„Kikérem magamnak, hogy a magyar csak az aranynak örül” – szurkolói gondolatok az olimpiáról és a Milák-ügyről

–

A XXXIII. nyári olimpiai játékok valahogy több küzdőtértől független kérdést hoz fel, mint eddig, világszinten és itthon egyaránt. Mégis most elsősorban a sportról szeretnék beszélni: vagyis arról, amit ez az ókorba visszanyúló játékba oltott verseny, vagy versenybe oltott játék nézőként tud adni nekünk.

Gyerekkorom óta ünnepnek élem meg azt a bő két hetet, amit az olimpia jelent: izgulni, szorítani, együttérezni, támogatni és biztatni a pástra, vízre, pályára induló magyar sportolókat. Sok mindent köszönhetek a szüleimnek, de az egyik ezek közül, amiért nagyon hálás vagyok, hogy amióta az eszemet tudom, minden olimpián alapvetés volt a magyar csapat útját követni, ámulni más országok nagy klasszisain, örülni a sikernek, sikítozva biztatni a versenyzőket, illetve tisztelni minden csepp vért és verejtéket, amit egy élsportoló belefektet a felkészülésébe és a küzdelmeibe.

Talán ezért van az, hogy amikor valaki posztokban, videókban karikírozza ki, milyen szurkolók a magyarok, azzal én nem tudok sem együtt fanyalogni, sem nagyokat nevetni. Az elmúlt pár napban több ilyenbe futottam bele a neten, és nagyon bántott az általánosítás, amit értelmes emberek más kapcsán – például politikai megnyilatkozások – jogosan kérnek számon, miközben talán mögé sem gondolva ők maguk most éppen ezt csinálják.

Szerintem nem igaz, hogy „a magyaroknak csak az arany jó”. Nem igaz, hogy a „magyarok fanyalognak az ezüstön meg a pontszerző helyen vagy annak hiányán.” És az sem, hogy nem állnak egy világklasszis úszó mögé, aki egy nehéz időszakkal és sok méltatlan helyzettel a háta mögött ugrik a medencébe (erről kicsit később részletesen).

Az olimpia idején több kommentet olvasok, mint egy év leforgása alatt: és örömmel mesélem el, hogy az általam végigpörgetett több ezer hozzászólás mintegy 80 százalékában büszke és hálás szurkolói mondatokkal találkoztam. Akkor is, amikor az első napokban a vívóinknak nem úgy jött ki a lépés, és később is, amikor ezüstöt nyertek. Amikor fiatal első olimpiás „újoncokat” kellett biztatni vagy pályájukat búcsúztató tapasztalt sportolókat lehetett követni. Amikor Milák Kristóf az első döntőjére ugrott be a medencébe, és akkor is, amikor egy hatalmas teljesítménnyel megszerzett ezüstéremmel szállt ki belőle. 

Persze hogy olvasni ostoba, fanyalgó, okoskodó kommenteket (tudom, és nem naiv vagyok, csak a többség számára sértőnek érzem az általánosítást): de ilyenek mindig vannak, voltak és lesznek, sajnos nem tudunk mit tenni vele (egyébként más országokban is így van ez).

Nyilván nem segít saját magunk pozitív megítélésén, amikor a „nemzet sportlapja” két emberpróbáló küzdelemmel megszerzett olimpiai ezüst után másnap címlapon hozza, hogy „még mindig várni kell az aranyra”. Vagy amikor a fontos pozíciókban csücsülő politikusok egyike-másika csak az aranyérmekért gratulál külön posztban. Mit lehet erre mondani? 

Kikérem magamnak, hogy „ilyenek a magyarok”.

Ha a félresikerült címlapnak (amiről máig elképzelésem sincs, hogy ment át több szakemberen egy szerkesztőségen belül úgy, hogy senki nem mondta: gyerekek, ezt talán át kellene gondolni) volt pozitív végkicsengése, akkor az a megtapasztalt természetes, ösztönös felháborodás, ami szurkolói oldalról egy szempillantás alatt tömegesen érkezett meg (és tegyük hozzá, a lap részéről azóta is reakció nélkül maradt).

Nem volt kérdés, hogy a többség nem „még mindig hiába vár az aranyra”, hanem örül az ezüstnek, aminek a megszerzését amúgy két-három lábon kihordott szívrohammal kísérte végig például a vívócsapatunk esetében.

Ez az olimpia lényege: hogy közösség leszünk egy célért. Hogy úgy izgulunk másért a mi nemzetünkből, ahogy magunkért sem izgulnánk soha. Nekünk magyaroknak már igazán kevés platformunk van ennek megélésére.

Amikor az olimpiai játékok közben a tévével szemben kiabálom, hogy „Hajrá, magyarok!” pontosan azt érzem, amit Radnóti a Nem tudhatomban leírt a hazaszeretetről (akkor is, ha van, aki ezt most túlzásnak ítéli). Mindegy, hogy érem, pontszerző hely vagy egy küzdelmes és méltóságos szereplés lesz a vége. Őszintén azt gondolom: többségben vagyunk, akik elvárások nélkül hálával és tisztelettel szurkolnak a saját csapatuknak, miközben más nemzetek sikereit is elismerik.

„Ne izgulj, 10:10. De nekünk!”

Tudom, hogy sokaknak az olimpia is csak pár hét a nyárból, éppen olyan, mint a többi.

Van, aki nem követi, más a nap végén elolvassa az eredményeket, örül neki, de nem vállal még egy nyolcórás munkát az eredeti mellé azzal, hogy folyamatosan figyeli a versenyeket. Mások vagyunk. Csak szeretném, ha ők, akik így tesznek, nem a címlapok, meg a vicces posztok kapcsán könyvelnék el, hogy milyenek a magyar szurkolók.

És miközben biztosan megvan az okuk rá, hogy kevésbé nagy lelkesedéssel szurkolnak, azért mégis javaslom most nekik: egyszer próbálják ki, micsoda lelki feltöltődés a közös szurkolás például a családdal vagy egy jó közösséggel.

Számomra az egyik legnagyobb öröm az idei olimpián, hogy a gyerekeim már mind szurkolói korba léptek. A tízéves a leglelkesebb, de a hét- és ötéves is kitartóan követi a versenyeket, és szurkol a magyar sportolókért. Éppen, mint gyerekkoromban én a szüleimmel (és micsoda öröm, hogy nálunk a mai napig a nagyszülőktől kezdve a nagynéniken és nagybácsikon át mindenki olimpiai lázban ég!).

Honnan tudom biztosan, hogy öregszem? Annak idején anyukám rohangált ki a szobából, hogy hirtelen kávét főzzön vagy keverjen egyet a levesen, és nekem kellett közvetítenem az állást. Ma már én nem bírom a stresszt, és bizony képes vagyok az udvarra futni, ülni a szerencselépcsőn (á, nem vagyok babonás!), vagy hátul körmöt rágni a kertben, míg a nagyfiam tíz másodpercenként együttérzőn kiabálja ki az eredményt. Nos, hát ez az élet körforgása.

Amit pedig a gyerekek tanulnak ezektől a sportemberektől, akik a küzdelmeik után – bármi is az eredmény – meghajolnak egymás előtt, vagy kezet fognak egymással, az több mint hasznos, és igazán jó beszélgetéseknek ágyazhat meg családon belül.

Ráadásul a gyerekek ösztönös pozitív hozzáállása szurkolóként is átlendíthet minket a nehezén: a középsőm például sohasem érti, miért ugrál stresszben mindenki körülötte, amikor döntetlenre állunk. „Anya, ne izgulj, 10:10. De nekünk!” Most mondjátok meg: hát, nincs igaza? 

Milák Kristóf versenyzése külön tematika lett az olimpia idején: vele kapcsolatban egyébként kezdetektől (körülbelül egy évvel ezelőtt indult az „ügy”) azt éreztem, hogy a többség mellette áll (tudom, tudom, itt is lehet találni negatív kommentet), szorít neki, nemcsak a versenyzésben, hanem az élete alakulásában is. Hatalmas szurkolói szeretet veszi őt körül, és őszintén remélem, eljut hozzá: a végül aranyra váltott száz pillangós úszása előtt sok emberrel beszéltem és szintén rengeteg hozzászólást olvastam. Amikor egy sportolónak szurkolunk, persze hogy szorítunk neki személyesen, és persze hogy közben az országnak is. Kicsit magunkénak érezzük a győzelmét, egyszerűen azért, mert mi lehetünk büszkék rá.

Kristóf második úszásánál azt éreztem: valahogy ott már mindenki érte, az emberért szorított. Az ő győzelméért, azért, hogy képes legyen bizonyítani: és ez őszintén nagyon meghatott.

Sokan sírtak, amikor a dobogón állt, mert kicsit azt élték meg, amit régen gyerekkorukban a mese végén: a fiú legyőzte a sárkányt. Miközben mind tudtuk: ez csak egy utolsó vágás volt rajta. Igazából már akkor diadalmaskodott, amikor egyáltalán rajthoz állt az olimpián. Köszönjük neki, hogy megtette!

Amit az őt körülvevő szakmai közeg a kommunikáció szintjén produkált, az egyrészt borzasztó volt, másrészt csak még erősebb sorsközösséget teremtett vele. Elfogadom, hogy egy munkahely kommunikálni szeretne a dolgozójával, de nem fogadom el, hogy ebből külső ügy lesz. Akkor sem, ha élsportoló. Nem érdekel. Mert letett már annyit azt asztalra, hogy bizalmat kapjon. Hogy segítséget és türelmet érdemeljen, ha arra van szüksége. Nem érdekel. Mert ember. Akinek a mentális egészségénél semmi, de semmi nem lehet fontosabb.

Nem érdekel, mert nincsen semmi közöm hozzá, mikor, miért és mit hagyott ki. Ahhoz van közöm, amit a saját közege az ő beleegyezésével méltón közöl(het)ne róla. Amikor ő épp nem érzi, hogy beszélni akar. Meg ahhoz, amikor beugrik a medencébe a rajtkőről, és én teljes szívvel szurkolhatok neki.

De akkor mi legyen a tanulság?

Nagyon sok jót kívánok Kristófnak (elsőre egy nyilvános bocsánatkérést attól, akitől járna, de sajnos ezt valószínűleg pont nem fogja megkapni), és sokakkal együtt az ő sikerének – ha lehet ilyet mondani – még egy picit annál is jobban örülök, amennyire örülni lehet egy olimpiai ezüstnek és aranynak.

Hálás vagyok neki, hogy a saját útját járva, felhívta a figyelmet arra: a különcöket, a zseniket nem csak akkor kell a mi kutyánk kölykének mondani, amikor hozzák a sikert.

Vagy nem utólag, évtizedekkel később, amikor már csak könyvekben emlékezhetünk rájuk (hány példa van erre a történelemben!). A másként működő embereket meg kell ismerni, fontos elfogadni, támogatni, segíteni és szeretni. Nem mondom én, hogy ez sétagalopp. De akkor is csinálni kell, és kész. Szülők és pedagógusok százai, ezrei teszik ezt nap mint nap igazi nagy erőfeszítéssel újságok és kamerák jelenléte nélkül.

Tanuljunk meg idén ezt is az olimpiából! A közösség ereje, az ellenfél tisztelete, a méltósággal kísért kevésbé jó napok és a másik sikere adta eufória hullámai között: szeressük, és igyekezzünk elfogadni a különcöket, a másként gondolkodókat a hétköznapokban is. Ne csak azokat, akik majd egy világ előtt képesek bizonyítani a különlegességüket. Viszont őket sem csak akkor, amikor olimpiai érem lóg a nyakukban.

Kiemelt kép: Getty Images / Quinn Roone

Széles-Horváth Anna