„Kínzástúlélőket támogatni extrém esetben olyan, mint újra felnevelni egy csecsemőt”

–

Rászorulóvá válni, egyik napról a másikra

„A végsőkig nem hittem el, hogy ez bekövetkezhet” – emlékszik vissza Zsábej Edit arra a napra, amikor az oroszok lerohanták Ukrajnát. A pszichológus a háború elején a Katolikus Karitász segélyszervezetnél kezdett el menekültekkel foglalkozni, főleg anyákkal és gyerekeikkel. „Megrázó volt látni, hogy kicsi gyerekek is milyen hamar megtanulták megkülönböztetni a repülőgépek, különböző típusú rakéták hangját, azt, hogy mi jelez veszélyt, és mi nem. Pedig gyerekként nem ezzel kéne foglalkozniuk” – meséli. 

A segítség elfogadása érthető módon sok felnőtt számára eleinte nehezen ment. „Egy nap Herszonból érkező, idős férfiak jöttek ételcsomag-osztásra, és az egyikük nagyon zaklatottá vált, nehezen emésztette meg, hogy »ő most rászoruló lett«. Mondtam neki, hogy mi csak segíteni akarunk, nekem az a feladatom, hogy átadjam a csomagot, utána ő dönt róla, mit tesz vele. Nyersen hangzik, de ebben a helyzetben nem mondhattam neki mást. Aztán pár hét múlva megint találkoztunk, és akkor már mosolyogva fogadott, mondtam is neki, hogy sokkal jobban néz ki, mint amikor mérges. (nevet) Ekkor kezdtünk el beszélgetni. Elmondta, hogy az udvarát felrobbantották, az egész otthona, egy élete munkája, mindene odaveszett” – idézi fel Zsábej Edit, aki szerint a figyelmes humor még a tragédiák közepette is az egyik olyan eszköz, amellyel oldalni lehet helyzeteket. 

Mi lehet a régi-új normalitás?

A pszichológus két évig volt a Karitász programkoordinátora, közben elkezdte a Károli Egyetem mentálhigiénés segítő képzését is Beregszászon.

„Ahogy telt az idő, többször találkoztam frontról hazatérő katonákkal. Beszélgettem velük, amikor stoppoltam, szemtanúja voltam kávéházi jeleneteknek, és egyre inkább összeállt bennem a kép, hogy nem vagyunk felkészülve a veteránok visszatérésére, nem tudjuk, hogyan viselkedjünk velük.” 

Zsábej végül tavaly ősszel kezdett el dolgozni az Életem fája Alapítványnál: az Ungváron, Munkácson és Szolyván működő kezdeményezést a katonák, valamint hozzátartozóik támogatására hozták létre. Sorstársi segítő csoportot szerveznek veteránoknak, amelyhez időnként új tagok is érkeznek, miután a kórházi kezelésük ezt lehetővé teszi. „A fiúkkal”, ahogy utal rájuk, rendszeresen találkoznak, beszélgetnek, programokat szerveznek. A veteránok uszodába járnak, hiszen amellett, hogy a termálvíz relaxáló hatású, a sebeiknek is jót tesz. Volt, hogy közösen festettek, koncertre mentek, legutóbb pedig lovasterápián vettek részt. 

„A veteráncsoportok fontos eleme, hogy együtt legyenek, és olyan dolgokat csináljanak, ami a régi normalitáshoz kapcsolódik. A sorsközösség, az erős bajtársiasság megélése szintén rengeteget számít a felépülésben: ezek az emberek egymás arckifejezésén, szemvillanásán is látják, hogy a másik pontosan érti, tudja, hogy ők maguk is min mennek keresztül” – mondja Mészáros Márta klinikai szakpszichológus, a Cordelia Alapítvány szakmai vezetője, aki 2011 óta foglalkozik menekültek, kínzástúlélők támogatásával. 

Gyermeki szintről növekedni újra

„Bár léteznek régióspecifikus kínzási módszerek, a cél végső soron mindig ugyanaz: totális kontrollt gyakorolva megsemmisíteni az ember identitását, szétzúzni a biztonságérzetét” – hangsúlyozza Mészáros, hozzátéve: gyakran onnan indulnak, hogy a túlélő alap funkciói helyre álljanak. „Extrém példa, amit most mondani fogok, de volt olyan páciensünk, aki az ágyból sem kelt ki: nem evett, nem ment ki vécére, pelenkázni kellett. Nála a terápia abból állt, hogy ott voltunk vele, ültünk az ágya mellett, hogy egyáltalán szokja a közelségünket. Ételt vittünk neki, vártuk, hogy egyen. Ha ennyire súlyos helyzetből indulunk, a segítségnyújtás kicsit olyan, mint újra felnevelni egy csecsemőt.”

A traumafeldolgozás, az élmények felidézése, ha sor kerül rá, egyébként is a terápia jóval későbbi szakaszára jellemző: minden esetben hetekig, hónapokig, akár évekig tartó stabilizáció előzi meg. Mivel ez időigényes folyamat, sok esetben el sem jutnak idáig, mert a menekültek addigra elhagyják az országot. Mások maguk döntenek úgy, hogy ezt a fázist nem szeretnék, megelégednek inkább azzal, hogy a fizikai-érzelmi biztonságukat nagyjából visszanyerték.

„Banálisnak hangzik, de az, hogy valaki ismét tud aludni, enni, mozogni, lesz egy kialakult napi ritmusa, jelentős eredmény. Az öngondoskodási funkciók visszanyerése ahhoz is szükséges, hogy a túlélők, akik közül sokan szülők, a gyerekeikről is képesek legyenek gondoskodni” – mutat rá Mészáros.   

A természetfeletti és a hétköznapi

Azt, hogy egy hosszú folyamatról van szó, Zsábej Edit is kiemeli. A múltat sajnos nem lehet meg nem történtté tenni, a trauma valahol mindig ott marad az emberrel, csak megtanul vele együttélni, és idővel nem lesz akkora hatása a mindennapi működésére a jelenben. „A gyógyulás kezdetét az jelzi nekem, hogy az illető tud mosolyogni, képes szavakba önteni a belső történéseit, az érzéseit, és nyitottabbá, aktívabbá válik.”

Valami hasonlót fogalmaz meg Mészáros Márta is: nagy előrelépésnek tartja, amikor a személy elkezd kötődni a terápiában. „A kínzottaknál általában sok idő, amíg létrejön valamiféle kapcsolódás terapeuta és páciens között. Ez mindenképp a gyógyulás jele. Ahogy az is, hogy az illető elkezd a szociális izolációból egy kicsit kijönni. Találkozik más emberekkel, és ahogy egyre több erőforrása lesz, egyre jobban tud rehabilitálódni.” 

A hit szerepét mindkét szakember kiemeli. Zsábej világi tag a domonkosoknál, de, mint mondja, nem szavakkal, hanem a viselkedésével igyekszik közvetíteni a keresztény szellemiséget. A vallásról ugyanakkor maguk a veteránok, a hozzátartozók is szoktak beszélgetést kezdeményezni.

„Sok olyan történetet hallottam, hogy a fronton, amikor már teljesen kilátástalan a helyzet, az ember csak Istenbe kapaszkodhat”

– mondja. Lényeges, hogy az ember valahogy értelmezni tudja ezeket az ép ésszel szinte felfoghatatlan, szélsőséges és rendkívül fájdalmas tapasztalatokat, amiket a háború, a kínzás jelent. „Fontos, hogy az illető érezze, szükség van rá, van itt mit tennie. Ezek lehetnek kis célok is: az, hogy mindig lehet várni a következő találkozót, programot, és közben feladatok is adódnak, a támogató csoport tagjainak is segít.”

Triggerek

Kínzás esetén a saját testhez való viszony is drámai módon átalakul, a saját testben való lét nem lesz biztonságos. „Önmagában azt elérni, hogy valaki képes legyen figyelni az alap testi funkcióit, a légzését, a szívverését, van, hogy sok-sok hónap terápiás munkája. Ha pedig a testén maradandó kínzásnyomok vannak, akkor minden alkalommal, amikor látja ezeket a hegeket, automatikusan eszébe fog jutni, ami vele történt” – hívja fel rá a figyelmet Mészáros Márta.

A klinikai szakpszichológus azt is hangsúlyozza, különféle környezeti triggerek – például a katonai ruhák, bakancsok, övek látványa – szintén hozzájárulhat ahhoz, hogy az illetőnek emlékbetörései legyenek, és átmenetileg akár agresszívvé váljon. Sajnos a veteránok egy része érthető módon a traumáját alkoholfogyasztással, szerhasználattal igyekszik tompítani, a gátlások feloldódása azonban megnöveli az erőszakos esetek előfordulási valószínűségét. 

Míg a veteránok maguk is dolgoznak azon, hogy különféle technikákkal hatékonyabban szabályozzák az érzelmeiket, Mészáros szerint elengedhetetlen, hogy a szűkebb és tágabb közösség is értse, mit jelent a traumatizáltság.

„A háború folytatódik tovább a fejükben, a viselkedésük valójában nem azokra az emberekre irányul, akik ott vannak mellettük” – ért egyet Zsábej, aki azt is elmondja, ő dührohammal még nem találkozott a csoportos alkalmaikon.

„Amikor valakiben megképződik az indulat, az a jó, ha rögtön elkezd beszélni róla, reflektálni rá, és igyekszik kifejezni, mi zajlik benne. Én pedig figyelek rá, meghallgatom, igyekszem éreztetni vele, hogy nem jelentek rá veszélyt.”

Az sem mindegy, hogy milyen hangnemben beszélnek egy feltehetően megkínzott emberrel olyan hétköznapi helyzetekben, mint a hivatali ügyintézés vagy a bolti vásárlás. „Fontos, hogy legyen döntési lehetősége, ne érezze magát sarokba szorítva, vagy megalázva, hiszen a kínzása is arról szólt, hogy az emberi méltóságát eltiporták. Ne ígérjünk neki semmi olyat, amiről sejtjük, hogy nem feltétlenül tudjuk teljesíteni. Mivel amúgy is megroppant a bizalma, ez olyan indulatot válthat ki belőle, ami eszkalálódhat” – világít rá Mészáros Márta, aki azt is hozzáteszi: a kínzás negatív következményei még súlyosabbak, amikor az illetőt egy barátja, ismerőse árulta el többnyire félelemből, vagy kényszer hatására. Ilyen esetekben eleve rendkívül nehéz, hogy a személy emberekben való hite újraépüljön, és ezt jelentősen visszavetheti, amikor újabb igazságtalanságokkal, be nem tartott ígéretekkel szembesül. 

A hergelés végképp nem segít

Mészáros Mártához és a Cordelia Alapítványhoz több olyan történet is eljutott, hogy az ukrajnai menekültek nehezebben kapnak albérletet Magyarországon, és előfordulhatnak olyan helyzetek is, amikor inkább nem szólalnak meg, hogy a származásuk rejtve maradjon.

„Az ellenségkép sulykolása veszélyes út, és azok az emberek lesznek az elszenvedői, akik egyébként is traumatizáltak, háborúból jönnek, és azt sem lehet tudni, hogy ki az, aki megkínzott közöttük. Jó lenne, ha a társadalom, inkább segíteni próbálná őket, biztonságosabbá tenni a rehabilitációjukat”

– fogalmazza meg a klinikai szakpszichológus, aki mellesleg azt is elárulja: az ő munkájukat is megnehezíti a két ország közötti politikai feszültség. 

„Most, hogy a veteránokkal együtt Budapestre fogunk látogatni, van bennem egy kis aggodalom, milyen reakciókkal találkozhatnak a fiúk, és az hogyan érintheti őket. De bízom az itteniekben, hogy reálisan látják a dolgokat” – mondja Zsábej Edit, az Életem fája Alapítvány pszichológusa. – „A háború elején sajnos több magyarországi ismerősömmel is megszakadt a kapcsolatom, mert úgy éreztem, semmibe veszik azt, amin keresztülmegyünk. Mégis mi a bánat vicces abban, hogy valakit bombáznak?” – teszi fel a kérdést.

Ugyanakkor azt is hangsúlyozza: bár a háború borzasztóan rossz dolog, ő sok jósággal, nagyon jó, segítőkész emberekkel is találkozott, és ez az egyik olyan dolog, ami erőt ad neki.

Milanovich Domi