Küzdés helyett még mindig csak mosolyokat láthatunk a nőkből – ez a Nemzeti Sport új címlapja

–

A múlt héten sokakból jogos felháborodást váltott ki, hogy a Nemzeti Sport olimpiai kalauzának címlapján kizárólag férfi sportolók szerepeltek, szám szerint hatan. 2024-ben egyetlen nő sem volt köztük, holott a magyar olimpiai csapat 48 százaléka nő (az adatot a Magyar Olimpiai Csapat honlapján számoltam gyorsan össze, lehet benne tévedés, de az arány nagyságrendileg helytálló).

Azt, hogy a sportoló nők máig alulreprezentáltak a médiában, számos hazai és nemzetközi vizsgálat kimutatja (lásd például a dán sportszociológus, Gertrud Pfister összesítő tanulmányait vagy dr. Gáldiné Gál Andrea disszertációját). Utóbbi kutatásaiból az is kiderül, hogy a közönség – köztük nem ritkán az érintett élsportoló nők maguk is – hajlamos kiegyenlítettebbnek ítélni a helyzetet a valóságosnál, illetve ezen a téren is érvényesül a meritokrácia mítosza: az a hit, hogy a tehetség, a kemény munka utat talál magának, és a médiabeli szereplést elsősorban a sportoló sikeressége, nem pedig a sportág népszerűsége vagy a sportoló külső vonzereje határozza meg – holott a mérések szerint utóbbi tényezők nagyon is közrejátszanak abban, kik kerülnek a címlapokra.

De a sportoló nők médiabeli megjelenítése közel sem csak mennyiségi kérdés. A szakirodalomból azt is tudjuk, hogy a nőket még mindig a hagyományos nemi szerepüknek inkább megfelelő sportágakban ábrázolják többször. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Sport új címlapján is egy vitorlásversenyzőt, egy vívót és egy kajakost látunk, nem pedig egy dzsúdós, egy birkózó vagy egy bokszoló nőt. Persze lehet, hogy ebben az esetben az éremesélyesség volt a nyomósabb érv a szereplők kiválasztásában, illetve a tradicionálisan magyar sikersportágak képviselőit részesítették előnyben a szerkesztők, ezt a szempontot el tudom fogadni. 

Sportkiadványokat elemző tanulmányok viszont azt is kimutatták, hogy a sportoló nőket lényegesen kevesebbszer ábrázolják mezben, a pályán vagy sportolás közben. És akkor most nézzetek rá erre a címlapra!

Ki van sportfelszerelésben? Kinek az arca tükröz koncentrációt, erőkifejtést, a győzelem pillanatában kiszakadó indulatokat? Kinek látjuk a megfeszülő izmait, a csapzott haját, az izzadságtól csillogó bőrét? Mindazt, amivel a verseny izgalma, ez a felemelően intenzív és egyben rendkívül megerőltető élmény a valóságban jár?

És kik azok, akiket a megméretés előtt-után látunk éremmel a nyakukban, kisimult vonásokkal, mosolyogva, sminkben, fülbevalóval? 

Úgy tűnik, bár eljutottunk oda, hogy jelentős korrekció árán ugyan, de nők is megjelenhetnek a Nemzeti Sport olimpiai különszámának címlapján, viszont ezek a nők véletlenül sem kelthetnek hagyományos értelemben vett férfias benyomást. Gyönyörködni lehet bennük, büszkének lenni rájuk lehet, de a küzdelem, az erő, az összpontosítás, a keménység, a dominancia, a már-már vadságig fokozódó fizikalitás szimbólumai, amelyek a sport lényegi jellegzetességei, esetükben el vannak törölve. 

És rögtön hozzáteszem, ez nem a címlapon szereplő nők hibája. A nemi önkifejezéséről mindenki szabadon dönt: egyformán okénak kellene lennie, ha egy nő a verseny előtt, alatt, után sminket, kiegészítőket hord, és annak is, ha nem teszi ezt – végtére is a sport lényege az, mit tud a testünk, nem az, hogyan néz ki. Természetesen a mérkőzések, futamok alatti ékszerviselésre is vonatkoznak sportáganként eltérő szabályok, amelyeket a saját maguk és ellenfeleik biztonsága érdekében nemtől függetlenül betartanak a sportolók, akik arra is odafigyelnek, hogy a megjelenésük, hajviseletük ne hátráltassa a teljesítményüket. 

Persze csakúgy, mint az élet bármely más területén, a nőkre a sportban is erőteljesebben hatnak a külsejükre irányuló társadalmi elvárások, amelyek egy részét ők maguk is gyerekkoruktól fogva belsővé teszik, így nem feltétlenül kérdőjelezik meg őket. A praktikus szempontok mellett a sportoló nők éppen ezért esztétikai tényezőket is csoportszinten gyakrabban mérlegelnek a külsejüket illetően, mint a férfiak.

Kutatásokból azt is tudjuk, hogy a nők kényelmetlenségek, akár súlyos fájdalmak árán is kitartanak a hosszú haj mellett – például kontaktsportok esetén –, ami a feminin megjelenés egyik fontos markere.

(Tudom, férfiak is viselnek hosszú hajat – mondjuk, birkózók vagy bokszolók kevésbé –, de egyrészt máshogy vágatják, fésülik, másrészt sokáig férfiatlannak, melegnek is csúfolták őket miatta.)

A társadalomtudományi munkák egy része pont arról szól, hogy a nemünk nemcsak valami, amink van, hanem valami, amit folyamatosan létre is hozunk, megjelenítünk, előadunk a mindennapi társas érintkezéseink során. Abban pedig, hogy ki hogyan teremti meg, alakítgatja, és mutatja meg a külvilágnak a férfiasságát vagy a nőiességét, számos egyéni, családi, társadalmi hatás érvényesül. 

A Nemzeti Sport címlapjának összeállítása viszont egyértelműen a szerkesztők felelőssége: akkor is, ha megkérdezték a sportoló nőket a konkrét képekről, és akkor is, ha nem. Ez abból a szempontból lényegtelen, hogy újságíróként egyrészt te látod egyben a készülő anyagot, másrészt neked kell különféle szakmai szempontokra felhívni azoknak a figyelmét, akikkel dolgozol. Őszinte leszek: még interjúhelyzetekben is felmerül, hogy női megszólalók gyakrabban választanak ki magukról olyan fotókat, amiken mosolyogva hallgatják az én kérdéseimet, pedig az anyag róluk, az ő üzenetükről szólna!

Amikor beszélünk, gesztikulálunk, teljesen természetes módon ráncok, grimaszok keletkeznek az arcunkon, és sok nőben – higgyétek el, még a maguk területén elismert, fantasztikus szakemberekben is! – olyan mélyen rögzült a tökéletes külső és a megfelelés iránti vágy, hogy nem esik jól nekik ilyen formában nyilvánosan megmutatni magukat. És akkor beszélgetünk erről, közösen vállalható kompromisszumokat keresünk, mert hiszem, hogy egy tudatosabb médiához nemcsak a konkrét üzeneteken és tartalmakon, hanem elsősorban a munkafolyamataink felülvizsgálatán keresztül vezet az út.

Az igazság az, hogy ezeknek a sportoló nőknek az esetében olyan sok pazar kép közül lehetett volna választani! Annyira megnéztem volna Pusztai Lizát a címlapon, ahogyan a vívósisakot lekapva a fejéről kinéz a pástról, egy tus után a kezét ökölbe szorítva, elszántan biztatja magát, vagy elmélyülten készül a következő asszóra! Érdi Máriát, ahogy tényleg szinte lehetetlen pózokban dől ki a hajójából, a teste megfeszül, a háta a hullámokat súrolja, de a fáradtság ellenére is a lehető legmegfelelőbb szögben tartja a vitorlást, hogy jóformán eggyé válva ők ketten, bámulatos gyorsasággal szeljék a habokat! Csipes Tamarát, ahogy elképesztő erővel és sebességgel lapátolja a vizet, miközben egyesével megfeszülnek a karján, a vállán, a hátán a jól kidolgozott izmok, amelyek évtizedek kőkemény munkáját, megannyi lemondását őrzik!

Hiszen önmagunk legyőzése, a figyelmünk, a motivációnk irányítása, ez a lelki szilárdság az, amit elsősorban ünneplünk a sportban, és ami ezeknek a nőknek is a sajátja. Megfosztani őket ezektől a vonásoktól a képi ábrázolásban, szerintem kifejezetten méltatlan helyzet. 

Mert mit kapunk a fentiek helyett a Nemzeti Sport címlapján? Mosolygó fejeket.

Mennyiségben közelítünk, minőségben viszont még mindig nagyon távol vagyunk a kiegyenlített reprezentációtól. Azt lenne jó megérteni, hogy ez az egész nemcsak a darabszámokról szól, hanem a szemléletről, amit a jelentések szintjén kellene végiggondolni, megragadni. A sportmédia tudatosságának fokozását persze képzésekkel lehetne elősegíteni, és azzal, ha a sportújságírók, szakkommentátorok, operatőrök, laptulajdonosok között több nő kapna helyet. Messzire vezető kérdések, tudom.

De ezáltal lehetne elérni, hogy a média még jobban meg akarja mutatni a nők sportját, és érdemben akarja megmutatni azt.

Nem túlszexualizálva, puncivillantós dresszekben, nem hölgyezve, nem infantilizálva, vagy a nőket minduntalan szeszélyesnek beállítva, a közvetítéseket számos teljesítménytől független tartalommal, pletykával megfűszerezve. Hanem egy olyan sportot láttatni az ő esetükben is, amelyben elénk tárulhat ennek a világnak a fenségessége, a bajtársiassága, és igen, valamilyen szempontból az őrülete is. 

Ha Coubertin bárón múlt volna, a nők ma is maximum csak a lelátókról figyelhetnék a modern kori olimpiák eseményeit. 1896-ban ugyanis sportolóként nem vehettek részt Athénban: épp Párizsban, 1900-ban debütálhattak teniszben és golfban. Azóta eltelt több mint 120 év, az emberek döntő többsége nem kérdőjelezi meg, hogy a nők teste alkalmas-e a versenysportra, és az olimpikonok nagyjából fele nő. A részvételi arány alakulása nagy ívű, reménykeltő változás – olyan jó lenne, ha a sportmédia világa is ezzel párhuzamosan még inkább nyitni tudna, és a férfitekinteten kívül más nézőpontokat is nagyobb arányban beengedne.

Kiemelt kép: Nemzeti Sport

Milanovich Domi