Milanovich Domi: Két gyerekkorom létezik, felváltva és egyszerre, a múltban és jelenben

–

Nemrég lefutottam a félmaratont, és amikor délután szinkronizálni akartam az órámat a telefonommal, a pár koppintásos, ezerszer elvégzett rutinműveletben valami gond lépett fel. Döbbenten tapasztaltam, hogy hiába próbálkozom ki-bekapcsolással, az app újratelepítésével, semmi nem használ. Bántam, hogy a 21 kilométeres távból, amire hónapokig készültem, nem jön létre megőrizhető adat. És azon kezdtem el gondolkodni: ha tényleg elromlott az órám, elmegyek-e futni, amíg nem vásárolok másikat? Valóban ennyire sérülékeny lenne a motivációm? Ide jutottam a 2020-as évekre?

Az igazat megvallva az önkövetéssel (self-tracking) kapcsolatos tapasztalataim ennél jóval korábbra nyúlnak vissza. Igaz, akkor még négyzethálós füzetbe írtuk azt, hogy adott távokat mennyi idő alatt teljesítettünk; mennyi fekvőtámaszt, felülést, húzódzkodást, stb. végeztünk aznap. Ez volt az edzésnapló, amivel kis koromtól kezdve rászoktattak a felnőttek a sporttevékenységem monitorozására. Jól jártam vele? Vagy menet közben elvesztettem valamit?

Önmagunk számszerűsítésének rejtett költségei

Ahogy arról Csabai Márta egészségpszichológus Aggódó testünk című könyvében ír (a vele készült Lélektani határ-adást itt találjátok), a számszerűsített én, Quantified Self, azaz QS-mozgalmak egyre népszerűbbek. Követőik úgy vélik, hogy jobban megismerhetjük magunkat méréseken, objektív adatokon keresztül, mint a szubjektív megéléseink, az önmagunkra vonatkozó, óhatatlanul torzításokat is tartalmazó észleléseink révén. Ezek szerint tehát az általam megtett kilométerek, elolvasott könyvek, elfogyasztott kalóriák számával, az agyi aktivitásommal, az alvásmintázatommal, a különböző biológiai mutatóimmal, stb. megragadható belőlem valami lényegi. És ha elég sok mindent tudok magamból adatosítani, végül ott leszek feketén-fehéren ebben a számhalmazban – vagy pont, hogy kiveszek belőle? 

Az önmitorozás hatásait vizsgáló kutatások egyébként meglehetősen egyöntetűek abban, hogy

többet végzünk azokból a tevékenységből, amelyeket nyomon követünk. Ha figyeljük az elolvasott oldalak számát, többet olvasunk. Ha lépésszámlálót használunk, több lépést teszünk meg – egy tanulmány szerint átlagosan akár 27%-kal is.

A célállítás szakirodalma szintén azt hangsúlyozza, hogy a céljaink legyenek konkrétak, reálisak és számszerűsíthetők, hogy ellenőrizni tudjuk, hol tartunk az elérésükben. Ha viszont a self-tracking fokozza a teljesítményünket, legalábbis rövid távon, mi vele a baj?

Erre a választ részben Jordan Etkin 2019-es, sokat idézett tanulmánya adta meg, amelyet a Journal of Consumer Research című szaklapban publikált. Etkin kísérletekkel támasztotta alá, hogy bár az önkövetéssel növekszik a teljesítményünk, kevésbé élvezzük magát az olvasást, a sétálást vagy a színezést. 

Oké, de ha ez az ára annak, hogy évente elolvassak 40 könyvet vagy elmenjek 100-szor futni, és egészségesebben éljek, akkor nem éri meg? Sajnos a helyzet ennél is komplexebb. 

Etkin ugyanis nemcsak azt találta, hogy lépésszámlálóval az emberek kevésbé érezték boldognak, elégedettnek magukat egy sétát követően, hanem azt is, hogy ha hirtelen megfosztotta a résztvevőket a mérési adatoktól, akkor számottevően csökkent az adott tevékenység iránti kedvük. Azok például, akik a „hivatalos” kísérlet lezárultával nem látták már az oldalszámokat, saját érdeklődésből kevesebbet olvastak, mint azok, akik eredetileg, a kísérlet hivatalosnak mondott szakaszában sem követték, mennyit olvastak. 

A külsővé váló fókusz

Valójában az történik, amit már az 1970-es évektől kezdve kimutatott Richard Ryan és Edward Deci nagy hatású vizsgálataiban. Amikor gyerekeknek elkezdtek (nem túl magas) pénzösszeget adni a rajzaikért, a gyerekek egy idő után úgy ítélték meg, hogy a pénzért rajzolnak, így a belső motivációjuk, a tevékenységből származó örömük csökkent. 

A self-trackinggel hasonló lehet a helyzet.

Maguk a mérési adatok egy idő után külső jutalomként hatnak: amikor a megtett kilométerek vagy az elolvasott oldalak számát követjük, akkor a figyelmünket a tevékenység sajátosságairól a teljesítményre irányítjuk.

Nem az érzéseinkkel, a testünkben lejátszódó folyamatokkal, a mozgásunkkal, a környezeti ingerekkel, az emlékeinkkel vagyunk elfoglalva, hanem a számokkal, az eredménnyel. 

Kinek ne lenne ismerős az a helyzet, amikor a Goodreadsen kitűzöl egy olvasási célt, és azon kapod magad, hogy egyre rövidebb könyvek után nyúlsz, hogy hozni tudd a darabszámot? A teljesítmény iránti vágy rátelepszik a választásaidra, és erőteljesen befolyásolja az olvasói élményt, extrém esetben annak kiüresedését okozva. A sportban szintén leírták azt a jelenséget, hogy mozgásformák, gyakorlatok alakulnak át azért, hogy a digitálisan mérhető aktivitások kapjanak nagyobb szerepet.

Az önkövetés tehát nemcsak kíséri, hanem sok esetben nagyon is befolyásolja az adott viselkedést.

A technostressz létezik

Bő másfél évtizede kapott új elnevezést a pszichológiában az a stressztípus, amelyet a digitális technológiák használata vált ki. Egy német kutatópáros, Mirjam Werner és Andreas Bischof a Frontiers in Sports and Active Living folyóiratban tavaly megjelent tanulmányukban amatőr triatlonversenyzők bevonásával vizsgálták meg, hogy a szenzorokkal összekötött számítógépek, pulzusmérők és edzésprofilok platformjai hogyan hatnak a sportolókra. A mélyinterjúk során összesen 16 stresszfaktort azonosítottak, ezek egy része mindenféle kütyü esetén megjelenhet, míg más része a sporttevékenységre specifikusnak tűnik. 

A teljesség igénye nélkül, a technostressz faktorai közé tartozik a túlterhelés és figyelemelterelés, amikor a valós időben érkező teljesítményadatok megzavarják az illető koncentrációját. A készülék (átmeneti) elérhetetlenségéből származó frusztráció, amikor otthonhagyjuk vagy meghibásodik a kütyü, emiatt nem tudjuk rögzíteni az edzést. Adatvédelmi aggályok, hiszen a helyadatoktól kezdve a viselkedési mintákig, rengeteg mindent megosztunk ezeken a felületeken, és nem ritkán publikusan is. 

A teljesítménynövelési kényszer, hiszen a számok gyűlnek, és azokat jó lenne idővel meghaladni, rájuk tenni még pár lapáttal. A hiányzó kontextus, mivel az eszköz objektíven mér, és nem veszi figyelembe, hogy milyen más tényezők hatottak a teljesítményedre, például betegség vagy személyes gondok, szubjektív körülmények. Megbízhatatlanság, amikor a készülék össze-vissza mér. 

Távolabb visz minket a testünktől?

Részben a mérőeszközök megbízhatóságával függ össze az egyik legizgalmasabb technostressz-faktor, amelyet Werner és Bischof is tárgyal. Ez pedig az észlelési eltérés a szubjektív megéléseink és az önkövető készülékek által mutatott adatok között. Nálam is van, hogy futás közben jónak érzem a tempót, aztán az órám irreálisan lassú kilométeridőt mutat. Vagy ennél klasszikusabb példa, amikor odakint esni kezd az eső, és te felhördülsz, hogy de hát a telefonod azt mutatja, süt a nap. Vagy azoknak a turistáknak az esete, akik belehajtottak az óceánba, mert a GPS azt mondta nekik, arra kell menni. 

„A folyamatos önmonitorozás egyfelől biztonságot és magabiztosságot adhat, és azt az érzést erősítheti, hogy magunk kontrolláljuk az életünket és kapcsolatban vagyunk a testünkkel; másfelől viszont fennáll a veszély, hogy szokássá – sőt, adott esetben függőséggé – válása átveheti az uralmat a személyes hatóképesség felett” – írja az Aggódó testünkben Csabai Márta. Az egészségpszichológus szerint

a kütyük extrém esetben egyfajta érzékszervprotézisként is szolgálnak: eljöhet az a pont, amikor már tényleg jobban hiszünk nekik, mint a saját szemünknek vagy más érzékszervünknek. 

Előfordulhat, hogy az intuíciónk, a saját szubjektív, belső világunk leértékelődik, az önérzékelésünk pedig tárgyiasul, azt is mondhatnánk, gépiesül, ezáltal pedig kívülre helyeződik, tőlünk távolabbra. Az önkövetés tehát, amely hídként a testünkkel való kapcsolódást szolgálná, épp hogy éket ver önmagunk és a testünk közé. 

Hatalmi dinamikák melegágya is lehet

Csabai azt is kiemeli, hogy az adataink megosztása során is számos probléma adódhat. Az általa idézett kutatások szerint nem ritka például, hogy elsősorban férjek, férfi partnerek a nők testsúlyadatait és más mutatóit folyamatosan ellenőrzik, és számonkérik rajtuk, ha nem az ő elképzeléseink szerint változnak. Bár ez meglehetősen bántalmazó mintázat, tágabb értelemben véve az kérdés lehet, hogy az egészségmegőrzés mennyire egyéni ügy, vagy mennyiben közös felelősség. Ám a segíteni vágyás vagy az annak címkézett viselkedések hamar átcsaphatnak határsértésbe, kontrollba. 

De ha erről szó sincs, még az edzésadatok szimpla megosztása a különböző appokban, családi-baráti csoportokban is máshogy hathat a tagokra. Van, aki kapcsolódásként, közösségi élményként, motivációforrásként éli meg, más meg azt érzi, állandóan nyomás alatt van, hogy neki is menni, teljesíteni kell – akkor is, ha ezt szavakkal senki nem mondja neki. 

Az élsportnál persze mindez hatványozottan jelenhet meg. Egy elit sportoló, aki lényegében 0–24-ben szenzorokra van kapcsolva, állandó megfigyelés alatt áll. 

A dél-koreai származású német filozófus, Byung-Chul Han szintén arra figyelmeztet minket Infokrácia című könyvében, hogy az információs rezsim, amelyben napjainkban élünk, és amelyben egyre inkább algoritmusokra, MI-modellekre alapoznak társadalmi, politikai és gazdasági folyamatokat a döntéshozók, valójában adatok közvetítésével felügyel minket. Ráadásul általában önként meztelenítjük le magunkat a folyamatos megosztásainkkal, hiszen – ahogy korábbi cikkemben összegeztem a filozófustól –

„ez a rendszer nem megtör, hanem manipulál; nem fegyelmez, hanem vég nélkül ösztönöz; nem bezár, hanem megnyit; nem elszeparál, hanem hálózatokba rendez minket”.

Amikor pihenek, valójában akkor is dolgozom?

Vizsgálatok azt is feltárták, hogy magán a tevékenységen, illetve annak keretezésén is múlik az, hogy az aktivitás számszerűsítése hogyan hat ránk. Ha egy tevékenységet eleve munkaszerűnek kereteznek, például olvasási feladatról beszélnek, amely a tanulás szempontjából hasznos, akkor az elolvasott oldalszámok nyomon követése nem csökkentette az élvezetét Jordan Etkin fent említett vizsgálatsorozatában. Ehhez hasonlóan, Werner és Bischof is megjegyzi, hogy az általuk kérdezett amatőr triatlonosok tevékenysége, bár a magánszférához tartozik, sok szempontból, közte a szisztematikus tervezés és nyomonkövetés miatt, munka jelleget mutat. 

Ez elgondolkodtató: én tényleg úgy „pihenek”, hogy amikor nem dolgozom, akkor is teljesítményszerűen futok, olvasok? Tehát valójában nem kapcsolok ki, hanem ugyabban a spirálban ragadok, ugyanazt a működésmódot ismétlem? Vagy el kéne fogadnom, hogy ezek a karakterjegyek az erősségeim, ez az, ami számomra ismerős, és így teljesen természetes, hogy ezek a mintázatok segítenek bevonódni más aktivitásokba, hogy tehessek az egészségemért, a töltődésemért? Vagy meghazudtolva önmagam, valami sokkal lazább, spontánabb, kötetlenebb hobbiba kéne kezdenem? 

Örökös egyensúlyozás

Az én válaszom egyelőre az, hogy igyekszem jó arányokat találni. Az órám, az önkövetés, a havi és éves célok tényleg segítenek abban, hogy kitartóbb ember legyek, és újra meg újra elmenjek futni.

De tudatos vagyok a számokhoz való viszonyomat illetően, nem csavarodom rá az adatokra, nem indulok el a teljesítményfokozás útján. Minden perc mozgással töltött idő siker.

És amikor a tevékenységet végzem, igyekszem a jelenben lenni, nem fókuszálok a számokra. Hanem csak hagyom, hogy a tudatom áramoljon, megengedve magamnak, hogy lazán kapcsolódjak a külső és belső környezetemhez. 

Amikor pedig lihegve megállok, abban a felszabadult állapotban, nyújtás közben egy fa törzsére teszem a kezemet. Ahogy a tenyerem találkozik az érdes felülettel, eszembe jut a másik gyerekkorom is, amiben nem edzésnaplót vezettem, hanem játszottam, csatangoltam, felfedeztem, szaladgáltam – teljesen szabadon, mégis a felnőttek által teremtett biztonságban. És nyugtázom magamban, hogy mindkét gyerekkorom létezik, felváltva és egyszerre, a múltban és jelenben. 

Milanovich Domi