („plant blindness”) 1998-ban vezette be két amerikai botanikus, Elisabeth Schussler és James Wandersee, akik azt vizsgálták, miért érdeklődnek a fiatalok sokkal inkább az állatok, mint a növények iránt – azon nyilvánvaló okokon túl, hogy a növényeknek nincs arca, tekintete, nem mozognak, nem adnak ki hangot, és nem lehet emberi tulajdonságokkal felruházni őket (bár a mesékben azért sok példa van erre). 

A növényvakság azt jelenti, hogy valaki képtelen azonosítani a környezetében lévő növényeket – esetleg észre sem veszi őket –, ami együtt jár azzal, hogy nem érti a jelentőségüket a bioszférában. Zsolnai Balázs a fent említett cikkben kifejti, hogy ez a jelenség a túlélésünk szempontjából súlyos kockázat. A növények adják ugyanis a földi biomassza 98%-át, oxigént, élelmet és élőhelyet biztosítanak – mégis láthatatlanok számunkra.

De mi okozza a növényvakságot? Kézenfekvő okok lehetnek: a városi környezet, a természetben töltött idő hiánya, a zöldterületek fogyása és a botanikai oktatás hiánya. De van egy feltételezhető evolúciós ok is a háttérben. Wandersee és Schussler szerint a növények azért nem keltik fel az érdeklődésünket, mert az agyunk automatikusan szűri a feleslegesnek ítélt információkat, és inkább azokra a dolgokra koncentrálódik a figyelmünk, amelyek a túlélésünk szempontjából veszélyeket rejtenek. Tigris, mérgeskígyó, autóbusz: evolúciós szempontból a mozgó élőlények és tárgyak észlelése fontosabbnak bizonyult.

Persze az sem mellékes, hogy nem is vagyunk különösebben motiváltak jobban megismerni a növényeket, már csak azért sem, mert egyre kevesebb időt töltünk természetes környezetben. Pedig emiatt egyre rosszabbul érezzük magunkat a bőrünkben.

Leváltunk a természetről

Az ökopszichológia korunk egyik progresszív tudományterülete. Kiindulópontja a rendszerszemlélet, amely szerint az ember a természet része, bioritmusainkat pedig a természeti változások határozzák meg. Képviselői pszichológiai szempontból közelítenek a klímaválsághoz is, és az emberi egészséget a természeti rendszerekkel való kölcsönhatások minőségével kötik össze.

Itt érdemes megismerkedni az ökológiai tudattalan (ecological unconscious) fogalmával, amely Theodore Roszak amerikai író nevéhez fűződik (Roszak, Theodore; Gomes, Mary E.; Kanner, Allen D.: Ecopsychology: Restoring the Earth, Healing the Mind, 1995). Roszak – Edward O. Wilson amerikai biológus, a Biophilia című könyv szerzője nyomán – azt állítja, hogy az emberben ösztönösen ott rejlik egy szeretetteljes kapcsolódás a természethez (biofília). Ez a kötődés évezredeken át segítette a túlélést, a tájékozódást és a környezet megfigyelését.

A modern ipari társadalmakban azonban ez a kapcsolat sérült a városiasodás, a technológiai függőség és a természet pusztulása miatt. Ez a „leválás” pedig nemcsak a környezeti válságot erősíti, hanem az ember pszichés problémáit is (szorongás, depresszió, kiüresedés).

A természet ugyanis – ha ismerjük – biztonságérzetet ad, állandó inspirációs forrás és gyógyító közeg is. A kutatások kimutatták, hogy akiknél magas a természettel való kapcsolódás szintje, jobb mentális egészségnek örvendenek, és nagyobb eséllyel cselekszenek környezetbarát módon.

Roszak szerint:

• A környezeti válság gyökere nemcsak gazdasági vagy politikai, hanem pszichológiai is.

• A természetpusztítás egyben önpusztítás, mert a természet része vagyunk.

• A mentális jólét és a környezeti egyensúly helyreállításához újra fel kell ébresztenünk az ökológiai tudattalant, vagyis a belső, ösztönös természeti kötődésünket.

Hogy mennyire eltávolodtunk a természettől, azt jól mutatja Miles Richardson, a Derbyi Egyetem professzorának az Earth folyóiratban megjelent 2025-ös tanulmánya.

Richardson többek között azt vizsgálta, milyen természettel kapcsolatos szavak tűntek el az angol nyelvből az elmúlt kétszáz évben. Arra jutott, hogy ma a „zöld” szókincs 60,6%-kal szegényebb, mint kétszáz évvel ezelőtt volt.

Egy másik, 2022-ben publikált, szintén Richardson nevéhez fűződő kutatás eredményei az Ambio folyóiratban jelentek meg. A vizsgálat 14 európai ország több ezer lakosának természetkapcsolatát mérte fel a jólét, a technológia és a fogyasztás összefüggéseiben – Magyarország sajnos nem szerepelt a mintában. Az olaszok végeztek az élen, utánuk Portugália, Csehország és Bulgária következett, míg az utolsó helyen az Egyesült Királyság állt. 

Az eredmények egyértelműek: a gazdasági jólét, a technológiai fejlődés és a fogyasztás szorosan összefügg azzal, mennyire vagyunk – vagy éppen mennyire nem vagyunk – kapcsolatban a természettel. A kutatók javaslata szerint a természetkapcsolatot fontos mérőszámként kellene kezelni, hiszen a fenntarthatóság kulcsa nemcsak technológiai megoldásokban rejlik, hanem abban is, hogy nap mint nap tudatosan fejlesszük a kötődésünket a természethez.

A vizsgálat arra is rámutatott, hogy ott alakult ki erősebb természetkapcsolat, ahol az eredeti környezet viszonylag épen maradt, és fennmaradtak a vadon élő fajok. Azt tapasztalták, hogy az idősebb korosztály minden országban szorosabb kapcsolatot ápol a természettel, valószínűleg azért, mert gyerekkorukban az élővilág nagyobb szerepet játszott az életükben. Érdekes adat, hogy a magas átlagjövedelem és a gyakori okostelefon-használat erősen és negatívan befolyásolja a természethez való viszonyt. A kutatók még a szelfizési szokásokat is vizsgálták – és kiderült: a gyakori szelfizés kifejezetten elidegenítő hatású lehet.

Mit tehetünk növekvő vakságunk ellen?

Miles Richardson szerint a városok zöldítése kulcsfontosságú, de ehhez drasztikus lépések kellenek – nem elég néhány fát elültetni. A változás a kisgyerekek nevelésével kezdődhetne: az erdei óvodák és iskolák hasznosak, de a családi programok a természetben váljanak a mindennapok részévé.

Felidézi, hogy egy kutatás kimutatta: Sheffield lakói átlagosan mindössze napi 4 perc 36 másodpercet töltenek természetes környezetben. „Ha ezt a számot tízszeresére növelnénk, az emberek napi 40 percet töltenének a szabadban – talán ez már elég lenne” – mondja Richardson. „Sokféle törekvés van már arra, hogy a gyerekeket közelebb vigyük a természethez, de én inkább úgy fogalmazok: ne szakítsuk el őket tőle. Egy újszülött ma ugyanolyan, mint egy 1800-ban született gyerek.

A gyerekeket lenyűgözi a természet. A lényeg, hogy ezt a kíváncsiságot fenn kell tartani a gyermekkor és az iskolás évek során, párhuzamosan a városi zöldítés erősítésével. Vannak már erre irányuló tervek, de teljes szemléletváltásra van szükség.”

A biofilikus építészet is része lehet ennek a folyamatnak, amely olyan progresszív építészeti és belsőépítészeti megoldásokkal dolgozik, amelyek több természetes fényt és anyagokat, növényeket és vízfelületeket integrálnak az épített környezetbe.

Következmények – több mint ökológiai probléma

A növényvakság hatásai messzire gyűrűznek:

• Hozzájárul a biodiverzitás csökkenéséhez és az éghajlatváltozás súlyosbodásához.

• Csökkenti a botanikai és talajtani kutatások számát, gyengíti a szakember-utánpótlást.

• Eltünteti a generációkon átívelő tudást és a helyi flóra ismeretét.

• Gyengíti az emberek természethez fűződő kapcsolatát, ami mentális és testi egészségünkre is rossz hatással van.

A növények ismerete, tisztelete és védelme tehát nem csupán ökológiai ügy, hanem kulturális és egészségügyi kérdés is. Ha változtatunk a hozzáállásunkon, azzal nemcsak a bolygót óvjuk, de a saját jövőnket is.

Kurucz Adrienn