„Rémhírekből tájékozódnak és nincs hol otthon maradniuk” – Interjú a Máltai Szeretetszolgálat főorvosával

–

Kurucz Adrienn/WMN: Milyen hatással van a járvány a hajléktalanok gyógyítására?

Békási Sándor: Amennyire büszkén meséltem tavaly, hogy mennyi előnnyel jár, hogy az Egészségügyi Centrum háziorvosi rendelője és a bennfekvő ellátást nyújtó lábadozó szoros együttműködésben dolgozik, olyannyira meg kellett ezt a helyzetet változtatnunk a járvány hatására. Mivel a rendelő a nagy betegforgalom miatt fokozott veszélynek van kitéve, teljesen le kellett választanunk a lábadozóról. Igazából ez olyannyira jól sikerült, hogy a rendelés jelenleg az épület melletti konténerben zajlik, teljesen elkülönülten. A lábadozóban bent fekvő tizennyolc férfi számára kijárási tilalom van érvényben, látogatót, családtagot nem fogadhatnak, és az intézmény területére csak a legszűkebb stáb léphet be. A korlátozás első napjaiban tartottam attól, hogyan tudjuk megnyerni a betegek együttműködését, de megértették, hogy az ő biztonságuk érdekében hoztuk a szigorú szabályokat.

A lábadozóban dolgozó kollégáimra most tagadhatatlanul nagyobb teher hárul, jelentős nyomás alatt dolgoznak, miközben a bennfekvők mentális-pszichés segítségnyújtás iránti igénye is fokozódott.

K. A./WMN: Tesztelik a betegeket?

B. S.: Nem, nincs lehetőségünk tesztelni a betegeinket.

K. A./WMN: De mi van akkor, ha felmerül a gyanú, hogy valaki fertőzött?

B. S.: Az általános háziorvosi rendelés esetében a fertőzésgyanús esetek ellátása távolról történik, a páciens nem hagyja el az otthonát. A hajléktalanoknál azonban ez más, ők vagy az itteni rendelésen jelennek meg személyesen, és onnantól a mi orvosunk szervezi a továbbiakat, vagy valamely szociális intézményből történik meg a kiemelésük. A saját intézményrendszerünkön belül a gyanús esetek minél korábbi azonosítása, elkülönítése kulcsfontosságú a széles körű átfertőzöttség megakadályozása érdekében. Bármilyen késlekedés, hezitálás végzetes lehet. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat minden szállásnyújtó szociális intézménye már zárt, állandó lakókkal működik (ez körülbelül kétszáz-kétszázötven főt jelent). Új felvételre csak egy kéthetes megelőző-elkülönítő elhelyezést követően van lehetőség, erre külön intézményt hoztunk létre.

K. A./WMN: Nyilvánvaló, hogy miként az idősotthonok lakói, a hajléktalanszállókon lévő emberek is fokozott kockázatnak vannak kitéve, részben a zsúfoltság, részben az egészségi állapotuk miatt.

B. S.: Az átlagéletkor a mi intézményeinkben is magas, az ellátottak jellemzően sokféle krónikus betegséggel, szív-érrendszeri, légzőszervi panaszokkal küszködnek. Igazából ma még csak becsülni lehet a kockázatot. Arra vonatkozóan nem láttam nemzetközi adatot, hogy a COVID-19-betegek közt milyen arányban vannak hajléktalanok, de egy olyan felmérést igen, amelyből kiderül, hogy

négy nyugat-európai országban (Írország, Norvégia, Franciaország, Belgium) az összes koronavírusos haláleset negyvenkilenc–hatvannégy százaléka idősotthonok, ápolási otthonok lakói között történt.

K. A./WMN: „Békeidőben” sem egyszerű az önkéntestoborzás, gondolom, most, a járvány miatt még nehezebb embereket jó ügyek mellé állítani, legalábbis ami a fizikai jelenlétet kívánókat illeti.

B. S.: Szerencsére munkánkat továbbra is segítik önkénteseink, és ezért nagyon hálásak vagyunk. A Szeretetszolgálat Vészhelyzetkezelési Munkacsoportját támogatják, védőeszközöket gyártanak vagy szállítanak, időseknek vásárolnak be, online korrepetálást tartanak diákoknak, számos módon képesek hozzátenni a járványhelyzet megkönnyítéséhez. Most gondozottak közé nem engedhetjük őket. Ezzel a lakókat védjük, hiszen a jelenlegi ismereteink szerint a fiatalok tünetmentesen is hordozók lehetnek, nem kockáztathatunk, hogy így jut be a vírus valamelyik intézményünkbe.

K. A./WMN: Mit mesélnek a betegek? Mit tapasztalnak most azok, akik az utcán élnek?

B. S.:

Míg az intézmények falain belül az ellátottak napi szinten tájékozódnak az interneten, és meglepően naprakészek a járvánnyal kapcsolatos híreket illetően, az utcán élők benyomásom szerint nehezebben jutnak kiegyensúlyozott tájékoztatáshoz, sokszor téves és irreális elvárásokkal, rémhíreken alapuló kérdésekkel fordulnak hozzánk.

A háziorvosi rendelőnk betegforgalma a korábbinak az ötven-hatvan százalékára esett vissza, és ebben azon túl, hogy most az orvosilag halasztható ügyeket nem látjuk el, közrejátszhat szerintem az is, hogy félnek bejönni a rendelőbe. Úgy tapasztalom, mintha a társadalmi szolidaritás is csökkent volna valamelyest.

Most nem mennek oda az emberek a hajléktalanokhoz az utcán, nem visznek nekik ezt-azt, az egyéni kezdeményezésekből van kevesebb. Ezért fontos az, hogy a mi ellátórendszerünk nyitva maradjon, mellettük álljunk. Felértékelődik az, hogy tudunk legalább gyógyszert adni.

K. A./WMN: Érdekes, hogy a többségi társadalom most azt tapasztalja meg, amit amúgy a hajléktalan emberek, hogy nehezen jutunk hozzá alap egészségügyi szolgáltatásokhoz.

B. S.: Normál időszakban nem állítanám, hogy az Egészségügyi Centrumból beutalt betegek nehezebben jutnak szakellátáshoz, a területünket ellátó szakrendelővel például kifejezetten jó a kapcsolatunk. De bevallom, most mi is kétszer meggondoljuk, hogy beküldjünk-e valakit kórházba a fertőzésveszély miatt, és csak jól indokolt esetben választjuk a beutalást, mivel az ellátási területünkhöz kapcsolódó kórházakban is jelen van a koronavírus. A kórházból visszavett betegek esetében kéthetes elkülönítést alkalmazunk. Ugyanakkor a laborvizsgálatok és az alapvető diagnosztikus lehetőségek működnek, ez nekünk nagy segítség.

K. A./WMN: Hogy tud egy ember az utcán védekezni a vírus ellen? Tud egyáltalán? Osztogatnak maszkot nekik például?

B. S.: Az utca vagy különösen az erdő nem veszélyesebb egy élelmiszer-áruháznál, mivel a potenciális fertőzöttekkel való érintkezések gyakorisága számít. Ha ebből kevés van, nyilvánvalóan kisebb a kockázat is. A közlekedési csomópontokban élők nagyobb veszélynek vannak kitéve, de számukra maszkot nem adunk, mivel az elsősorban nem a viselője fertőződésének esélyét csökkenti, hanem az esetleges vírushordozó a maszkviseléssel csökkentheti az általa okozott fertőzések számát (kivéve az FFP2, FFP3 maszkokat, amelyek a viselőt is megvédik, de ezek még mindig korlátozottan érhetők el saját rendelői munkatársaink számára is).

Így azt gondoljuk, hogy a maszkot viselő hajléktalan személytől csak még jobban tartanak majd az emberek, még jobban elfordulnak tőlük, kevesebb segítséget kapnak, és esetleg atrocitás is érheti őket.

K. A./WMN: Családja van, kicsi gyerekei, várandós felesége. Nem félnek a vírustól? Úgy tudom, más országokban körülbelül a betegek tizenkét százaléka egészségügyi dolgozó, nagy a kockázat.

B. S.: Az egészségügyi dolgozók esetében, azt gondolom, most a hivatástudat dominál: nem hagyhatjuk magukra a bajbajutottakat. A Szeretetszolgálatnál ez a szürke, vírusmentes hétköznapokon is így van, azonban biztos vagyok benne, hogy most minden kollégám fejében extrán ott van, közös célért küzdünk megfeszítetten. A vírusfertőzés kockázatát nyilván nem szabad alábecsülni, és minden apró mozdulatban ott kell lennie a tudatosságnak, de a kellő biztonsági intézkedésekkel a fertőződés esélye csökkenthető. Mi például emiatt a nagyszülőkkel most csak távkapcsolatot tartunk, őket távolságtartással védjük.

Kurucz Adrienn