Simone Biles, a hétszeres olimpiai bajnok, aki már nem fél hibázni

–

Simone Biles körülbelül olyan korszakos tehetség a maga sportágában, mint ahogy az úszásban Michael Phelps vagy Milák Kristóf, a sprintben Noah Lyle, vagy rúdugrásban a svéd atléta, Armand Duplantis:

ők nemcsak olyan különleges testfelépítéssel, képességekkel, tehetséggel születtek, ami ritkaságszámba megy és sokszor a fizika törvényeit feszegeti, hanem mindannyian a tőlük telhető legjobbat képesek hozni a legnagyobb nyomás alatt is, éppen akkor, amikor annak itt az ideje.

Biles történetének elején már azzal a helyzettel találkozunk, ahogyan ő a tokiói olimpiára érkezett: az ünnepelt, olimpiai aranyérmes tornász, aki a Riótól számított négy (vagyis a Covid miatt öt) évben nemcsak a torna, de szinte az amerikai sport egyik szimbóluma is lett.

Miközben a filmben szépen lassan bontják ki a készítők a mentális összeomlás okait, elsőként azt a bizonyos utolsó cseppet láthatjuk, ami miatt borult aztán minden valaha elnyomott trauma és feszültség. Ez pedig nem más volt, mint a világjárvány okozta elszigeteltség.

Ahogy Biles többször elmondja: nem volt számára komfortos, hogy a hozzá közel álló emberek, a családja nélkül kellett utaznia, megviselte a teljes érzelmi elszigeteltség, miközben, ahogy fogalmaz, mindennap imádkozott, hogy negatív legyen a tesztje. Biles nem a Covid-helyzetet hibáztatja magáért az összeomlásért, hiszen az minden sportoló számára adott volt. Inkább egy katalizátorként utal rá, amely felforgatott mindent és rákényszerítette, hogy szembenézzen a nehéz és túlméretezett csomaggal, amelyet évek óta cipel.

Amikor csak a szünet segíthet, semmi más

A sportoló kész kamera előtt visszaemlékezni a számára rémálmot idéző pillanatra, amikor szembesült azzal, hogy nemcsak egyszerűen rontott, hanem annál sokkal nagyobb a baj. Ekkor még mindig hátravolt a lépés, hogy ezt hangosan meg is fogalmazza a csapattársai és edzői számára, valamint meghozza a verseny befejezéséről szóló döntést.

A folyamat nem napok, hanem percek, órák leforgása alatt ment végbe a csapaverseny közben: Biles ugyanis szerencsére az érzelmeit és testtudatát felforgató állapot közepette is tisztában volt azzal, ha nem cselekszik, az életét kockáztatja (gondoljunk csak bele, a tornában nincs semmiféle védőfelszerelés). Bár a tornasport múltjából számos kép feldereng, amikor az edző a testi vagy lelki sérülések ellenére is tovább hajtotta a versenyzőjét, vagy legalábbis nem állította meg – és erről látunk is szó szerint megrázó évtizedekkel ezelőtti felvételeket –, szerencsére Biles mögött egy támogató közeg tette a dolgát, amely képes volt előtérbe helyezni a versenyzője egészségét és emberi mivoltát az éremesélyek helyett.

„Tudtam, hogy ez nem csak egyszer fordult elő” – idézi fel Biles a pillanatot, amikor először tévesztett, és megérezte: olyan, mintha az agya nem a megfelelő parancsokat küldené a testének.

Ahogy egyik edzője Cécile Canqueteau-Landi elmondja, amikor a tornász életében megjelenik a twisties jelensége, csak a szünet segíthet, semmi más. „Amiért kialakul, annak pedig legtöbbször nem a tornához van köze” – teszi hozzá.

Biles tehát minden szakmai támogatással együtt pakol össze és hagyja ott a csapatversenyt, majd mondja le az egyéni szereplést, miközben hatalmas lelki erőt tanúsítva a lelátóról szorít tovább csapattársainak. Az élmény még ma, a hosszú terápiás folyamat, a sikeres visszatérés után is gyomorszorító számára: ezt érezhetjük át, amikor megmutatja az otthonában megbújó „tiltott olimpiai szekrényt”, ahol a tokiói szuveníreket, tornadresszt és versenyzői sorszámot tartja hét lakat alatt őrizve.

Mégis akkor hogyan tovább?

A tokiói helyzetben nemcsak maga a mentális összeomlás ténye volt a legrosszabb, hanem némely igencsak felháborító reakció is, amit Biles nem kizárólag névtelen kommentelőktől, hanem Amerika-szerte ismert műsorvezetőktől vagy rádiósoktól kapott. Kifejezetten értékelem, hogy őket arccal vágják be, amikor arról beszélnek például, miért rossz példa feladni egy olimpiát, vagy csak simán gúnyolják a nagy reményekkel induló tornászukat (remélem, utólag ők is szembenéznek magukkal). Nyilván olyan emberekről beszélünk, akik egyetlen olimpián sem jártak még, és valószínűleg a bukfenc a legbonyolultabb elem, amelyet valaha tornaszőnyegen elvégeztek. Biles azonban szépen összefoglalja a lényeget és nemcsak a filmben, hanem már közvetlenül az eset utáni időszakból felidézett sajtótájékoztatón is:

„Ha tudod, mikor kell megállni, abból látni igazán, hogy milyen erős versenyző és ember vagy” – mondja az újságírók előtt. Azóta pedig szerencsére a mentális egészségről szóló párbeszéd egyik példaképeként tisztelik.

Ahogy elmeséli, a tokiói helyzet valójában egy traumaprogram gombja volt: tudta, el kell indulni az úton és mindent feldolgozni, amit eddig elfojtott. Ebből pedig bőven jutott neki (erről lejjebb részletesen). Biles tiszteletre méltóan tudatosan lépett tovább: nemcsak terapeutához kezdett járni, de azt is megfogalmazta, hogy az alapoktól kezdi újra a tornát.

„Másfél évig eleinte néhány hetente, aztán néhány naponta jártam be edzeni, amikor jólesett. Sokáig csak a trambulinon dolgoztam. A lényeg, hogy magam miatt tértem vissza, nem másért” – foglalta össze később, azt is beismerve, az elején nem volt biztos benne, hogy nem búcsúzik el örökre a tornától. Emellett arról is beszélt: mennyire nagy támogatást kapott a csapattársaitól és az edzőitől. Ez pedig visszautal rá, amit a film elején a Japán fővárosban rendezett ötkarikás játékok kapcsán hiányként megfogalmazott. „A Covid megmutatta, hogy mennyire alábecsültük a kapcsolatok és a közösség erejét az élsportolók világában.”

Embertelen módszerek, abúzus és adoptálás

Utóbbi persze nem csupán a szakmai közeget jelenti: hanem a családot, a legközelebbi hozzátartozókat. Biles szerencsére a feltétel nélkül szerető és támogató szülőkkel és a szintén profi sportoló társsal a háta mögött megkapja a megfelelő védőhálót a magánéletben is. Megrázó, ahogy később elmeséli: a riói olimpia után többszörös aranyérmesként hazaérve hasonlóan depresszív állapotba került, mint a tokiói események utáni első napokban. Hiába győzött, hiába teljesítette az egyik gyerekkori álmát, hirtelen minden üres lett, és azokhoz a dolgokhoz sem volt kedve, amiket igazán szeret. Az egyik legfontosabb pedig, amit megfogalmaz a terápiája után, hogy a párizsi felkészülés során már nemcsak az edzés létezett számára. Nyugodtan repült el az NFL-ben játszó férje meccseire egy edzéssel teli hét után, amit korábban teljes őrültségnek vélt volna egy felkészülési időszakban.

A traumaprogram beindulása és szakemberrel való feldolgozása ugyanis sok rossz beidegződést felszabadított. És hogy mik ezek a traumák?

Egyrészt a mára már Amerikában letűnőfélben lévő, de Biles gyerekkorában alapvetésként működő poroszos módszer nyomai: mindent feláldozni, semmit sem szólni, minden fájdalmat elfojtani. Ennek a rendszernek a részeként pedig örök seb a Tokió után kibukó bántalmazási ügy, amelyben Biles is érintett volt az abuzáló olimpiai orvos áldozataként, aki orvosi vizsgálat címén zaklatott 13-14 éves tornászlányokat.

„Akkor nem tudtuk, hogy nem a feladata része, amit tesz” – zokogja Biles felidézve a traumát, aminek kapcsán később mégis kiállt és beszélt, annak ellenére, hogy túlélőként ez elképesztően nehéz feladat. A sportágat illetően arról is érdekes történeteket hallhatunk, hogyan alakult a fekete tornászlányok elfogadása – erről nemcsak Biles, de más nagy múltú tornászok is beszámolnak.

Végül Simone Bilesról az is kiderül, rendezett családi közegét sem tudhatja születése óta maga körül: miután édesanyjától szerfüggősége miatt elvették őket, húgával majdnem egy évet töltött nevelőotthonban, mire anyai nagyapja és annak felesége magához vehette őket.

Nem is kérdés számára, hogy a nagyszülői szál ellenére szülőkként tekint rájuk, anyukája pedig egy mondatban fogalmazza meg lánya és a torna kapcsolatának lényegét: „Ez a sport kontrollt adott neki, valamit, amit csak ő ural” – utal vissza az első évek kilátástalanságára, amikor Simone nem tudhatta, éppen kihez kerül, és lesz-e ott étel az asztalon vagy ágy, amiben alhat. 

Ha megvan a stabilitás, már nem kell félni a tökéletlenségtől

Biles végül 2023-ban az antwerpeni vb-n tért vissza: a hatalmas sajtóérdeklődéssel kísért napok során pedig edzői példaértékűen csak annyit nyilatkoztak róla: „Hagyják békén.” Ezen a versenyen már minden a régi kerékvágásban zajlik: Biles haját anyja fonja be, ahogy mindig – kivéve Tokióban –, az önbizalma és a testtudata ismét egy vele. Valami azonban mégis más.

„Eddig mindig az volt a célom, hogy az első háromban mindenképp benne legyek. Ma csak az, hogy teljesíteni tudjam a gyakorlatom” – mondja, miközben a film készültekor a kanapén ülve már azt is megfogalmazza: „Esélytelennek lenni nagyon könnyű. Ahogy nyersz, minden megváltozik.”

Belgiumban azért nem „csak” egyéni összetett győzelemmel tér vissza, Biles még nagyobb dobással készül: új elemet mutat be, amelyet – mivel ő csinálta először és világversenyen hozta hibátlanul – róla neveznek el. Ahogy edzőitől megtudjuk: ezzel ötre nő a Biles nevét viselő elemek száma, ezek közül eddig egyről mondható el, hogy más tornász is képes volt kivitelezni. Az olimpiai felkészülés persze ezután is hatalmas erőfeszítés és rengeteg munka, de Biles végre ismét tud örömből, élvezetből tornázni.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Simone Biles (@simonebiles) által megosztott bejegyzés

Ennek eredményét láthattuk Párizsban: ahol 3 arany, 1 ezüst és 1 ötödik hely lett a végső eredménye. Az aranyöröm mellett pedig utóbbi talán szintén jól jött, hogy egyenesbe tegye a mérleget: mind a közönség fejében, mind a sportoló önmaga iránti elvárásai szempontjából. 

Biles is ember: korszakos tehetség, erején felül edző sportoló, tizenegyszeres (!) olimpiai érmes. És igen, néha ő is elveszti az egyensúlyát a gerendán. De aztán visszaugrik (szerencsére Párizsban hatalmas tapssal kísérve), és onnan folytatja, ahol abbahagyta. Mégis a lényeg: csak akkor csinálja tovább, amikor úgy érzi, már biztosan stabilan áll.

Kiemelt kép: Getty Images / Ezra Shaw / Staff

Széles-Horváth Anna