„Én már tényleg azt hittem, hogy soha nem lesz gyerekem. Éppen ezért emlékszem olyan élesen a pillanatra, amikor először felfogtam, mi… illetve ki vár rám.” Boldog apák napját kívánunk minden érintettnek Dolák-Saly Róbert megható vallomásával és a lányához írt dalával:
Barátra lelni valakiben ugyanolyan nehéz, mint megtalálni az igaz szerelmet.
Mi a halál? Régi barát? Egy hely, ahová már oly sokan eltávoztak előttünk? Mire tanít, ha elbúcsúztatjuk mindkét szülőnket? Merhetünk szeretni a lehetséges veszteség árnyékában is?
Szerzőnk sokunkhoz hasonlóan már épp eléggé belefásult a lassan egy éve tartó bezártságba. Épp ezért esik jól neki is elmerülni az ábrándozásban, amely reméli, reméljük, hamar valósággá válik. De milyen lesz a világ a COVID után? Lehet, hogy ilyen:
„A világ legjobb állatorvosa egy ideje már készített minket lelkileg erre, mégis órákat feküdtünk még vele mindannyian a fekhelye körül, és reménykedtünk, hogy ez megint csak az átmeneti kicsekkolása. Sajnos nem az volt.” Marishka kolléganőnk búcsúja saját Yoda mesterétől, a kutyájától.
Egyedülkarácsony… vagyis, csak majdnem.
A segítő szakmákban örök dilemma, hogy hol van a határ. A szeretet, a kötődés, a bevonódás határa. Szeretheted szociális munkásként a rád bízott gyerekeket? Elmondhatod nekik, mit érzel? Erről a dilemmáról szól Benkő Fruzsi naplója Borsod megyéből.
Mire valaki kimatekozza, hogy fog kinézni a karácsony, ki kivel (nem) találkozik, mi (nem) lesz a menü, ki hova (nem) megy, érzelmileg teljesen kimerül, mintha önmagában a készülődés nem lenne amúgy is stresszes sokszor. De muszáj annak lennie?
Miközben hajszoljuk a térerőt, lóerőt, hangerőt, épp azt veszítjük el, ami olyannyira fontos kéne hogy legyen.
A 16. fáj talán a legjobban. Vagy…?