–

Takarítok, a portörlő megbicsaklik a kezemben és leveri a szekrény tetején pompázó növényt. A cserép darabokban, a virágföld szétterül a kövezeten. A partvissal bebújok az asztal alá, de aztán hamarabb emelem fel a fejem, mintsem kibújnék alóla, koppanás, a sajgó fejemhez kapok. 

A kapkodásnak sosincs jó vége, mindig ezt mondtad, és én is tapasztalom. Ha látnád, mi mindent művelek néha! Főleg ünnepek előtt, amikor mindent egyszerre szeretnék, a takarítást, a sütést, a főzést. Bizonyára csak mosolyognál és azt mondanád, tudom: milyen az, én hányszor jártam így! Elmesélnéd, hogy mindig akkor esett össze a piskóta, amikor a legmagasabbnak kellett volna lennie, és néha már ébredéskor érezted, hogy azon a napon nem szabad hozzáfogni a sütéshez, mert semmi sem sikerül majd. Ha mégis nekikezdtél, biztos, hogy minden konyhai eszköz kiesett a kezedből, hazaérkezve vetted észre, mit felejtettél el megvenni a boltban, a marcipánfigurák pedig formázásuk során dacoltak az elképzeléseiddel. 

Bevallom, sosem láttam tőled összeesett piskótát, valószínűleg addig ügyeskedtél, olyan fortélyokat vetettél be, amelyek a kellő magasságig emelték a süteményt.

Mindig csak a végeredményt láttuk. A tökéleteset. A kalácsaid vattacukorként olvadtak a szánkban, tortáidban egy egész világ mosolygott. A te százszorszép világod.

Emlékszel, hányszor kérdezted, hogy eléggé kifejező-e a díszítés, biztos, hogy tetszeni fog-e az ünnepeltnek, és nem férne el még egy kicsivel több hab vagy szórócukor a tetején? 

Miközben a konyhádat megszállták a sütőformák és a nyújtófa, elárasztották a krémek, bevonók, tortacsipkék, dilemmák és ötletek, a mosatlan edények az égig értek. Téged mindez hidegen hagyott, cseppet sem bántad, hiszen valakinek éppen örömet szerezni igyekeztél. Ha kérdésedre néha színesebb cukorvirágot vagy dúsabb habot javasoltam, kicsit elgondolkodtál a tanácson, de aztán végül minden maradt az eredeti. Sajnálom, de nem tudtam szebbet tanácsolni a tiédnél.

Az unokáid születésnapi tortáit már hónapokkal előre megtervezted. Gyakran nem is csak egy készült egyszerre, hiszen az epres a gyerekzsúrra kellett, a vaníliás a családi ünneplésre, aztán néha született még egy ráadás is. Sütöttél csokisat, főzött krémeset, gyümölcsöset. Minél nehezebbnek tűnt az elkészítés, annál nagyobb lelkesedéssel vetetted bele magad, hiszen szeretted a kihívásokat. Néha próbáltad elmagyarázni, mit, hogyan, de én nem akartam tudni. Azt akartam, hogy örökké te süsd nekünk a tortát. 

Leginkább annak örültél, ha ötletet adtunk, milyen ízvilágot szeretnénk. Ha megszületett a fő irány, akkor leültél a számítógépedhez és órákon át keresgéltél, míg megtaláltad a tökéletes receptet. Az ezerlapos füzeted, amibe gondosan lejegyezted, ma is őrzi mindet, a kapottat, a kikutatottat és a megálmodottat. Több leíráshoz később visszatértél, hogy kiegészítsd a saját tapasztalataiddal.

Csodáltam a kitartásodat és a végtelen erődet. És közben tudtam: én sosem leszek képes erre. A tortáid rétegeit a szereteteddel vontad be.

Mikor elkészült a remekmű, megcsodáltuk és körbeültük, az ünnepelt elfújta a gyertyákat, kívánságait pedig a végtelenbe suttogta. A gyerekek csak futólag kaptak be egy-két falatot, aztán már szaladtak is tovább. Vajon érezted, mennyire hálás voltam? Hogy mennyire szerettünk? Két év telt el azóta, hogy magára hagytad a cukrászkellékeidet. És minket. 

Nemrég tortát sütöttem. A konyhádban. Közben a rádiódat hallgattam, ahogy annak idején te is. A receptfüzetedből dolgoztam. Könnyű volt, a mennyiségek tűpontosak, alatta a nélkülözhetetlen gyakorlati tanácsok. Bár a sütőd ajtaja kicsit nyikorogva gyászolta a közös pillanataitokat, minden simán ment, jó passzban voltam, nem esett ki semmi a kezemből. A torta magassága rendben volt, a díszítés elegáns, az ízével sem volt baj. Mondhatnám úgy is: remekül sikerült. A gyerekeknek is tetszett, de képzeld, ők nem ettek belőle. Azt mondták, sosem voltak oda a tortákért. Anya, te érted ezt?

WMN szerkesztőség

Kiemelt kép forrása: Pexels/ cottonbro studio, muhammad jihad hanif