A sportolónak nem dolga, hogy szexi és tökéletes legyen

–

Az olimpia sokkal több sportnál

Mit tanít a gyerekeknek az olimpia, pontosabban az, ahogyan az olimpiáról itthon beszélünk? Nem kérdés, hogy ezekben a napokban az olimpia a legnagyobb figyelmet kiváltó esemény, így a gyerekek is óhatatlanul hallják, részévé válnak azoknak a beszélgetéseknek, amelyek a sporteredményekről, az olimpiai eseményekről, sikerről és kudarcról szólnak. 

Mit üzen a gyerekeknek, hogy sokan gyakorlatilag csak aranyérmekben mérik a sikert, mást nem is tartanak számon, sőt kudarcnak érzik, ha valaki nem a dobogó legfelső fokán áll? Mit mond el rólunk (a felnőtt társadalomról), hogy a világ legtöbb országának részvételével zajló eseményen is csak magunkra figyelünk, miközben csodák történnek apró országokkal, reménytelenségből érkező sportolókkal és hihetetlen nehézségeket leküzdő közösségekkel?

Mit tanulnak a gyerekek abból, ahogyan magáról a sportról és sportolókról beszélünk, ahogy fotózzuk őket, amilyen információkat a média megoszt róluk? Egyáltalán mit üzen az olimpia eszménye 2024-ben a gyerekeknek? 

A tökéletes kergetése

Az olimpia jelmondata a „gyorsabban, magasabban, erősebben”, ami 2021-ben kiegészült az „együtt” szóval, ezzel is hangsúlyozva a játékok közösségi szellemét. Globális világban élünk, ahol az egyéni teljesítmények és a határaink legyőzése, önmagunk meghaladása mellett legalább olyan fontos cél, hogy együtt tudjunk működni, és együtt érjünk el olyan eredményeket, amelyek jobb hellyé teszik a világot. Ennek része a másik sikerének örülni, elismerni minden eredményt, minden olyan gesztust, ami egy olyan emberi közösségről szól, amiben jól és biztonságosan vagyunk. Ehhez nekem nagyon kapcsolódik az, hogy elismerjünk olyan teljesítményeket is, ami mellé nem jár érem, vagy első hely. Olyan jó lenne örökre leszámolni azzal, hogy fantasztikus teljesítménnyel dobogóra álló sportolóink fotója alatt a címlap azt hirdesse: „Még mindig hiába várjuk az aranyat.” 

Nagyon sok gyerek van, aki kudarcként éli meg, ha négyest kap az iskolában, annyira maximalista közegben él, és sok gyerek van, aki nem kap visszajelzést arra, ha önmagához képest jól teljesített. A gyerekeket legtöbbször másokhoz hasonlítják, és sokan közülük a teljesítményük kapcsán folyamatos elégedetlenséggel szembesülnek. Azt érzem, hiába jelennek meg szuper cikkek (felvételi, érettségi környékén különösen) arról, hogy minden eredmény fontos és „nem dől össze a világ, ha valami nem a várakozások szerint alakul”, ha közben például itt az olimpia kapcsán is az ömlik rájuk (meg persze ránk, felnőttekre is), hogy csak a tökéletes az elég jó, és a győzelem az egyetlen elfogadható kimenet.

Minden más kudarc, veszteség, amit meg kell magyarázni, aminek a felelőseit meg kell keresni, és ami miatt mind szomorúak vagyunk. Ha nem tudunk győzni, akkor ki kell magyaráznunk magunkat, hazudni kell, mást hibáztatni, vagy addig csavarni a szabályokon, amíg azt nem mondhatjuk, hogy igazából mi nyertünk.

Értem, hogy a sport olyan műfaj, ahol számítanak a pontok, centik, méterek, és nem is gondolom, hogy ezzel baj van. Azt viszont kifejezetten rémisztő látni, ha teljesen eltűnik az egyéni történet, ha nem beszélünk a háttérről, a kontextusról és arról, hogy milyen kártékonyak az elvárásaink. Azt is jó lenne megélni (és a gyerekeknek megtanítani), hogy nem a kudarc–siker az egyetlen dimenzió, amiben az eredmények értékelhetők. Megannyi más szempont van még, ami ugyanolyan érvényes, például az, hogy „hogy vagy?”, miközben valamit csinálsz.

Önmagunkon túl

Az olimpia mögött a szolidaritás eszméje is ott van, ami nem kérdőjelezi meg a versengést, de felhívja a figyelmet arra, hogy minden egyéni tett egy nagy egész része. Nekem az olimpiának ez az üzenete idén Simone Biles amerikai tornász jelenlétében, versenyzésében, megnyilatkozásaiban testesül meg leginkább – minden módon csodálom és tisztelem őt. Nem az érmei száma miatt, hanem azért az útért, amit (és ahogyan) a tokiói olimpia után tett meg, és ahogyan visszatért a tornacsarnokba, ahogy képes volt emberként fejlődni. Elképzelni sem tudom, hogy lehet úgy pörögni-forogni a levegőben, ahogy ő csinálja, de azt értem, amikor a vele szemben állított elvárásokról beszél, meg hogy miket tett a saját mentális egészségéért. Azonosulni tudok vele, amikor a küzdelmeiről számol be, meg a saját elbizonytalanodásáról, és nekem is sokat segít, amikor megosztja, ő milyen módokon, hogyan kereste és keresi a felfele vezető utat ezekből a mélypontokból.

Szerintem sok-sok Simone Biles van az olimpián, sok olyan sportoló, aki ugyanezeket az utakat bejárja, aki ugyanúgy küzd azért, hogy a saját élete (és teljesítménye) feletti kontrollt visszaszerezze, és képes legyen örömöt lelni abban, ahogy a határokat feszegeti.

Ezért is lenne jó, ha nemcsak magunkra figyelnénk, ha az éremtáblázatnak nemcsak az eleje lenne fontos, hanem minden része. Ha továbblátnánk önmagunknál, és a gyerekeink kaphatnának egy tágabb perspektívát mindarról, amiben élünk. 

Kit képviselnek a magyar sportolók?

A gyerekeknek az is sokat segítene jól érteni az olimpia eseményeit (meg az arról szóló tudósításokat), ha a tágabb perspektíva a helyére kerülne annak kapcsán is, hogy a magyar sportolók kit képviselnek. Önmagukat? Az országot? A sportágukat? Engem (is)? A gyerekeket érintő eseményekről rengeteg szülő beszél többes szám első személyben: „felvételiztünk”, most „betegek vagyunk”, stb. Miközben nem. A gyerek felvételizik, ő beteg. 

Meg kellene tanulnunk az együttérzés és az érzelmi azonosulás mellett a tükrözést és a határtartást is. Ezt szuperül lehetne gyakorolni az olimpia kapcsán is, hiszen annyi érzés hullámzik az emberben, miközben egy közvetítést néz: öröm, szomorúság, izgalom, csalódottság, meglepetés, büszkeség.

Ezt egy verseny kapcsán éljük meg, de nem a versenyző felel az érzéseinkért; azok bennünk keletkeznek, rólunk beszélnek, ezért nem is kérhetjük számon a sportolókon őket. Ahogy egy gyereken sem lenne szabad számonkérni, ha nem vették fel a kiszemelt gimnáziumba, és ezért most csalódottak vagyunk.

Viszonyunk mások testéhez – és a sajátunkhoz

Sok-sok eleme van még ennek az egész témának, amikkel most nem foglalkozom (de bízom abban, hogy bennetek továbbgördülnek gondolatok), viszont még egy kérdést röviden muszáj behoznom: ez az olimpia és a versenyzőkről készült felvételek esztétikája.

Olyan megrendítő látni azokat a brutális női sportruhákat, amik egyértelműen nem a funkcionalitás miatt lettek úgy szabva, ahogyan. Azt is szívszorító hallgatni, amikor a sportolók külsejét „értékelik” sportkommentátorok (kvázi a teljesítményük részeként). Miközben

ha valamikor, akkor most nagyon jól lehetne beszélgetni a gyerekeinkkel arról, hogy milyen különböző alkatok, testfelépítések vannak, és hogy mind szép, rendben van és csodálatos teljesítményekre képes.

Muszáj lenne az olimpia kapcsán a hétköznapi sportokról beszélni, és arról, hogy ami a sportoláskor történik, az mind természetes (a veríték, a csapzott haj, a piros bőr). Tudjuk, kamaszkortól kezdve nagyon sok lányt az tart vissza a sportolástól, hogy „csúnyán néznek ki közben, meg utána”. Például ezért (is) lenne fontos a címlapokon és a sporttudósításokban a sportolók tökéletlenségben is gyönyörű megjelenését megmutatni. 

Szerintem az olimpia (ahogy itthon beszélünk róla) gyakran kifejezetten káros sztereotípiákat és rossz üzeneteket erősít meg a gyerekekben. Ha már a médiatudósítások és a közbeszéd kultúrája ilyen, legalább családi szinten fontos lenne a gyerekek számára alternatív értelmezési lehetőségeket biztosítani. 

Számítanak a szavaink, számít, hogy miről hogyan beszélünk. Kapjanak a gyerekek élményt arról is, amikor egy teljesítményhez elvárások nélkül viszonyulunk, amikor örülünk az apró dolgoknak is, és kíváncsiak vagyunk más emberek, más országok, más közösségek történeteire. 

A saját testképüket, és teljesítményük elfogadását is segíti, ha mi elfogadással állunk a sportolók sokszínű és változatos megjelenéséhez.

Miként az is fontos, hogy a sportolónak nem dolga, hogy szexi legyen. Jó lenne azt megélni, ha nemcsak fizikai teljesítményben jutnánk magasabbra, hanem érzelmileg és hozzáállásban is. 

Ez sokat segíthetne a gyerekeknek a hétköznapokban is. 

Kiemelt kép: Getty Images / Jamie Squire / Staff

Gyurkó Szilvia