Az alföldi ultrafutó, aki 104 órás pályacsúccsal tett meg 480 km-t a Himalájában – Toldi Péter története

–

Autodidakta módon kezdte

A 43 éves Toldi Péter (blogját ezen a linken találod) az egyetem alatt kezdett el futni egészségmegőrzési céllal, és hogy mozgásigényét kielégítse. Beszámolója szerint kisebb-nagyobb vargabetűkkel ugyan, de a sport tartósan az élete része maradt: hatékony stresszoldónak bizonyult nemcsak a vizsgákhoz, hanem akkor is, amikor a férfi agrármérnökként munkába állt. Évekig egy dél-alföldi szarvasmarhatelepet vezetett, és jelenleg is ennél a mezőgazdasági cégnél dolgozik Hódmezővásárhelyen. Szegeden laknak feleségével, az állatorvos dr. Pikó Evelinnel, aki a versenyeken is kísérni szokta.

Toldit „egyre jobban beszippantotta” a futás: körülbelül 10 éve váltott a maratonnál hosszabb távokra. „Maga az edzéstervezés egy kreatív folyamat, amelyben egyre inkább megtaláltam magam – meséli. – Valahányszor az aktuális felkészültségemmel, tudásommal eljutottam egy határig, utánaolvasgattam az internetről, könyvekből, majd 2019-ben beiratkoztam egy atlétaedzői tanfolyamra, 2021-ben pedig elvégeztem az egyesült államokbeli UESCA- (állóképességi sportedzői) képzést.” 

És hogy mit szólt az egyre intenzívebbé váló futószenvedélyhez Pikó Evelin? „Én 8 évvel ezelőtt, amikor egy pár lettünk, mondhatni, belecsöppentem ebbe az egészbe. Mire észbe kaptam, már heti 9 edzése volt – idézi fel nevetve. – Persze vannak időszakok, amikor kicsit nehezebben viselem az eltökéltségét, de abszolút támogatom őt a sportkarrierjében, ő pedig engem az én hivatásomban.”

Drága külföldi edzőtáborok helyett

Toldi Péter az utóbbi három évben folyamatosan a mostani, „pokoli”-nak nevezett megmérettetésre készült.

A Hell Ultra egy X. századi kereskedelmi útvonalon vezet végig a Himalájában, Manali és Leh városa között. A pálya brutális: összesen 480 km-t kell megtenniük az indulóknak, mintegy 10 ezer méteres szintkülönbséget leküzdve.

2017 óta rendezik meg a versenyt, a korábbi rekordot szintén egy magyar sportoló, Szőnyi Ferenc összetett ultratriatlon-világbajnok tartotta 108 óra 52 perces idővel. Toldi természetesen Szőnyit is felkereste konzultálni, valamint Nedeczky Júliát és az azóta elhunyt Suhajda Szilárdot, akik expedíciós hegymászókként osztották meg vele a tapasztalataikat. Például arról, hogyan készülnek fel fizikailag a mászásaikra Magyarországon. 

Toldi ugyanis elárulja, az egész felkészülés kulcsa a fegyelmezetten véghez vitt akklimatizáció, ami a Hell Ultra esetén nála mindössze két hétig tartott. „Minél jobb fizikai állapotban vagy, a szervezeted annál hatékonyabban tud alkalmazkodni a helyi körülményekhez. Ezt az edzettségi állapotot viszont majdnem mindegy, hol éri el az ember – mutat rá. – Persze a világ összes pénzét el lehetne költeni külföldi edzőtáborokra, de, ahogy a mellékelt ábra is mutatja, észszerű munkával az Alföldön is össze tudod rakni magad a Himalájában való futáshoz.”

A „világ összes pénze” amúgy sem áll az ultrafutók rendelkezésére, és ez még enyhe kifejezés. Miközben az UEFA 4,1 milliárd forintnyi euróval jutalmazta a Magyar Labdarúgó-szövetséget a fociválogatott Eb-szerepléséért, Párizs leendő olimpiai bajnokai pedig 55 millió forinttal és (jelenleg) 403 ezer forint havi életjáradékkal számolhatnak (35 éves koruk felett), addig a teljes ultratávfutó szakosztály éves költségvetése Toldi szerint sokáig 1 millió forint körül mozgott. Persze ezt a műfajt lényegesen kevesebb médiafigyelem övezi, emiatt kevesebb a cégek számára a promóciós lehetőség is, de a nagyságrendbeli különbség ezzel együtt is szembeszökő.

Sőt, arra is volt már példa, hogy az ultrafutóknak a válogatott mezüket kimosva, kivasalva vissza kellett juttatniuk a szövetséghez, annyira szűkös volt a büdzsé. 

Toldi Péter mindezt inkább egyfajta tényközlésként vázolja, költségeket firtató kérdésemre pedig a következőket osztja meg: „Az idei versenyre végül egyedül a szülővárosom, Szeged támogatását nyertem el, a kiadások nagy részét saját magam álltam. Még nem mertem összeadni, de olyan 2 millió forintra fognak rúgni. Úgy, hogy tavalyról már megvoltak az eszközeim, a ruházatom, és a vakcinák is működtek. Enélkül olyan 3 millióba kerülne a részvétel utazással, szállással, nevezési díjjal.” Hogy ez az összeg sok vagy kevés, nézőpont – és persze anyagi helyzet – kérdése, de ha azt vesszük, hogy a legnagyobb álmod megvalósításáról van szó, talán árnyalódik a kép.

Nem egy tömegrendezvény

A Hell Ultra országúti futás, szinte végig aszfalton zajlik (ahol időnként meg kellett küzdeni a terepjárók által felvert porfallal is). Hogy szokja az extrém magaslati viszonyokat, Toldi 2023 nyarán már futott a Himalájában: akkor a HellOO 217 km-es, 5000 méteres szintkülönbséggel fűszerezett pályáját teljesítette 38 óra 6 perc 11 másodperc alatt. De most duplázásra készült…

„A közel 500 km-es távval adja magát, hogy a Hell Ultrát nem lehet úgy megszervezni, mint egy rövidebb versenyt, ahol fix frissítőpontok vannak. Helyette minden induló számára biztosítanak egy neki dedikált autót a helyi közlekedési és útviszonyokat ismerő sofőrrel, valamint egy kísérőt, aki a személyes asszisztenciát látja el.” Idén egyébként rekordszámú résztvevő kezdte el a versenyt: a csoportképen 5 sportoló mosolyog izgatottan a kamerába, köztük első alkalommal egy nő is, Brigid Wefelnberg Freiburgból. Amit még fontos tudni, hogy Toldi az Indiában vásárolt mobiltelefonját az 500-ból körülbelül 150 km-ig tudta használni. Egyrészt a hegyekben gyakran nincs térerő, másrészt nagyjából 250 km-nél átlépték Ladak tartomány határát, egy katonai övezetét, ahol hadászati okokból is zavarják a mobilok működését. 

„Értelemszerűen mindenki megbeszélte, milyen távolságban várja be az autó. A srácok kényelmes iramban mindig előrementek, hogy keressenek egy parkolásra alkalmas helyet. A fedélzeten volt minden: ruházat, frissítés, így amikor utolértem őket, akkor tudtam öltözni, vetkőzni, enni, inni.

Idén úgy döntöttem, az alvást is az anyósülésen oldom meg, mert nincs annál kegyetlenebb dolog, mint a jó meleg ágyból visszatérni a hideg éjszakai országútra!”

– osztja meg az ultrafutó. Toldi dekára kimérte az alvását is: összesen bruttó 6 órát aludt a bő 4 napban, ami már önmagában is borzasztó megterhelőnek hangzik. Igyekezett minden este 9-10 körül nyugovóra térni – a hétköznapokon is ekkor fekszik –, az első este 30 percet, a másodikon 40 percet, majd 1,5, végül 2 órát aludt. „Ezeket a nagyobb kiállásokat egészítettem ki 15 perces mikroalvásokkal, általában reggelente, miután belebóbiskoltam a járásba, futásba” – avat be.

A varázsszó

Amikor arról kérdezem, mi a legnehezebb egy ilyen extrém próbatételben – a testi igénybevétel, a szellemi fáradtság, az időjárási viszontagságok, vagy a magány? –, a felsorolás végére kuncogni kezd. „Az az igazság, hogy engem a magányfaktor zavar a legkevésbé. El kell ismernem, azért ez a sport egy sajátos személyiségtípust követel meg. Maradjunk annyiban, hogy nem zavar a saját társaságom” – mondja. A rajt hétfő este 10-kor volt, kedd éjszakáig minden flottul ment, a haladás, a frissítés is. 

Utóbbit a szintmagasságoknak megfelelően tervezte meg: a mélyebb régiókban némi szilárd táplálékot is magához vett, a köztes szinteken püréket, géleket fogyasztott, a legmagasabb területeken viszont kizárólag folyadékokat. Igen ám, de – valószínűleg a magaslati viszonyok miatt is – az ultrafutó emésztésének hatékonysága rohamosan zuhanni kezdett: szerda hajnalban már hányt, és egy szűk fél napig vizet sem tudott magához venni. Mivel nem akarta (még jobban) kockáztatni az egészségét, nagyon úgy állt a dolog, hogy fel kell adnia a versenyt… 

Pikó Evelin idén nem kísérte el a férjét Indiába. A HellOO-pályán ugyanis tavaly rosszul lett – vélhetően a magasság, az izgalom és valamilyen vírus kombinációja miatt –, így el kellett hagynia a karavánt, és órákig nem tudott hírt adni magáról Toldinak (a térerő hiányosságairól már volt szó). Mivel nem akarta, hogy ilyesmi megint előforduljon, és sportoló párjának miatta kelljen aggódnia, meghozta a nehéz döntést: itthonról látja el a szervezési-logisztikai feladatokat, de a Hell Ultrára nem megy vele. „A verseny közben kevés információt kaptam Péterről. Ez még úgyis nehéz volt, hogy készültem rá.

Amikor viszont mégis sikerült elcsípnem a kísérőjét, akkor rendre kikozmetikázott hírekkel látott el. Nyugtatgatott, hogy minden rendben van, pedig hát pontosan tudom, hogy ilyenkor nincs minden rendben” 

– meséli Pikó, akinek annyit végül mégis sikerült megtudnia, hogy Toldi emésztésével „van egy kis gond”. 

„És akkor hál’ istennek Evelin elküldött sms-ben egy gyógyszernevet a segítőmnek, Ankush Kumarnak, és ezzel a versenyemet mentette meg! Ez egy elektrolitos roboráló (immunerősítő) szer, ami volt a készletünkben, de én az akkori állapotomban már elfelejtettem, hogy ez jó lenne. Így onnantól, hogy a vizet ismét meg tudtam kötni, már kezdett helyreállni a rendszer, és pszichésen is egyre inkább megnyugodtam” – emlékezik vissza az ultrafutó, aki szerda este már pár kockányi főtt krumplit is el tudott nyammogni. A kísérőcsapat keresett egy fogadót, hogy gyorsan készíttessen neki, mire beéri őket. 

Az ultrás zsibbadás

Nagyon érdekelt, mi játszódik le valakinek az elméjében, miközben 480 km-t fut le a Himalájában. Szórakoztatja magát? Gépies üzemmódba, meditatív állapotba kerül? „Amikről te beszélsz, és amiket az ember hétköznapi fejjel elképzel, úgy 12-15 óráig működnek. Viszont ahogy fárad a test, az egész tudat átalakul. Én ezt ultrás zsibbadásnak hívom. Ilyenkor mindenre tudok figyelni, amire kell. Nézem az időt, a távolságot, percre pontosan frissítek, alszom. De közben sok minden összemosódik. Nem feltétlenül tudom, milyen nap van, és egész szakaszokról nincs emlékem. Előfordul, hogy rám tör egy hirtelen eufória, ilyenkor nagyon szeretek mindenkit, máskor meg órákon keresztül mogorva vagyok, és utána nem győzök elnézést kérni a srácoktól, amiért minden zavart, idegesített.”

„Amikor mesélni szoktál róla, nekem az a benyomásom alakult ki, hogy minél többet fut valaki, annál inkább csak az marad meg a tudatában, ami ahhoz kell, hogy tovább tudjon futni. Mintha minden más réteg fokozatosan lehullana róla” – teszi hozzá Pikó. „Igen, ez helytálló” – bólint Toldi. 

Ahogy hallgatom őket, azon gondolkodom, hogy a fájdalom és az öröm milyen szorosan összefügg, nem hiába származik a szenvedély és a szenvedés szavunk ugyanúgy a ’szenv’ tőből. Ez a jelenség egyébként más nyelvekben is megfigyelhető, gondoljunk csak az angol passion kifejezésre, illetve a passióra, Krisztus kínhalálának történetére. Talán az, aki ennyire szélsőséges élményeknek teszi ki magát, a halandósággal is folyamatosan dacol? De fennhangon inkább csak annyit kérdezek, mi motiválja őt ebben az egészben. 

„Hatalmas kaland végigcsoszogni egy ilyen útvonalat – derül fel az arca. – Én közben utazom, és rengeteg csodát látok. Lenyűgöző sziklaképződményeket, gleccsereket. A sivatagban láttam vadlovakat is, olyan káprázatosak voltak, hogy meg kellett kérdeznem a mellettem elhaladó médiastábot, ők is látják-e őket.”

Pár pillanatra ugyanakkor az élővilág egy veszélyesebb képviselője is megmutatta magát. Az egyik éjszaka egy villanó zöld szempárra lett figyelmes, tőle nagyjából 20 méterre nézett vele farkasszemet. Majd pár ugrással a sziklafalon termett a vadmacskaszerű test: 5-6 méter magasból tekintett le a futóra, mielőtt végleg eltűnt a sötétben. „A fiúk később meg voltak róla győződve, hogy Himácsal Prades tartomány szent állatával, a hópárduccal találkoztam. Egy olyan ragadozóval, amivel a természetfotósok közül is csak kevesen.”

Külön kiemeli, milyen sokat jelent számára, hogy élményeit együtt élheti át, vagy, mint a fenti esetben is, a helyszínen rögtön megoszthatja kísérőivel, sporttársaival, a rendezőkkel. „Nem hiába mondják a katonaévekről is, hogy mennyire közösségformáló erejűek voltak, ezek a tapasztalatok tényleg összekovácsolják az embereket” – véli. Példaként említi, amikor a pálya vége felé utolérte őt Ram Jat, az indiai haditengerészet tisztje, aki már harmadszorra veselkedett neki a 480 km-es távnak. Jó darabon együtt futott a két sportoló, és miközben közös szenvedélyükről beszélgettek, mélyen átérezték a köztük lévő sorsközösséget. Eddigre már csak ők ketten voltak versenyben…  

Hallucinációk és a majdnem végzetes kanyar

Ram Jat az utolsó előtti napon, csütörtökön érte végérvényesen utol Toldit, ekkor egy 50 km-es fennsík tárult eléjük. „Úgy döntöttem, nem tartom az alvási tervemet, és megbeszéltem Ankushsal, hogy kerül, amibe kerül, végigfutom a hegy lábáig vezető szakaszt.” Ennek később meg is lett a böjtje. A sportoló szigorú szabályt vezetett be: amint a pulzusa 90 alá esett, futni kezdett, 120 felett pedig gyaloglásra váltott. Ám az éjszaka egy pontján egyszer csak azt vette észre, hogy fennhangon beszél, mintha egy másik futót utasítgatott volna a kősivatag közepén! „Abban az állapotban komolyan el kellett gondolkodnom, mi történik, én beszélek-e, és ha igen, kihez – idézi fel különös élményét. – Elkezdett kihagyni az idegrendszerem, így a hegy lábánál nyugovóra is tértem.”

Bár Ram Jattal nagyjából együtt folytatták péntek reggel a távot, az indiai futóból annyit kivett a korábbi hosszú követés, hogy újra megfáradt, és aludni kényszerült. „Gyakorlatilag az így nyert előnyből gazdálkodtam a végéig. Az utolsó hágó után, körülbelül 110 km-rel a cél előtt már egyedül voltam” – mondja. Akkor nem tudhatta, milyen izgalmak várnak még rá. Úgy 20-25 km-rel a vége előtt ugyanis egy terelésnél rossz irányba ment, és mire visszatalált az eredeti útvonalra (valójában tehát nem is 480, hanem 500 km-t futott), a kísérőautó visszament érte, így viszont elkerülték egymást. A helyzetet súlyosbította, hogy ömleni kezdett az eső. 

„Az esőruhámban egy ideig tökéletesen elvoltam a futómozgás alatt, hiszen a termelt hőt szépen benntartotta az öltözékem, mint egy fóliasátor. Viszont, mivel nem kaptam meg a frissítésemet, émelyegni kezdtem, így nem mertem tovább futni.

Séta közben azonban kihűlt a testem, és a négy napja mozgásban lévő izmaim teljesen lemerevedtek. Pszichésen is eléggé megroggyantam.” Egyedül volt, teljesen kimerülten az éjszaka közepén a Himalájában. Ijesztően hangzik. 

Bár több kocsi is megállt mellette, és a sofőrök kérdezgették, hogy van, Toldira a stábból először a fotósok találtak rá. Rögtön beültették az autójukba, hálózsákkal betakarták. „Én az órámat is leállítottam, azt gondoltam, feladom a versenyt” – mondja. Amikor felébredt, még mindig ugyanott állt a jármű, és ott volt mellette Ankush is. A többiekkel együtt beszélt hozzá, kekszet, meleg vizet nyomott a szájába. „Végül ismét kiléptem a sötétbe, a szakadó esőbe, és botlábakon elindultam az éjszakában” – eleveníti fel. A magyar sportolóval kilométereken át sétált indiai segítője, Ankush, aki szóval tartotta őt, miközben kísérőként egy szál melegítőben, papucsban teljesen bőrig ázott. 

Ég és föld között

Mivel a táv teljesítése szinte az utolsó pillanatokig kérdéses volt, a célba érkezésre maradt szinte minden katarzis. Toldi Péter könnyek között, a rendezők ujjongásától kísérve tartotta magasba a szalagot, és 104 óra 33 perc 30 másodperces idejével új pályacsúcsot állított be. Az ölelgetések után odafordult a fő szervezőhöz, Visvash Shinduhoz, és azt mondta neki: „Ti Hell (Pokoli) Ultrának hívjátok ezt a versenyt, de szerintem tévedtek. Én még soha ennyiszer nem éreztem magam ilyen közel a mennyországhoz! Csak az emberek hajlamosak elfelejteni: ahhoz, hogy oda jussunk, előbb bizony meg is kell halni.”

És hogy ilyen elképesztő mélységek és magasságok után milyen újra a földön lenni? Toldi a megmérettetést követően még egy hetet Indiában töltött, és pár rövid sétától, némi vendégeskedéstől eltekintve az ideje 80 százalékában ágyban feküdt, evett, pihent. „A fizikai és érzelmi sokk hatására ilyenkor csak 3-4 órákat tudok egyben aludni, időre van szükségem, hogy visszatérjek a normális ritmusomba” – árulja el. 

Megválthatjuk-e magunkat, megtisztulhatunk-e emberfeletti teljesítmények által?

Őszintén nem tudom, és a tekintetben is kritikus vagyok, mennyire érdemes a kitartás szélsőséges megnyilvánulásait hősiesnek vagy követendőnek beállítanunk. De azt ha akarnám sem tudnám tagadni, hogy van az énemnek egy része, amelyet mélyen megérint Toldi Péter története. És mióta beszélgettünk, még nagyobb lendülettel megyek futni a magam mütyürke, 7-8 km-es távjára. Ugyanakkor megértem, hogy többekben felmerülhet: nem felelőtlen dolog ez? Mi lett volna, ha a ragadozó nem illan el, vagy Toldi összeesik, és csak sokára találnak rá? 

Amikor a kockázatokra terelem a szót, az ultrafutó hangsúlyozza, benne és feleségében is megvan az ahhoz szükséges józanság, hogy a dolog ne csapjon át a veszélyes kategóriába. „Bár nem vagyok humán orvos – veti fel Pikó Evelin –, van rálátásom élettanra, és verseny közben ilyen szemmel is figyelem Pétert, hogy látok-e olyan tünetet, ami valóban aggasztó lehet.

Nem mondom, amikor krízishelyzet van, néha beülök szipogni egy kicsit az autóba… aztán kiszállok, és teszem a dolgom. Bátorítom, hajtom őt, mert tudom, hogy ezt akarja.”

Ezt a férfi is megerősíti: „Evelin tudja, hogy másnap a kardomba dőlnék, ha feleslegesen adnék fel valamit. Ugyanakkor volt már olyan tünetem, amivel nem lehetett folytatni. Megkérdeztem őt is, és azonnal, mindenféle latolgatás nélkül kiszálltam. Én imádok futni, és semmi nem ér nekem annyit, hogy ezt hosszú távon kockáztassam” – nyugtat meg.

Hova lehet még ezt fokozni?

Már csak ez az egy kérdésem maradt, fel is teszem a házaspárnak. „Már a regisztráción is túl vagyunk” – neveti el magát Pikó. Toldi, aki maga függőségként is utal futószenvedélyére, egyelőre végtelen békét érez, nem kerítette hatalmába a nagy álmok megvalósítása után gyakran tapasztalt üresség. Bár ennek minden bizonnyal ahhoz is köze van, hogy a horizonton már látszik a következő terv.

A Trans Españát 2025 áprilisában rendezik, az indulók észak–déli irányban futnak keresztbe Spanyolországon. Köztük lesz Toldi Péter is, kísérőként pedig Pikó Evelin, aki szentül megfogadta, soha többé nem marad otthon. Izgalmas közös kalandnak ígérkezik!

Képek: Hell Race hivatalos versenyképek

Milanovich Domi