–

A mi családunk igazi túlélő. Túléltük Batu kánt, a törököt, a nagy pestisjárványt, a röghöz kötést, Haynaut és a besúgókat.  Túléltük a holokausztot, túléltük a málenkij robotot, a padláslesöprést, ’56-ot, Kádárt, a KISZ-tábort, a rendszerváltást, a 2008-as világválságot, a pandémiát. Túléltünk tűzvészt, árvizet, aszályt, sáskajárást. Túléltünk megannyi csonttörést, lyukas fogat, elfertőződött sebet, füstmérgezést, vakbelet, rákot. Túléltünk ki tudja mennyi költözést, gyerekszülést, halált. Túléltük a fűzőt, a kravátlit, azt a rengeteg alsószoknyát, a szandált zoknival, a nejlon otthonkát. Túléltük az érettségit, a megcsalást, a munkanélküliséget, a napi tizenkét óra munkát, a kiégést, még ha nem is volt rá sokáig szavunk. 

Túléljük ezt is, mondta anyám, akármi is történt. Túléljük, hogy beleesett a karácsonyi húslevesbe egy zacskó nápolyi, túléljük az elszúrt felvételit, túléljük az endometriózist, túléljük, hogy szakítottál már megint azzal a hogyishívjákkal, túléljük, hogy 404 forint az euro. Nem volt nálunk erősebb és elveszettebb. 

Szóval, amikor épp túléltem az elmúlt napot, megfeszített izmokkal vártam, hogy mit is kell túlélni másnap. Altató nélkül csak forgolódtam egész éjjel. Aztán, mire észbe kaptam, már negyvenkét éves voltam, és fogalmam sem volt róla, hogy csak túlélni tudok, de élni nem.

Egy ideje nem is voltak napok, csak a folyton megfeszített, dacos izmok: túlélésre készen. Talán nem is csoda, hogy ennyi túlélés után már egyáltalán nem akartam még egy ember orra alá dörgölni gyerekkorától kezdve, hogy mi mindent kibírtunk. Azt meg nem tudtam volna neki megmondani, hogy mi mást csináljon. Valahol mindig is keserű irigységgel csodáltam azokat, akik csak úgy éltek, netán még élvezték is a dolgokat. 

Egyedül akkor nyugodtam meg valamennyire, amikor felszállt a gép, és a dolgok egyre távolabb kerültek. A város majd a táj olyan lett, mint egy terepasztal, rajta kis makett-életek, ahol mintha mindenki tudná, hová megy, mit csinál, hol van, ki ő. Minden rendben folyt, céllal és értelemmel, de kellő távolságból már a járművek mozgása, a gyárak füstoszlopai, szélerőművek lapátjai sem látszottak, csak a mozdulatlan, lusta táj, a tenger vagy csak a felhők vastag szőnyege. 

Ez a rengeteg duty free shopban agyonparfümözött, bepezsgőzött utas is mind valamilyen céllal megy valahová, mert nem boldogok ott, ahol vannak, nem jó nekik a seggükön, mert nem elég finom a kaja, amit ehetnek, nem elég ilyen vagy olyan a pasi, a csaj, akit szerethetnének. Nem olyan a munka, a látvány, a hőmérséklet, mint amilyenre vágynak. Ők is csak próbálnak minél távolabb kerülni attól, ami fáj.

Van, aki visszaköszön, amikor üdvözlöm a járatunkon, van, aki rám se néz, mintha ott se lennék. Én persze mosolygok, túléljük ezt is, kedvesek, túléljük ezt a néhány szűk órát, nyugi, aztán már futhattok is a kaja, a pasi, a meló, a horizont felé. Már csak egy kicsit kell várni. Mindig csak annyit, amennyi épp elviselhető. 

Hogy ne legyen olyan unalmas az egész, néha terroristának képzeltem a legártatlanabb kinézetű utasokat. Talán még bíztam is abban, hogy az a nagymama az utazási magasság elérése után előkap egy hat és fél centi pengéjű kést, vagy egy 120 milliliteres flakonba bekevert marólúgot, netán a kiscsávó tabletje mindjárt füstölni kezd, sőt, azonnal lángra is lobban. De még ennél is többször gondoltam arra, mi lenne, ha valami végzetes hiba történne, és zuhanni kezdenénk. 

Először csak egy mély, gyomorba markoló üresség törne ránk. Mintha a légzsák kinyílt volna a semmibe, és a világ megfordulna. A gép remegni kezdene, mint egy sebesült, halálra ítélt állat.

A többi utaskísérő – akik percekkel ezelőtt még a biztonsági öveket ellenőrizték, meg a napellenzőkkel csesztették az utasokat – is lesápadna, arcukról lehervadna a profi művigyor. Persze Kitti még ekkor is biztosan nagyon nyugodt maradna, és ugyanazzal az érthetetlen sejpegéssel mondaná be, hogy: „Kérem maradjanak a helyükön és kapcsolják be a biztonsági öveket! Hajtsák fel az asztalkákat, és készüljenek fel a becsapódásra!” Az utasok dermedten néznének egymásra, hogy ez most valami vicc, aztán ki a belógó oxigénmaszkok után kapkodna, ki elájulna a hirtelen nyomáskülönbségtől, ki az ülésből felpattanva rohanna előre, a vezetőfülke irányába, mintha ott bent, a nagy és okos kapitány úr fülkéjéből könnyebben elkerülhető lenne az elkerülhetetlen.  

De mindig biztonságban megérkeztünk, nem kellett túlélni semmi extrát, hiszen a repülés az egyik legbiztonságosabb tömegközlekedési forma. Sokkal többen sérülnek meg például rollerezéskor.  

A legutóbbi út során azonban végre történt valami. Firenzéből hazafelé jövet az egyik utas ülve maradt az ablak mellett. Odamentem hozzá. A vállán egy finom kasmírsál volt, talán fázott. Törtfehér, egyszerű szabású ingruhát viselt, a nyakában egy vékony ezüstlánc. Ezen kívül csak egy Wellington karórája volt. Semmi hivalkodás, csak szerény, minőségi darabok. Először magyarul, majd angolul szóltam hozzá. Megérintettem finoman a karját, a bőre már hideg volt, majd egy kicsit erősebben is megráztam, mire a középkorú nő feje oldalra billent. 

A többiek épp egy ottfelejtett mobil zárolási képernyőjén röhögtek, mire odamentem, és közöltem velük, hogy egy hulla van a 33A ülésen.

Kitti felsikoltott. A kapitány is megnézte, és megerősítette a halált. Közben persze hívtuk a reptéri orvost, aki aztán megint csak megállapította, hogy tényleg halott. Valószínűleg hirtelen szívhalál, mondta. Jó halál, az egyik lehető legjobb, de többet majd csak a boncolás után lehet megállapítani. 

Még jó, hogy egy utas sem vette észre, micsoda hiszti lett volna belőle.

A srácok elindultak haza, én mégis ott maradtam végig, megvártam, amíg felhúzzák a hullazsák cipzárját, és elviszik a nőt a hordágyon. A folyosó végén, ahogy eltűnt, a tolóajtók mögött, csend lett. Egy másfajta csend volt, mint az egésznapos zúgás után szoktam érezni otthon az ágyban forgolódva. A Marianna árokban sem lehet ekkora béke. 

Ez a nő feltehetően úgy halt meg, ahogy élt. Vajon mire gondolt az utolsó pillanatban? A zacskó nápolyira? Egy elhibázott felvételire? Vagy arra a hogyishívjákra, akivel már rég szakított, de még mindig halálosan szerelmes belé? 

Az utolsó pillanat után vajon látta magát egyben, olyan távolról, mint egy egyes szám harmadik személyben elbeszélt, múlt idejű egzisztencialista történetet, amiben sokkal inkább tud létezni, érteni magát, egyáltalán valamilyen lenni, mint a saját életében? 

Ughy Szabina

A kiemelt kép forrása: Simándi Nóra