A modern ember egyszerűen nem tud mit kezdeni a halállal. Eltartja magától, óvatoskodik, tapintatoskodik, menekül előle, túlkompenzál. Ezért aztán magányosan halunk meg, és magányosan gyászolunk. Pedig a halál az élet természetes velejárója. A Beszélnünk kell! e heti adásában ennek a tabunak megyünk neki, a szokásosnál több személyes történettel… Ne féljetek tőle, hallgassátok:
Féltő, szeretettel teli, őszinte vallomás. A címzett a beteg édesanya.
Hány éves korától döntheti el az ember, hogy akar-e élni?
Lovasterápia, amely a legmélyebb letargiában nyújtott érzékeny segítséget.
„Tudja, ki vagyok én? Képes felfogni azzal a mogyorónyi agyával? Én nem egy ember vagyok, hanem egy egész hadsereg! Az én csettintésemre százezrek várnak, érti? Azt csinálják, amit én mondok! Azt gondolják, amit én akarok!”
Vannak sebek, amelyek nem gyógyulnak. Egy ilyet tépünk fel újra, két nappal az öngyilkosság-megelőzés világnapja után, mert ezt a végzetes tettet nem sikerült megelőzni…
Túl sok ember tekinti eldobhatónak az állatokat, és ennek borzalmas következményei vannak – írja Nyáry Luca, aki nemrégiben megmentett egy kismacskát, amely később szörnyű kínok között halt meg a karjaiban.
Na, hányat találtatok el?
A tavasz nem mindig a reményt és az újjászületést hozza el.
Luca nagy reményekkel vágott bele a gimnáziumi éveibe, ám az édesanyja halála azonnal padlóra küldött mindent, olyannyira, hogy abból aztán végül nem is lehetett ugyanúgy felállni. Vajon ha kimaradnak a gimis kalandok, élmények, akkor lecsúszunk a fiatalkorunkról is egy füst alatt?