Ki gyógyítja azokat, akiket kinéznek a rendelőkből? – A hajléktalan emberek orvosai

–

Fiola Attila a nonstop Egészségügyi Centrum egyik „ügyfele”. (Nem mondanak az itt dolgozók pácienst, beteget – beteganyagot pláne nem –, akkor sem, ha az ágyból sem igen tud kikelni valaki.)

Fiola látszólag stramm, jókötésű férfi, mégis hetek óta a lábadózórészleg lakója. A szívével van súlyos gond. Miközben dr. Pap Dalma háziorvos az EKG papírcsíkját tanulmányozza, és Kovács Zsuzsanna nővér leszedi a mellkasról a „tappancsokat”, a férfi elmeséli, hogy húsz évvel ezelőtt egy óceánjáró luxushajón dolgozott. Világot látott, nyelveket beszélt. Aztán hazajött, és mert a családi élete – ahogy ő fogalmaz – „nem alakult jól”, utcára került. Ha az egészsége épp engedte, az építőiparban dolgozott, de sokat volt kórházban, és most lehet, hogy a szívműtét következik.

Amíg nincs jól, és eldől, hogy milyen kezelést kell kapnia, maradhat a „Máltánál”, ahol tizennyolc férfi beteget tudnak elszállásolni. A háziorvosi rendelőben egyébként nemcsak hajléktalan embereket kezelnek, hanem szegény családokat, időseket is fogadnak.      

Belgyógyász-háziorvosok, szakorvosok és szakápolók látják el a betegeket, akarom mondani, „ügyfeleket”. Ha szükséges, továbbküldik őket kórházba, vagy segítenek nekik bejutni valamelyik szociális intézménybe – mivel hosszú a várólista, van, hogy hónapokig, évekig marad valaki a lábadozóban, vagy az ehhez hasonló menedékhelyek „passzolgatják” egymás közt őket, emberségből, hogy ne kelljen senkit utcára tenni.

Beteg embereket nem szoktak elküldeni, de előfordulhat, hogy mégis szükség van rá, ha például valaki nem tartja be a házon belüli alkoholtilalmat, és, mondjuk, a társait is kínálgatja. 

Van, aki kórházi kezelés után kerül ide…

…mert például daganatos beteg, de nem tudták/nem akarták tartani a krónikus osztályon, és nincs hova mennie.

Olyanok is megfordulnak itt, akik épp a kezelések és a munkaképtelenség miatt váltak hajléktalanná, mert nem tudták fizetni az albérletet vagy a rezsit.

Gyakori gond még a dohányzás miatti tüdőkárosodás, a szív- és érrendszeri betegség és az érszűkület miatt amputált végtag. A legtöbben azonban fertőzések okán jönnek: légúti, bélrendszeri és húgyúti fertőzésekkel, gennyes sebekkel, élősködőkkel.

Minderről dr. Békási Sándor informál. Ő itt a vezető, főorvosa az intézménynek, de azért a biztonság kedvéért rákérdezek a titulusra, a külsőségekből ugyanis nem egyértelmű ez a tény. Nincs fehér köpeny, se sztetoszkóp a nyakban, az irodája pedig akkora, mint egy gardróbszekrény: amikor Krisztinával, azaz Kurucz Szilárdné főnővérrel és Chripkó Lilivel, a fotós kollégámmal beülünk hozzá, mondhatni, családias a hangulat.

Mondjuk, magát az intézményt se úgy képzeljétek el, mint egy szigorúan hierarchikus kórházi osztályt. Más itt a beteg és a gyógyító, az orvos és az ápoló közt a kapcsolódás.

Az itt dolgozók zömének ez másod-, illetve harmadállása – vagy ez a főállása, de innen megy még tovább máshová is ügyelni. Egy tipikus munkanapja orvosnak-nővérnek is kora reggeltől késő estig tart, váltott helyszíneken, így lehet megélni az egészségügynek ebben a szegletében. Ha a nyomor ellen küzd valaki, és erre teszi fel az életét, akkor maga sem lesz gazdag, de még tehetős sem, ez ma már tény.

Mégis azt mondja mind, akivel beszéltem, hogy ebbe a szolgálatba lelkiekben feltöltődni jár

Pedig itt nemigen van afféle sikerélmény, ami más gyógyító intézményekben gyakorta, hogy a beteg ember egészen felépül, és egészségesen, boldogan távozik.

Aki az utcán él, és az utcára kerül vissza, az szinte sosem ép egészen.

Hogy is lehetne az? Pláne télen.

A gyógyulás sosem százszázalékos.

Ugyanakkor, bár itt más a mértékegysége a sikernek, a segítségnyújtás egyértelműbb, direktebb és összetettebb, mint máshol.

Aki ide kerül, annak nem csak az egészségével van gond, és a szociális helyzete sem kezelhető külön a betegségétől. Akinek nincs otthona, lakcímkártyája és talán egyéb papírjai sem, az nem válogathat az orvosok, a rendelések között. Általában nincs mögötte család, nem látogatják, nem támogatják. Nem tájékozódik a Google-ból az állapota felől, az orvos és a nővér kezébe teszi a sorsát.

Bízik azokban, akik gyógyítják, és hálás mindenért. Viszont, ha csalódás éri, akkor arra is érzékenyen reagál. Sok köztük a pszichésen, mentálisan sérült ember. Empátia és türelem nélkül itt senki nem tud dolgozni.

Földi Lászlóné Ibolya sem, aki büszkén mutatkozik be: ő itt a tisztasági asszisztens. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy takarít, és besegít a lábadozóban fekvőbetegek gondozásába, viszi nekik az ebédet. Akkor is épp szervíroz, amikor találkozunk vele.

19 éve maga is hajléktalan.

Amikor azt kérdezem, hogy lehet kibírni ilyen hosszú ideig, ráadásul nőként az utcán, csak hallgat, mosolyog. Mit lehet erre válaszolni? Hülye kérdés volt, gondolom én, ő meg inkább elmeséli, hogy amióta tavaly munkát kapott itt, a Máltai Szeretetszolgálatnál, sokkal jobb sora van. Egyrészt, mert szállón lakik, és úgy tűnik, talán egy albérlet is össze tud jönni, hiszen immár keresete van, másrészt boldog, hiszen dolgozhat.

Kérdezem, nem jön-e velünk beszélgetni tovább, mondja, hogy nem ér rá csevegni, neki itt dolga van, őrá itt szükség van. Nem itt lakik, de ez az otthona.

Kurucz Adrienn

Képek: Chripkó Lili