Míg 2000-ben kevesebb mint évi 800 000 injekciót szúrtak be, a legfrissebb kutatások szerint ez a szám mára 4-5 millióra ugrott. De miért van az, hogy sokan még mindig rosszallóan néznek arra, aki tű alá fekszik? Valóban önbizalomhiánya van annak, aki a kezelést választja? Végső soron kinek akar megfelelni a botoxoltató: a társadalomnak vagy saját magának?
Mikor és mitől érezzük magunkat szépnek? Hogyan hat az énképünkre a közösségi média, a filterek és retus világa? Mikor érdemes elkezdenünk foglalkozni a testünkkel, ha sokáig szeretnénk élni? E kérdések mindegyike felmerült a Ki vele! szépségről, testképről és evésről szóló adásában.
Itt az idő, hogy végre magunk is rájöjjünk, mit tartunk szépnek.
„Szokom az újat, hogy még sosem volt ekkora, nem volt ilyen nehéz. Zavarhatna ez, ahogy zavarhatna a sok halványulni többé nem akaró heg, az orromon a megmásíthatatlan ív, vagy a repedések a bőrömön.”
Túl színes. Túl szűk. Túl… túl… fiatalos. Anna Eszter próbálja lecserélni a ruhatárát, de tele van kétségekkel.
„Egy éve ilyenkor olyan mélyponton voltam, hogy nemcsak a szeretteimmel és a családommal való kapcsolatom, de még az önmagammal való viszonyom is veszélybe került” – írja Steiner Kristóf, aki azt is elmeséli, mi történt vele ezután.
Egyes kutatások szerint a meleg férfiaknál sokkal nagyobb valószínűséggel jelentkeznek az étkezési- és testképzavarok tünetei, mint a többségi társadalom férfitagjai között. Az okoknak Kanicsár Ádám András járt utána:
Biztos, hogy minden nő nagy mellre vágyik? (Nem.)
„Lefogysz szépen, és ezzel minden problémád megoldódik!” – mondta a háziorvos, bele sem gondolva, hogy a stresszevés mögött lelki okok állhatnak. Történet arról, hogy miért fontos testet és lelket együtt kezelni.
És ezért fontos, hogy az orvos megkérdezze a gyerektől, hogy hozzányúlhat-e; ezért fontos, hogy ne vetkőztessék túl az iskolai szűrővizsgálatokon; ezért fontos, hogy ne tegyenek megjegyzést (a tanárok, szülők, védőnők se) a testalkatára…