A társadalom – elfogadás helyett inkább – megbélyegzi a depresszióval küzdő embereket. Pedig higgyétek el, enélkül is van épp elég bajuk. Az együttérzés pedig mindenkinek sokat segítene.
Ti hogyan döntenétek a férfi helyében?
Na, erről mondjatok ítéletet, jöhetnek a kommentek!
Látható és láthatatlan nyomok. Egyik sem könnyebb…
A látszat sokszor csal.
Ti mit gondoltok a bulizni járó nőkről?
Vajon miről szól ez az egész? És miért érzik úgy emberek tömegei, hogy szívesen belerúgnának egy földön fekvő, valószínűleg segítségre szoruló emberbe? Ne válaszolj még... előtte légy szíves olvasd el Gergely írását.
„Azt hiszem, én szerencsésebb vagyok, mint édesanyám volt 33 évvel ezelőtt. Őt az utcán nyíltan megszólták, holott négy hónapos terhesen hozzáment az édesapámhoz. Viszont olyan stigma voltam rajta 18 éves korában, aminek a hatásait ma is érzem.”
Gyanakszom, tehát vagyok. (Persze csak egy bizonyos mértékig.)
„Az ítélkezés elégedettséggel tölti el azt, aki kimondja, miközben a saját magával szemben érzett elégedetlensége ezalatt háttérbe szorul." De mielőtt ítéletet hirdetnél erről a mondatról, olvasd el az egész cikket, érdemes: