Szőcs Lilla: „Megrendítőek a számok, de nem tükrözik, mennyi veszteség ért minket, és még mennyi fog” – WMN-naplók

–

Csak csütörtökön 272 családot kellett értesítenie az orvosoknak, hogy elhunyt egy szerettük. „Feketerekord” – írják sokan. Mindegy is, hogy hívjuk, mert másnap új rekord dől: 275 halott. Tegnap (03. 29) az operatív törzs jelentése szerint minden eddiginél több beteg szorul kórházi ápolásra: 12291 ember. Ha a teljes évet nézzük, több mint húszezer áldozatról és gyászoló családról tudunk, mire megjelenik ez az írás, valószínűleg még többről. Ordítanak a szalagcímek. A hírfolyamomból az emberek segélykiáltásai ömlenek. Rettenetesen nehéz lelkileg befogadni a friss információkat.  

A fenti számokban nem szerepelnek azon Covid-gyanús betegek, akik nincsenek benne a napi kórházi statisztikában. Nincsenek benne a krónikus betegségben, „egyszerű influenzában”, szívbetegségben elhunytak, sem azok, akik télen az utcán fagytak meg. Azok sem, akik erőszakos halált haltak, sem, akiket álmunkban ért a halál.

A fenti számokban nem látható a mélységes szomorúsága azoknak a családoknak, akiknek valamelyik tagja öngyilkos lett tavaly. Azoké sem, akiket megtört a bezártság.

Bármilyen megrendítőek a számok, nem tükrözik, mennyi veszteség ért minket, és még mennyi fog.

Nincs benne, hányan küzdenek depresszióval, szorongással, mert felélték anyagi-, testi-, lelki tartalékaikat. Nincs benne az orvosok, ápolók és rezidens „inasok” száma, akik kiégésig hajtották magukat, és akik talán ebben a pillanatban is valamelyikünk rokonának, ismerősének a kezét fogják – helyettünk. Az egészségügyi dolgozók mérhetetlenül sok halált láttak idén, és kérdés, ők milyen fizikai-, lelki-, egészségügyi problémával jönnek ki a pandémiából.

Az elhunytak száma nem mutatja meg a közszférában dolgozók állhatatos munkáját, kockázatvállalását, azt, hogy a pedagógusok nem hagyták magukra a gyerekeket. Nincs benne az sem, hogy milyen hatással volt ez a csonka év a gyerekek lelkére.

Nem mutatják az adatok a bolti eladók kockázatvállalását, akik mindennap ott állnak a plexifal mögött, amikor megrohamozzuk a szupermarketeket. Nem tükrözik, hányan lesznek azok, akik amiatt betegszenek meg, mert hálásak voltak, hogy legalább van munkájuk, és hálájukban, örömükben, kidolgozzák a belüket. (Hiszen legalább van miből fizetni a számlákat és a hitelt.)

Nincsenek benne a statisztikában továbbá azok sem, akik évek óta magányosan élnek, akiknek már nincs kit eltemetniük, nincs kivel megosszák fájdalmukat és bizonytalanságukat.

Nincsenek benne a hátrányos helyzetű családok, a leszakadt, perifériára szorult falvakban lakók, akik emberhez méltatlan körülmények közt vészelték át az elmúlt egy évet: folyóvíz, tisztálkodószerek nélkül, akiknek a puszta létezése is segélykiáltás.  

Nincs benne a szociális munkások sok-sok munkaórája, akik ellátják a „nemszeretem” feladatot mindenki helyett, még most is.

Nincs benne azoknak az ideje, akik fogadják a segélyhívásokat, meghallgatnak, támogatnak, segítenek, hogy kimentsék az áldozatokat a bántalmazó kapcsolataikból, mielőtt késő lenne.

Nincs benne azoknak a családoknak a kétségbeesése, amelyek már az első hullámban felélték a tartalékaikat, és a jóisten tudja, hogyan éltek túl azóta is. Azoké sem, akiknek épp most ürül ki a családi kassza, és akik elől csak fogynak a munkahelyek.

Azok is láthatatlanok, akik hálát adnak a teremtőnek, hogy az itt felsorolt gondok közül (úgy érzik,) egyikkel sem küzdenek. De lelkileg ugyanúgy megtörtek.

Soha nem követelt ennyi áldozatot a vírus, mint múlt héten.

Mégis: az elmúlt egy év vesztesége számokkal leírhatatlan. Mindannyian gyászolunk. És nincs pusztítóbb érzés a gyásznál, mind meghalunk benne egy picit.

Négy évvel ezelőtt két szerettemet veszítettem el egy éven belül. Egyiket rákban, másikat trombózisban. Akár azt is mondhatnám, hogy nekem jó barátom a gyász. De amin most megyünk keresztül, az összehasonlíthatatlan minden eddigi traumával. A harmadik hullám olyan, mintha élve felemésztene.

Egyszerre gyászolunk és túlélünk. Próbálunk fennmaradni, küzdünk az életünkért, és rettegünk, hogy milyen fordulatot tartogat még a vírushelyzet. Nincs idő pihenni. 

 

Talán sokan dühösek most magukra, gyötrődnek, hogy mennyivel ügyesebben kellett volna csinálni ezt az évet. Magánemberként, civilként mindenki megtette, ami tőle telt. Bezárkóztunk, részt vettünk valamilyen módon egy segítő láncban, gondoskodtunk szeretteinkről, idős szomszédainkról, megpróbáltunk úgy élni, hogy mindent érintésmentesen csináljunk. Alkalmanként kockáztattunk, hogy a mentális egészségünknek szolgálva mégis érintkezzünk egymással. Valahogy, bárhogy.

Sokan, akik megfertőződtek, talán magukat is hibáztatják, hogy miért nem vigyáztak jobban magukra, a másikra, miért nem hoztak a másik helyett jobb döntést.

Őrjítő dilemma.

Mindannyiunkban nyomot hagyott ez az év. Mindannyian elfáradtunk, és vészesen fogytán vannak a lelki tartalékaink.

Bár megoldhatnánk valahogy egy csapásra ezt a helyzetet! Bárcsak előreugorhatnánk az időben! 

Sejtem, talán sovány vigasz, de azt mondom, hiszek benne, hogy az együttérzés, a segítségnyújtás, a figyelmes gesztusok, a szolidaritás és az egymás felé fordulás továbbra sem haszontalan, és mindannyiunknak enyhülést jelenthet.

Háborúskodás helyett érdemes tudatosítani magunkban: mindannyian elveszítettünk idén valamit vagy valakit.

Együtt vagyunk most a gyászban és a veszteségben. Hát emeljük fel egymást.

Szőcs Lilla