„Eddig is gyaníthattuk, hogy magas rangú rendőrtiszt vagy vezető érintett lehet”

–

Kurucz Adrienn/WMN: Napok óta a Válasz Online Kuslits Gáborral, a TEGYESZ utolsó vezetőjével készített interjújáról beszélünk. Önt hogyan érintették Kuslits döbbenetes állításai?

Molnár László: Engem leginkább az érintett meg, hogy Kuslits Gábor – aki régi munkatársam – ilyen nyíltan, bátran vállalta azt a nagy nyilvánosság előtt, amit a szakmában dolgozók nagy része – és nemcsak ők – pontosan tudott eddig is. Nemcsak a Juhász Péter-ügyre gondolok, hanem általában a gyerekvédelmi rendszer állapotára. Sokan elmondanák ezt visszafogottabban, ha megkérdeznék őket, de ilyen őszintén senki más nem tudta volna megfogalmazni.

Azonnal felhívtam Gábort, és agyba-főbe dicsértem. Aztán pár órával később jött a hír: az SZGYF feljelentést tett ellene. Gábor mondta, hogy a Transparency International és a Helsinki Bizottság is jelezte neki, ha szükséges, vállalják a jogi képviseletét. Úgy tűnik, lesz is rá szükség.

K. A./WMN: Volt újdonság önnek abban, amit olvasott?

M. L.:  Ami számomra teljesen új információ volt, az az, hogy állítólag két magas beosztású politikus is érintett: az egyik inkább a fiúkat, a másik inkább a lányokat kedveli. Erről korábban semmilyen hírt, még pletykát sem hallottam. Ez szólt a legnagyobbat. Eddig is gyaníthattuk persze, hogy valamilyen magas rangú rendőrtiszt vagy vezető érintett lehet. Hiszen példátlan szégyen, hogy tíz évnyi nyomozás alatt – hacsak nem volt az egész kamu – nem derült fény a tettesekre, és hagyták őket tovább garázdálkodni.

K. A./WMN: Ha jól tudom, már ön is feljelentette TEGYESZ-vezetőként annak idején Juhászt.

M. L.: Igen. De a Kuslits Gábor-féle feljelentés más: azt nem egyedül tette, hanem gyermekvédelmi gyámokkal és gyermekjogi képviselővel közösen, mert egy konkrét ügyben mindannyian ugyanazt tapasztalták. Az én korábbi feljelentésemnek is hasonló lett a vége: megszüntették a nyomozást bűncselekmény hiányában.

K. A./WMN: És ön ezt hogyan fogadta?

M. L.:  Amikor nemrég valahol nyilvánosan beszéltem erről, felhívott egy kormányhivatali vezető beosztású hölgy, akit csak felületesen ismertem. Azt mondta: „Addig kell feljelenteni valakit, amíg eredményre nem vezet.” Na, mondom, köszönöm szépen, most már tényleg okosabb lettem. Ez a mérhetetlen cinizmus: a védhetetlent próbálják védeni ilyen abszurd tanácsokkal. Mi az, hogy a végtelenségig jelentgessünk fel valakit? Senki sem elmebeteg. Ha egy ügyet jogerősen lezárnak, az emberben maradhat ugyan kétely, hogy ez minden volt, csak nem vizsgálat – de nem lehet újra meg újra ugyanazt az ügyet elindítani.

K. A./WMN: Hogyan lehet szívvel-lélekkel dolgozni egy olyan rendszerben, amelyben mindenki tudja, hogy vannak benne olyan szereplők, akik a legkiszolgáltatottabbakkal szemben visszaélnek a hatalmukkal, és ennek semmilyen következménye nincs?

M. L.: Beszéljünk a bicskei esetről, hogy rávilágítsak ennek a lélektanára! Egy kastélyban működött az intézmény – már önmagában szimbolikus is, egy körülzárt világról van szó, kőfalakkal. Több mint száz ember dolgozott ott: a konyhalánytól a lovászfiún át egészen a szakmai személyzetig. Mind helyiek. Örültek, hogy ott dolgozhatnak, nem mentek el pénztárosnak a Sparba, inkább elfogadták a hierarchiát. És mit mond a konyhalány, aki hallott ezt-azt? „Miért én szóljak? Ha a fölöttem lévők nem szólnak, miért pont én?” Ez a logika működött fölfelé is, egészen az igazgatóhelyettesekig. Volt, aki inkább kilépett, de nem jelentett. Volt, aki asszisztált. A félelem és a cinkosság így működött.

A városban is hasonló mechanizmus játszódott le. A polgármester, a gyógyszerész, a helyi elit azt mondta: „Szegény János bácsi ellen összeesküvést szőttek.” Egy pedofil elkövetőnek az az érdeke, hogy jó emberként fogadják el: segítőkész, kedves bácsiként. Így férkőzik a gyerekek közelébe. A környezet meg inkább hisz az önáltatásban, mint hogy belenézzen a tükörbe, és kimondja: „Megvezettek bennünket.” Ezért egyszerűbb azt mondani: „Ő az áldozat, a gyerekek hazudnak.” Ez szörnyű szociálpszichológiai mechanizmus.

Ugyanez a helyzet Juhász Péter esetében is. Ő Budapesten, a Horánszky utcai átmeneti otthonban is dolgozott, nem magas beosztásban, gyermekfelügyelőként. Azóta is kérdezem néhány egykori kollégáját: tényleg semmi gyanús nem volt? Ők pedig tagadnak, azt mondják: „Péter mindenkit becsapott.” Én nem tartom magam olyan okosnak, hogy azt higgyem, engem nem csapott volna be – de azt sem hiszem, hogy mindenki ennyire vak volt. Ha valaki nem szólt, akkor falazott neki, vagy legalábbis félrenézett.

És itt jön a legfelháborítóbb: a Nemzeti Védelmi Szolgálat pszichológusai megállapították, hogy kifogástalan életvitelű. Én magam kérdeztem meg az osztályvezető pszichológust, hogyan lehetséges ez. Kínjában azt mondta: „Tegeződjünk.” De aztán hozzátette, hogy Juhász Péter annyira jól ismeri a személyiségteszteket, hogy becsapta őket. Na ne! Ha ennyire profi volt, akkor hogyan tudták figyelmen kívül hagyni a vagyonát, az ingatlanjait, amiket aztán a rendőrség lefoglalt? Egy gyermekvédelmi dolgozónak már 300 ezer forint megtakarításról is nyilatkoznia kell – ő mit írt be? Melyik ingatlanjában tartottak vajon szemlét? Ez nem vizsgálat, ez szemfényvesztés.

Az ember ilyenkor arra gondol: csak lehetett valamilyen politikai vagy másféle háttere, amitől mindenki fél. Hogy ha megszólal, olyan robbanás lesz, ami sokakat elsodor. Kuslits Gábor is utalt erre, amikor elmondta: tíz évig nyomoztak, és nem történt semmi. Sőt, a feljelentő szakemberekkel titoktartási nyilatkozatot írattak alá. Hogy ne beszéljenek. De ennek papíron nyoma kell, hogy legyen – a szakszolgálatnál, a rendőrségnél.

És most jön az abszurditás: arról beszélnek, hogy jelzési kötelezettséget mulasztott el valaki. Csakhogy ilyen esetben nem „jelzés” van, hanem feljelentés. A „jelzés” enyhébb kategória. Az új törvény szerint, aki elmulasztja a jelzési kötelezettségét, két év börtönt is kaphat – de tíz évvel ezelőtt ilyen nem volt. Akkor is volt kötelezettség veszélyeztetés esetén, de az a gyerekjóléti szolgálat értesítésére vonatkozott. Ez viszont nem puszta veszélyeztetés volt.

K. A./WMN: Hanem bűncselekmény.

M. L.:  Így van. És ehhez hasonló jelzések máshonnan is jöttek. Több gyerekotthonban dolgozótól hallani lehetett: néha fekete, lesötétített ablakú autók jelentek meg, és lányokat próbáltak elvinni. Ez nem városi legenda, hanem konkrét tapasztalat. És ha mindezt nem vizsgálják ki, az egész rendszer kompromittálódik.

K. A./WMN: Sorra dőlnek ki a csontvázak a szekrényből, mégsem történik semmi. Ez egyszerre elkeserítő és felháborító. Közben a hatalom érdemi intézkedések helyett inkább politikai célokra használja fel a gyermekvédelmet, például embercsoportok diszkriminálására. És hadd szúrjam ide: az ön javaslatára változtatták a rendszerváltás után a nevelőotthon szót gyermekotthonná, ami tükrözte a fejlődést, a szemléletváltás szándékát. Azóta viszont épp ezt a „gyermek” szót devalválta a politikai retorika.

M. L.:  Igen, én is így látom. Nekem mindig kissé modorosnak tűnt a gyermek szó, de tulajdonképpen mindegy, hogy gyerek vagy gyermek, a lényeg, hogy sajnos teljesen igaz, amit mond: a politikai kommunikációban ezek a kifejezések kirakati díszletként működnek.

„Gyermek- és családbarát kormány” – hát ez körülbelül olyan, mint rendőrállami szigorításokat eladni szakmai intézkedésként. Látszat van, érdemi tartalom nincs. És ez nemcsak a szociális területen igaz. Gondoljon a Magyar Tudományos Akadémiára, a színházakra, a múzeumokra, az oktatásra, az egészségügyre – mindenütt ugyanaz a minta. Miért pont a gyermekvédelem lenne kivétel?

A szakmai szervezetek kezdeményezéseit, javaslatait a szaktárca provokációnak tekinti. Konferenciákon ma már nem vita zajlik, csak politikai tájékoztatás, ahol az előadó lenyomja a beszédét és távozik, nem érdekli, hogy a szakembereknek lenne kérdésük. Ez az „átfordulás” nyilván a gyermekvédelemben is megjelent.

Érdemi segítséget, pénzt nem adnak ahhoz, hogy emberhez méltó körülmények legyenek az otthonokban, és valódi szakmai munka folyjon. Ehelyett azt támadják, aki fel meri mutatni a súlyos hiányosságokat.

K. A./WMN: Ön 23 éven át vezette a fővárosi Tegyeszt. Az egy progresszív időszak volt, pártállástól függetlenül mindenki elismerően beszél a munkáról, amit végzett – mielőtt politikai okokból eltávolították a posztjáról. Azóta is a gyerekvédelemben dolgozik, csak a civil oldalon. Nem volt olyan pont, amikor azt érezte, elég volt, kiszállok? Hogy lehet ennyi éven át elviselni a szélmalomharcot? Nem keseredett meg, égett ki?

M. L.:  Nem keseredtem meg, de hogy cinikussá váltam, az teljesen világos – magam előtt is, mások is szokták mondani. Régen voltak olyan helyzetek, amikor naivan hittem benne, hogy minden nehézség ellenére lehet értelmesen küzdeni. Ma már kevésbé vagyok naiv.

Tudja, régen még államtitkárral vagy a fenntartóval – akkor a fővárosi önkormányzattal – is lehetett emelt hangon vitatkozni. Nem gyűlöletből, hanem a meggyőzés szándékával. Senkiben nem merült fel, hogy „jaj, nem illik ezt mondani, mert kirúgnak”. Ez a szemlélet nagyon régóta eltűnt. Ma már egy egyszerű kérdés is provokációnak számít.

Amikor például Fülöp Attilát megkérdeztem, hogyan lehetséges, hogy a törvényben előírtakkal szemben a 12 év alatti gyerekek többsége nem nevelőszülőknél, hanem gyerekotthonban van, az volt a válasza: „szeretjük az életszerű megoldásokat”. Ez nyilván azt jelenti, hogy gyorsan kell elhelyezni a gyereket, mindegy, hová. Ez nem megoldás. Egy olyan országban, ahol lesöprik az ombudsmani jelentéseket az asztalról, figyelmen kívül hagyják a bírósági ítéleteket – akár európai, akár hazai –, ott nehéz értelmes választ várni. Itt ma egyetlen dolgot értékelnek igazán: a lojalitást. Ha valaki vezető akar maradni, legyen lojális.

K. A./WMN: És hogyan lehet ebben a közegben dolgozni?

M. L.:  Napi fifikákkal. Például kitalálták – nyilván Magyar Péter akciója után, amikor karácsonykor megrohamozta a gyerekotthonokat ajándékokkal –, hogy nem lehet csak úgy adományt vinni. Előírták, hogy minden intézménynek legyen bonyolult adományozási szabályzata. Amikor jönnek a támogatók, megmutatjuk nekik a szabályzatot. Erre sokan felháborodnak: „Akkor inkább leteszem az utcán!” Nem szép, nem jogkövető, de ha ilyen értelmetlen szabályok születnek, a gyakorlatban úgyis megkerülik őket az emberek.

K. A./WMN: Kegyelmi botrány, Szőlő utca: hol áll meg vajon a szörnyű görgeteg? Önnek van tudomása hasonló esetekről, amelyek idővel előkerülhetnek?

M. L.: Veszélyes a kérdés. Sejtéseim vannak, de biztosat nem tudok. Hoznak-visznek kollégák híreket. Én nem vagyok oknyomozó újságíró, nem vizsgálom meg, hogy igaz-e minden, de ha egy bizonyos helyről több, egymástól független ember ugyanazt mondja, akkor annak valami alapja lehet.

Amit mindig hangsúlyozok: tessék élni a jelzési kötelezettséggel! Az új jogszabályban van valami pozitívum: lehetővé teszi, hogy a szociális munkás tévedjen. Nem kell bizonyítania, amit gyanít. Elég a kételyt jeleznie. Emiatt nem perelhetik be rágalmazásért. Ez fontos védelem. A lényeg, hogy a gyanút is jelezni kell. A gyerekjóléti szolgálat majd megteszi a maga lépéseit. Ha pedig komoly a gyanú, akkor már nem jelzésről, hanem rendőrségi feljelentésről van szó.

K. A./WMN: Bár a Juhász Péter-ügy után sokakban az is felmerülhet: van-e értelme egyáltalán feljelentést tenni.

M. L.:  Én azért bízom benne, hogy tízből kilencszer van értelme. Bár a bántalmazott nők és lányok valószínűleg nem tudnák megerősíteni ezt. És a miskei csecsemőgyilkosság ügye is felháborító. Volt jelzés, de a rendőrség „rosszul ítélte meg”. Ez a legfájdalmasabb.

K. A./WMN: Milyen azonnali intézkedések kellenének, hogy a gyermekvédelem kimásszon a gödörből?

M. L.: Először is: hallgassák meg a szakmát! Vannak civil–szakmai szervezetek – a Gyermekjogi Civil Koalíció, a Hintalovon Alapítvány, a Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület, az UNICEF Magyarország –, amelyek különböző javaslatcsomagokat raktak le az asztalra. A hangsúlyok eltérhetnek, de a lényeg közös: legyen országos gyermekvédelmi stratégia!

Aztán, ami elkerülhetetlen: jelentős bérrendezés kell. Nem 20–30, hanem érdemi, akár 50 százalék körüli emelés a gyermekvédelemben dolgozóknak. Ígéretek néha elhangzanak („jövőre lesz béremelés”), de ez nem program. A munkakörülmények és a bérszínvonal együtt tartja meg az embereket.

Szükség van gyermekbiztonsági szabályzatra, útmutatóra minden olyan intézményben, ahol gyerekek megfordulnak (bölcsőde, óvoda, iskola, sport, művelődési ház stb.). Ennek lényege három kérdés: mit szabad, mit nem szabad, mit kell tenni. Például, ismerjék a felnőttek is a fehérneműszabályt. Legyen protokoll a bizalmi helyzetekre: hol és hogyan beszélgetünk egy gyerekkel; hogyan erősítjük meg abban, hogy jól teszi, ha elmondja, ha történt vele valami, stb. Legyen a külsősök belépésének is feltétele a rövidített szabályzat ismerete, kapja meg ezt minden szolgáltató (karbantartó, közműcég szerelője stb.).

Nagyon fontos az iskolai jelenlét: a szünetekben legyen megfigyelő kapacitás (akár pedagógus-asszisztensek, hallgatók, önkéntesek), emberek, akik nemcsak a verekedést állítják le, hanem észreveszik a visszahúzódó, szomorú gyereket is.

Szervezeti szempontból: legyen választható visszavétel: az önkormányzat dönthessen úgy, hogy visszakéri a korábban általa jól működtetett intézményt – és úgy is, hogy nem kéri. Ez szakmai kérdés legyen, ne központi dogma. Ma az intézmények fenntartása túlközpontosított, és az egyházi arány a szakellátásban nagyon magas. A megoldás a szektorsemlegesség: az állam átlátható, versenysemleges normatívát adjon ugyanazért a feladatért egyháznak, civileknek, önkormányzatnak is – prioritás nélkül. Most sok a kérdőjel: ha az egyházi fenntartású intézményekben jóval több támogatás megy ugyanarra, miért nem látszik az ellátás minőségén, a dolgozói béreken? Átláthatóság kell.

Beszélni kell arról is, hogy a napi étkezési normatíva 1500 forint gyerekenként, miközben ötszöri étkezést kell biztosítani – ez méltatlan. A ruhapénz évi 76 ezer forint, egy kisgyereknél is nehezen tartható keret, egy kamasznál pedig abszurd.

Súlyos hiba volt a leendő örökbefogadók képzésének leértékelése/eltörlése: a tréning rész pótolhatatlan. VIP-kiskapuk helyett egyenlő, szakmai alapot kell adni mindenkinek.

K. A./WMN: Nagyon hosszú a lista.

M. L.:  Igen, és még nem is teljes, de mindenhez van kész, részletes civil javaslat. A kormány dolga az volna, hogy ezeket leemelje a polcról, ne ellenségként tekintsen a szakmára, és nyilvános, számonkérhető végrehajtást indítson. Addig marad a látszat, a kirakat – és közben a pálya kiürül. 

Kurucz Adrienn