„Ne sírj, mert csúnya leszel” – toxikus mondatok, amik egy életre nyomot hagynak bennünk

–

Az utóbbi időben bármerre mentem, záporoztak a toxikus mondatok. Jó, valószínűleg arról volt szó, hogy kiéleződött rájuk a fülem, mert pár hónapja már foglalkoztatott a téma. Tudjátok, olyan ez, mint amikor nagyon szeretnénk egy ruhát, és minél többet vágyakozunk rá, annál többször jön velünk szembe az utcán. Na, pont így voltam a bántó mondatokkal (a ruha amúgy jobb lett volna), néhány hete viszont egy repülőjáraton olyat hallottam, ami most is élesen visszhangzik a fejemben. 

A gépen egyébként csodálatos jeleneteket lehet megfigyelni, különösen, ha az ember kisgyerekes családok mellett ül. A fedélzeten általában nincs szolgáltatás (fel- és leszállás alatt egyáltalán), amire minden gyerek másképp reagál. Ezúttal a mellettem ülő négy-öt éves kislány egész könnyedén elfogadta, hogy nem megy a játék a tableten, így azzal foglalta el magát, hogy fel-le húzogatta az ablaksötétítőt. A stewardessek kedvesen megkérték, hogy a felszállás ideje alatt ne húzza le a sötétítőt, de mivel nem fogadott szót, az anyukája is ráparancsolt. A kislány tudomást sem vett az (igencsak ideges) édesanyjáról, majd azzal szórakoztatta az előtte ülő úriembert, hogy jó nagyokat rúgott az ülés háttámlájába. Az anyuka ismét rászólt a lányára, aki erre torkaszakadtából visítani kezdett. Nem viccelek, szinte levegővétel nélkül, operaénekeseket megszégyenítő hangerővel visított.

Természetesen mindenki őket nézte, amitől a kislány egyre bátrabb, az anyuka pedig egyre idegesebb lett. Mielőtt elolvasnátok a követő mondatot, szeretném leszögezni, hogy nem célom minősíteni a szülőt – tényleg nehéz helyzet volt –, mégis azt gondolom (és nagyon remélem, hogy nem lesz igazam), hogy az anyuka reakciója mély nyomot hagyott a kislányban.

„Ha nem ülsz le végre a fenekedre és nem maradsz csöndben, idehívom a pilóta bácsit, aki bemondja a hangosbemondóba, hogy rossz kislány vagy, aztán kidob a repülőgépből.” 

Nem ismerem a körülményeket, nem tudom, mi áll a hátterében, de azt igen, hogy az ilyen mondatok fájnak, és sokáig tart, míg begyógyulnak. Nincs azzal semmi baj, ha valaki rászól a gyerekére. A probléma ott kezdődik, amikor átgondolatlanul dobálózunk a szavakkal. Nem gondolom, hogy az üzenet akkor megy át a leghatásosabban, ha egy gyereket nyilvános megszégyenítéssel fenyegetnek, vagy azzal, hogy veszélybe kerül a testi épsége. 

Mi számít toxikus mondatnak? 

A mérgező mondatok egy része viszont pont azért toxikus, mert bagatellizálják az érzelmeket. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy ebben a borzasztó nagy tudatosságban (ami egyébként tök jó) hajlamosak vagyunk olyan kifejezésekkel/betegségekkel dobálózni, amelyeknek a jelentésével és a súlyával nem vagyunk tisztában. Éppen ezért arról kérdeztem Kenyeres András sportmentáltrénert és biológust, honnan ismerhetjük fel, illetve mi számít toxikus mondatnak. 

Kenyeres András úgy gondolja, a válasz többtényezős, és sokszor nem csak a mondat jelentésén múlik. Fontos, hogy ki kinek mondja, illetve, hogy a felek milyen állapotban vannak éppen. „Valaki megkeményedik az ilyen mondatoktól, mások egy életen át hordozzák magukkal a fájó kijelentéseket, és úgy vélik, »ez fájt, de szükségem volt rá, hogy embert faragjon belőlem«. Ők általában ugyanezt a mentalitást adják tovább” – hangsúlyozza a szakember.

Van egy barátnőm, aki amióta megtanult úszni, gyakorlatilag a vízben tölti az életet. Kiemelkedően tehetséges vízilabdás, sorra nyeri a kupákat, évek óta a válogatott tagja, mégis megállás nélkül éreztetik vele, hogy nem elég jó a teljesítménye, vagy nincs elég tehetsége és kitartása (mondjuk, ha nem lenne elég kitartó, nem lenne válogatott, nem?).

Megkértem, idézze fel a legfájóbb mondatot, amit az uszodában hallott, mire megkérdezte, mennyi időm van, mert a lista hosszú lesz.

„Volt minden, de amit a legtöbben megkapnak, hogy »túl nagy darab vagy«, »túl vékony vagy«, »túl alacsony vagy«. »Miért nem verekedsz a vízben? Azért nem lesz belőled vízilabdás, mert túl kedves vagy.« A kedvencem pedig az, hogy »azért nincs térlátásom, mert nő vagyok«.” 

Polányi Viktória pszichológus szerint, a mérgező mondatok általában evéssel, sportolással vagy tanulási teljesítménnyel kapcsolatosak, de ahogy a mellékelt ábra is mutatja, a nemi sztereotípiákra épülő kijelentések is borzasztó toxikusak lehetnek.

Kata elsőéves villamosmérnök-hallgatóként izgatottan ült be az első órájára a Budapesti Műszaki Egyetemen, ami nem egészen úgy sült el, ahogy képzelte. Miután a tanár végignézett a padsorokon, megállt rajta a tekintete, és mindenki előtt megkérdezte Katát (ő volt az egyetlen nő a teremben), hogy mégis mit keres itt, majd azzal folytatta, hogy mindannyian jobban járnának, ha inkább hazamenne ebédet főzni. „A mai napig fáj ez a mondat. Akkor különösen rosszul érintett, mert én vagyok az első nő a családban, aki egyetemre jelentkezett.” Kata szerencsére nem ment haza főzőcskézni (bár remek szakács, a húslevese isteni), hanem felszívta magát, elvégezte az egyetemet és mára húsz éve villamosmérnökként dolgozik.

Meddig gyógyulnak (ha gyógyulnak egyáltalán) a sebek?

Képzeljétek, olyan fantasztikus ötletem támadt, hogy nemcsak figyeltem, de gondosan le is jegyzeteltem a buszon/villamoson/rendelőben/családban hallott mérgező mondatokat (a lista többoldalas lett). Olyan vézna vagy. Jé, milyen kis bumszli ujjaid vannak! Utállak. Nem érdemelsz meg engem. Van, aki a szépségéből él meg, van, aki az eszéből, úgyhogy jobban teszed, ha komolyan veszed a tanulást. Körülötted mindenki meghal, akit szeretsz, így már értem, hogy én miért élek még. 

Hamar felhagytam a dokumentálással, mert azt éreztem, hogy – bár nem nekem szól – rossz hatással van rám a rengeteg bántás. Annak meg, akinek mondják, legalább olyan fájdalmas lehet, mint egy jól irányzott pofon. Polányi Viktória és Koronczai Beatrix, az ELTE Fejlődés- és Klinikai Gyermekpszichológia Tanszék adjunktusa szerint a toxikus mondatokat verbális bántalmazásnak tekinthetjük. Az UNICEF 2014-ben nem reprezentatív kutatást készíttetett, amiben a gyerekek sporttal kapcsolatos élményeit vizsgálta.

Kiderült, hogy az érzelmileg bántalmazott gyerekek 84 százalékának sérült az önképe, egy 2011-es tanulmány pedig rámutatott, hogy a verbális bántalmazás az agy struktúráján is nyomot hagy.

Akemi Tomoda, a Fukui Egyetem Gyermek- és Mentális Fejlesztési Központjának igazgatója néhány kutatótársával vizsgálatokat készített 21 verbálisan bántalmazott és 19 nem bántalmazott résztvevő bevonásával, amiből kiderült: a rendszeres szóbeli agressziónak kitett emberek szürkeállománya megváltozott.

Akitől a legjobban fáj

Amint látjuk, a bántó mondatok testileg és lelkileg is nyomot hagynak. Sokszor mégis azoktól kapjuk a legfájóbb sebeket, akik a legjobban szeretnek. Egy éve a pszichológusom felhívta rá a figyelmemet, hogy gyakran kezdem a mondandómat azzal, hogy „tudom béna vagyok, de…”, „ezt is jól elbénáztam”, vagy „félek, hogy béna leszek”. Néhány napja megkérdeztem anyukámat, van-e olyan mondat, amit ma már nem mondana ki, mert úgy érzi, fájdalmat okozna vele. Gondolkodás nélkül rávágta, hogy ha visszamehetnénk az időben, nem nevezne annyiszor bénának. Ha létezik aha-élmény, akkor ez az volt. 

Nem ez volt a legkellemesebb beszélgetésünk a reggeli kávé mellett, de talán ez volt az egyik leghasznosabb. Lecsupaszítva amúgy tényleg béna gyerek voltam, mert amikor a többi gyerek már ügyesen biciklizett, ugróiskolázott, fára mászott, én még mindig elestem a saját lábamban is. Ez egyszerre dühítette fel és töltötte el aggodalommal édesanyámat.

Később kiderült, hogy a mozgáskoordinációm nem működik olajozottan (egyébként ma már tudok fára mászni), ennek tükrében pedig anyukám még jobban bánja, hogy olyan dologért hibáztatott, amiről valójában nem is tehettem.

Mindannyian hibázunk, mondunk olyanokat, amiket nem kellett volna, és egy percig sem gondolom, hogy édesanyám emiatt rossz anya lenne. Igaz, reagálhatott volna jobban, de anélkül, hogy mentséget keresnék neki, azt hiszem, huszonhárom éve sokkal nehezebb lehetett tudatos szülőnek lenni.

Polányi Viktória úgy gondolja, a szülők sokszor továbbadják azokat a bántó mondatokat, amiket maguk is gyerekként hallottak. „Ezek átgondolatlan sablonválaszok, amelyeket valószínűleg otthonról hoznak. A felnőtt tehetetlennek érzi magát, ha egy szituációt nem tud kezelni, ezért rosszul, gyakran első felindulásból kommunikál. Mindkét esetben az egyetlen lehetséges megoldás a tudatosítás. Felismerni, hogy honnan fakad az indulat, a szorongás, hogy miért így vagy úgy reagálunk.”

Hajrá, tudatos TikTok-szülők!

Minimum tizenkét éve nem voltam játszótéren, múlt héten viszont megtörtem ezt a hosszúra nyúlt időszakot. Elsétáltam három közeli játszótérre, mert kíváncsi voltam, mostanában hogyan figyelnek oda és egyáltalán mit gondolnak a szülők a toxikus mondatokról. Bevallom, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy örülni fognak a kérdezősködésnek, de öt anyuka és két apuka örömmel megosztotta a véleményét. 

Megdöbbentő, hogy az Instagram és a TikTok milyen őrületes hatással van a gyereknevelésre (is), mivel a legtöbben azt mondták, hogy a social mediának köszönhetően felnyílt a szemük, mert egyre több olyan videó kering a neten, amiből tanulni tudnak. „Sok olyan tartalmat látok, ami segít, hogy mit mondhatunk a toxikus mondatok helyett. Azt például nagyon károsnak tartom, ha a kisfiúknak azt mondják, katonadolog, vagy csak a lányok sírnak. A múltkor hallottam, hogy az óvónő ezt mondta a kisfiamnak, és akármilyen ciki, megkértem, hogy többet ne tegye” – mesélte az egyikük, mások pedig arról számoltak be, hogy a gyerekük születése rádöbbentette őket arra, hogy rengeteg sérelmet hordoznak magukkal. 

És ha már a „ne hisztizz, nem vagy kislány!” kijelentésnél tartunk, szeretném megjegyezni, hogy ez nem csak a fiúknak iszonyú káros, akik ezzel megtanulják, hogy ne fejezzék ki az érzelmeiket. Harmadik osztályos voltam, amikor tornaórán a kelleténél erősebben eltalálták az egyik fiút, aki elsírta magát. A tesitanár azzal vigasztalta, hogy egy igazi férfi sosem sír, és különben is, a picsogás lányoknak való. Egy perc sem telt el, rajtam is nagyot pattant a labda (irány a kispad), mert annyira elgondolkodtatott a jelenet, hogy talán azt sem vettem volna észre, ha egy üstökös közelít felém. A harmadikos fejemben sehogy sem állt össze a kép, hiszen addigra már többször is láttam apukámat sírni, de akkor, ő mégsem igazi férfi? És egyáltalán, a lányoknak miért szabad valami, amit a fiúknak nem? 

Koronczai Beatrix rávilágított, hogy a nemhez kötött sztereotipikus mondatok nagy része kulturálisan beágyazódott séma, és ezek sok esetben nem tekinthetők verbális bántalmazásnak. „Az olyanokat pedig, mint hogy »olyan vagy, mint az anyád/apád«, »nem érdemled meg«, »ne bénázz!«, általában felindult érzelmi állapotban mondják a szülők. Valószínűleg ők is ezt hallották, és nem tudják, mit mondhatnak helyette.”

A pszichológus szerint a kártékony mondatok nagy része olyan teljesítménnyel kapcsolatos elvárás, amivel a hibázást nem természetesnek, hanem rossznak, lustaságnak bélyegzik. 

„Ilyen, amikor a szülő megkérdezi, hogy miért csak négyes lett a dolgozat? Vagy amikor azt mondják, hogy »olyan szép lennél, ha egy picit lefogynál«, és idetartozik az is, ha kedvességből malackának becézik a gyereket, ami később negatív testképhez vagy étkezési zavarhoz vezethet. Az érzelemkifejezéssel kapcsolatos negatív mondatok, mint a »ne hisztizz«, »ordítasz, mint a fába szorult féreg«, vagy amikor művésznőnek hívják a síró gyereket, azért toxikusak, mert azt üzenik, hogy az érzelmek, (különösen a negatív érzelmek, a szomorúság, a düh) nem elfogadhatók, sőt szégyellnivalók. Ilyen például, ha azt mondjuk neki, »ne sírj, mert csúnya leszel«”. 

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve

Egy 2001-es tanulmány arról számolt be, hogy kutatók négy éven keresztül követtek nyomon közel 800 New York-i édesanyát és a gyerekét, majd megállapították, hogy azoknál a gyerekeknél, akiket az anyjuk rendszeresen bántalmazott verbálisan (itt tehát nem egy-egy rosszul sikerült mondatról van szó), háromszor nagyobb eséllyel alakult ki kamasz- és fiatalfelnőtt-korban a borderline, a narcisztikus és a paranoid személyiségzavar. Látjuk, hogy a toxikus mondatok milyen fájdalmasak lehetnek, rosszabb esetben pedig későbbi mentális nehézségekkel is együtt járhatnak. 

Polányi Viktória szerint tíz negatívan beépülő mondat közül nyolc-kilenc valójában féltésből, aggodalomból vagy a felnőtt rossz tapasztalataiból ered.

„A kisiskolás és kamasz klienseimmel gyakran próbálunk egy-egy ilyen rosszul beégett mondat mögé látni és megfejteni, vajon mit akart kifejezni, aki mondta. Igyekszünk feltárni, milyen félelmek, aggodalmak, érzések munkálhattak a másikban. Attól, hogy megértjük a toxikus mondatok valós tartalmát, az általuk kiváltott érzelem még nem múlik el, de más kontextusba helyeződik. Így megnyílik az út, hogy feldolgozzuk, és kevésbé kezeljük az identitásunk részeként.” Ez hasznos tudás, de nem megy egyik napról a másikra. Néha ma is úgy gondolok magamra, mint a béna lányra, aki nem tud fára mászni. Valaki úgy, mint a buta fiúra, aki nem viszi soha semmire. Valaki úgy, mint a vézna csajra, akin minden ruha úgy áll, mint tehénen a gatya. Valaki nem mer nevetni, mert azt mondták neki, csúnya a mosolya. Annyi mindent elfelejtünk (olyat is, amire jó és hasznos lenne emlékezni), de ezek a fájó mondatok mindenkinek rögtön eszébe jutottak. 

Ezt tedd, ha mégis kiszalad, aminek nem kellett volna

Polányi Viktória azt javasolja, minősítés helyett arra vonatkozóan tegyünk megállapítást, hogy mit jelent számunkra a másik a viselkedése. „Az énközlésekben való kommunikáció segítség lehet az eligazodásban. Ha a saját érzéseinket jelenítjük meg egy helyzettel kapcsolatban, nehezebb belecsúszni abba, hogy a másik rosszul érezze magát.” Koronczai Beatrix szerint a szülő-gyerek kapcsolatban

fontos, hogy a felnőtt belássa és korrigálja a hibákat, mert ha a gyerek azt tapasztalja, hogy a szülő megbánja és nem bagatellizálja a helyzetet, nem marad súlyos, maradandó károsodás az énképében. 

Anyukám húsz év távlatából kért bocsánatot, de nagyon jólesett. Ettől persze nem válik semmissé a rossz emlék és a vele járó következmények, de jó volt megérteni, hogy anno milyen érzések játszódtak le benne. Azt akarta, hogy ne csúfoljanak, és ne érezzem, hogy rosszabb vagyok másoknál. Jót akart, csak nem jól közölte. Ezért, ha van olyan mondat, amit megbántál, hogy kimondtad, kérlek, kérj bocsánatot. A heget nem tünteti el, de úgy hat, mint a kiscicás ragtapasz, amitől sokkal gyorsabban gyógyul a seb.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Elena Medvedeva

Simon Eszter