A magyar gyermekvédelem elvitte a balhét, erre még jobban kivéreztetik

–

Nincs itt semmi látnivaló

A magyar gyermekvédelmi rendszer aktuális helyzetéről szól ez a cikk, és indításnak, úgy érzem, Örkény egypercesét kell felidéznem, amelyben két ember összetalálkozik.

„Hogy van?” – kérdi az egyik. „Köszönöm, jól. Nincs okom panaszra” – feleli a másik, majd amikor elmenőben vannak, az egyik utána szól: „De minek húzza azt a kötelet maga után?” Akkor kiderül, hogy azok a belei. 

Na hát, szerintem sok szempontból így lehet leírni a magyar gyermekvédelmet.

A hivatalos megközelítés szerint jól van, és nincs oka panaszra. Ha meg az ember utánanéz, hogy valójában mi is a helyzet a működésével, akkor kiderül, hogy bizony húzza maga után a belső szerveit. 

Maga a rendszer jelentősebb átalakítás nélkül lendült túl a februári kegyelmi botrányon. A jogszabályi változások kommunikációs „megoldások” voltak.

A minisztérium azt próbálja elhitetni, hogy nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbmenni, miközben bárhova nézünk, ömlik, folyik, felbugyog az évtizedek óta halmozódó mélybarna bűzös lé, amitől levegőt venni is egyre nehezebb.

Teljesen felesleges elkezdeni azon gondolkozni, vajon a gyermekvédelem összeomlott-e már, vagy sem, hiszen azok a gyerekek és családok, akikkel, illetve amelyekkel a rendszer dolgozik, mindig fognak kapni valamit. Hogy az az lesz-e, amire tényleg szükségük van, hogy segíteni fog-e nekik, vagy újabb traumát okoz, az már más kérdés. De ehhez hozzá vagyunk szokva. Az egészségügytől az oktatási rendszeren át az igazságszolgáltatásig elég tisztán értik az emberek, hogy a szerencse (kihez kerülsz), a kapcsolatok meg a pénz a túlélés záloga. Ha ezek közül egyiked sincs, akkor maradsz a trutyiban. 

Azt is teljesen felesleges számolgatni, hány szakember megy el, és hány maradt. Mindig lesz annyi, amennyivel elketyeg a rendszer. Főleg akkor, ha mindig ahhoz alakítjuk az elvárásokat, ami éppen megoldható, és nem ahhoz, amire egy gyereknek meg a családjának szüksége lenne. 

Cinikusan hangzik? Persze. De attól még igaz. Ráadásul tényleg régtől fogva szoktatva vagyunk ahhoz, hogy ne megoldjuk a problémákat, hanem megtanuljunk együtt élni velük. 

A velünk élő probléma

400 ezer gyerek él alkoholista szülővel. A gyermekvédelmi alapellátás alig tud mit kezdeni a problémával. Nincs állami stratégiánk arra, hogy mit tegyünk ezzel a helyzettel. Nincs elég szakember, aki helyben segíteni tudna. 

A sokadik generáció nő fel így. Ugyan ki mondhatná, hogy nem tanultunk meg együtt élni a problémával?

Egyre kevesebb gyerek születik Magyarországon, de a tinédzserterhességek számát tekintve Európa „élmezőnyébe” tartozunk. Nincs program a probléma megelőzésére, mi több, most már az iskolai szexuális edukáció is korlátozott, tehát a nem kívánt terhesség megelőzésével kapcsolatos hiteles információkhoz való hozzáférés sem könnyű. A tinédzser korosztályban a művi terhességmegszakítások száma 2022-ben újra emelkedett. Viszont megszületett a politikai gyerekvédelem fogalma, ami elsősorban az LMBTQ+-közösség ellen hirdet harcot, ami ugyan a top 300 problémájában sincs a magyar gyerekvédelemnek, viszont így legalább van miről beszélni akkor is, ha például a tinédzserterhességek kérdése nincs napirenden. 

Több mint 100 ezer gyerek nem jut hozzá helyben gyerek-háziorvosi ellátáshoz. Gyermekpszichiátriai fekvőbeteg-ellátás 19 vármegyéből csak hétben működik. Vannak vármegyék, ahol egyetlen pszichológus szakértő van.

A gyermekegészségügy helyzetéről nincs se stratégia, se társadalmi vita, se megoldási terv, miközben tudjuk, hogy a gyerekek mentális egészsége egyre rosszabb. Rengetegen szoronganak, lehangoltak, depresszióval vagy önértékelési problémákkal küszködnek. A magyar gyerekek fizikai egészsége kapcsán pedig riasztó adat, hogy ötödük túlsúlyos, a mozgásszegény életmód, az egészségtelen táplálkozás, a stressz viszont az életük része. 

Foglalkozik az állam ezzel a társadalmunk jelenét és jövőjét alapvetően befolyásoló kérdéssel érdemben? Nem. Együtt élünk a problémával – amíg élünk. 

Ez csak néhány példa azokra a feszítő kérdésekre, amelyek a családban nevelkedő gyerekeket érintik, és amelyekkel a gyerekvédelemnek dolga lenne – ha lenne ideje, meg lehetősége ezekkel foglalkozni.

De rajtuk kívül itt van még 24 ezer olyan gyerek, akinek az állam a gondviselője. Ők a családjukon kívül nevelkednek, és az állam vállal felelősséget azért, hogy a gyerekkoruk egészséges és jó legyen.

Ezzel a felelősségvállalással kapcsolatban csak egy adat: egy évben átlagosan 15 ezer körözést adnak ki gyerekeltűnés miatt – az esetek több mint 90 százalékában állami gondoskodásban élő gyerekről van szó.

Egyre több gyereket egyre fiatalabb életkorban emelnek ki a családjából, de kevés a nevelőszülő (annyira, hogy újszülöttek hetekre, hónapokra a kórházban ragadnak), emiatt kisgyerekek is lakásotthonba, gyerekotthonba kerülnek. Pedig a törvény szerint joguk lenne ahhoz, hogy családban nőjenek fel. Ehelyett oda kerülnek, ahol hely van, ami gyakran azt jelenti, hogy távol kerülnek a vér szerinti családjuktól, a korábbi barátaiktól, kortársaiktól. 

Kiégett, megalázott szakemberek – és a hiányuk

Minden tizedik szakember hiányzik a gyermekvédelmi alapellátásokból, így gyakran esély sincs a családból kiemelt gyerekek hazagondozására, mert a családnak nem tud a rendszer érdemi segítséget nyújtani. Minden hetedik szakember hiányzik a szakellátásból, és a betöltött álláshelyeken is nagyon nagy a vándorlás.

Sokan nem bírják a nyomást. Felállnak. Elmennek. Ez már a kifogástalan életvitelt kutató vizsgálat bevezetése előtt is így volt.

De persze az sem segített, hogy sokan azt élték meg, semmilyen segítséget, támogatást nem kapnak. A kegyelmi botrány után viszont a balhét a gyerekvédelemmel vitetik el. Megalázzák, néma parancskövetésre kötelezik őket, miközben gyakran a munkájuk végzéséhez szükséges minimális feltételek sem érvényesülnek. 

Egy fokkal talán nagyobb visszhangja lett azoknak a problémáknak, amelyeket pénz, akarat és szándék hiányában gyakran évtizedek óta terelget maga előtt vagy húz maga után az állam anélkül, hogy az érdemben hozzányúlt volna. Arra a kérdésre viszont, hogy van most a gyerekvédelem, összességében azt mondhatjuk, hogy a kegyelmi botrány új időszámítást hozott. De nem azért, mert a dolgok megváltoztak volna, hanem azért, mert tisztán megmutatkozott, hogy amit maga után húz, az nem kötél, hanem a belei. 

Mire lenne szükség?

Senki nem gondolja, hogy évtizedes problémákat (meg olyanokat, amiket soha korábban nem tudtunk megoldani) egy pillanat alatt fel lehet számolni, de azért jó lenne látni a politikai akaratot, a rászánt pénzt, a szakmai vitákat és az azokon alapuló döntéseket. Meg úgy egyáltalán azt, hogy az állam nem kiszervezi a civileknek meg az egyháznak a szociális és gyermekvédelmi ellátórendszert, hanem maga próbál vele valamit kezdeni. 

Tisztán látszik, hogy megpróbálhatjuk letagadni a problémák létezését, és alibizhetünk látszatintézkedésekkel, de amíg nem adjuk meg a rendszernek azt a pénzt, és azt a tiszteletet, ami a működéséhez valójában szükséges, addig igazából nem történik semmi érdemi. 

A kegyelmi botrány óta eltelt időszakban napvilágot látott hírek mindegyike megmutatja, hogy nincs elég szakember, nincs elég épület és elég ágy, nincs elég segítő, nincs biztonság, nincs valódi párbeszéd… igazából az egész cikket megírhattam volna úgy, hogy mi nincs a magyar gyerekvédelemben.

De megírhattam volna úgy is, hogy mi van a rendszerben. Az egy szó lett volna: gyerek. 

Olyan jó lenne, ha végre úgy viselkedne az állam, mint aki érti, hogy ez mit jelent!

A magyar gyermekvédelemről szóló cikksorozatunk első részét, amely a rendszer felépítéséről és működéséről szól, itt olvashatod el.

Gyurkó Szilvia