Emberek a feketére fagyott reménytelenségben – Jegyzet az egészségügy világnapjára
Talán abban a legtöbben egyetértünk, hogy a több mint egy éve tartó pandémia árnyékából már egészen más perspekítvából tekintünk a kórházakra, az ott uralkodó állapotokra, és az összes egészségügyi dolgozóra. Magyarországon már huszonkétezer fölött van a Covid–19 áldozatainak száma, a világon pedig közelít a hárommillióhoz, bár ennél jóval többen meggyógyultak ebből az életünket megkeserítő betegségből. Az egészségügyi dolgozók rég nem tapasztalt terhelésnek vannak kitéve, így ma nekik fejezzük ki nagyrabecsülésünket, mert ma van az egészségügyi világnap – annak tiszteletére, hogy az ENSZ ezen a napon, azaz 1948. április 7-én alapította meg a WHO-t, az Egészségügyi Világszervezetet. Szentesi Éva írása.
–
Hé, te aki már belefáradtál a több mint egy éve tartó elszigeteltségbe, hogy nem találkozhatsz a kollégáiddal, és új betegséget is kitaláltál magadnak, amelynek neve: képernyőmagány,
te, aki otthon kínlódsz a gyerekekkel, vagy épp kamasz vagy, és rohadtul kivagy az egész miatt,
és te, aki unod a sort az Auchanban, és le kellett állnod a felújítással, mert minden bolt bezárt,
te, aki leszarod az egészet, és letéped a maszkot,
te oltásellenes,
és te, aki leghamarabb beadatná,
te, aki még vacillál,
és te, aki elhiszed, hogy a Szputnyiktól oroszul fogsz beszélni, de frankón,
és te, aki tanár vagy,
és te, aki tanító,
és te, aki a még nem felnőttnek tekintett diák,
te, aki a pénztáros vagy a hosszú és tömött sor végén (láttam, nem volt meg sehol a másfél méter),
és te, aki rászólsz a bácsira, hogy álljon arrébb, mert neki aztán tényleg fontos lenne vigyáznia,
és te is, aki acsarkodik, aki gyűlöl,
és te is, aki jógázik, és kenyeret süt, és örül, hogy otthon lehet,
és te is, aki művész vagy, és azt mondták neked, hogy kussolj, vagy menj el kapálni,
és te is, akit nem látnak soha a színpadon, de nélküled nem lenne színpad,
és te, aki elveszítettél valamit az elmúlt egy évben,
meg te, aki az elején azt hitted, hogy ez egy mesterségesen előállított terv, és amúgy is Bill Gates tehet mindenről, mert ki akarja irtani az emberiséget (de minimum egy mikrochipet akar ültetni a bivalybasznádi özvegy Kovácsnéba),
szóval te is és te is, és mindenki álljon meg egy percre!
Két héttel ezelőtt ezen a napon egy percre elnémult Budapest.
Egy perc csend a koronavírus áldozataiért – akik pedig testközelből is átélik a gyászt, azoknak jóval hosszabb ideig tart ez a némaság.
Azóta húszezer kavicsot helyeztek el a Margit-szigeten, rajta a halottak sorszámával és életkorával.
A kórházakat csak megadott időpontban lehet hívni, akkor sem biztos, hogy a telefonhoz jöhet az orvos. Egész nap védőruhában dolgoznak, és bemondják a rádióban, hogy annyi a halott, mintha mindennap lezuhanna egy repülőgép.
Bennem meg ez az LGT-dal szól, ami anyám kedvence is, a Neked írom a dalt. Az intenzíves orvosok nem finomkodnak, csak darálják a tényeket, nem keltenek reményt egy percre se, amúgy is, a remény elfogyott, csokoládé sose volt, fogalmunk sincs, milyen lehet nekik közölni ezt a sok halálhírt. A tartós lélegeztetési osztály alatt már egy másik intenzív is van, most hozták létre az ortopédiából – gondolhatjátok, az milyen, majd az ortopéd orvos kezeli a lélegeztetőt, de legalább ágy jut, az is valami.
A sürgősségin fél napokat vagy inkább napokat várnak az akkor még nem súlyosnak tűnő esetek, csak két nappal később kerülnek az intenzívre, és nem lehet megmondani, hogy az a fél nap segített volna-e rajtuk, vagy már akkor is mindegy volt.
Elérhetetlen telefonszámok, és rémületes számok, amelyek akkor válnak ténylegesen értelmezhetővé, amikor valamelyik hozzátartozódat takarják. Gyógyszerek, amikről nem tudunk semmit, és vakcinák, amikről még annyit se, ismert és ismeretlen mellékhatások, az utolsó csepp utánig kifacsart egészségügyi dolgozók, sípoló gépek, tengernyi düh, türelmetlenség, és a végén a hideg nagy semmi.
Leordítanád az orvos fejét, de már nem lehet. Alig maradtak, és embertelen harcot vívnak a fekete, szétfagyott embertelenségben. Arra gondolok közben, vajon felkészítették-e őket mentálisan. Vagy hogy a leinasozott medikák, azok mit tudnak minderről. Éles bevetés, egyből a lövészárokba, szépen, puff, baszki, csak nehogy azonnal végezzen velük egy tarkólövés. A mentő úgyis annál a kórháznál rakja le a nagymamát, ahol még van hely, előre nem lehet megmondani, melyik lesz az. És aki ott belép, hagyjon fel minden reménnyel. Ha újra kijelzi a számát a telefonod, akkor hihetetlen nagy szerencséd van.
Közben a lélegeztetőgépek egy raktárban porosodnak, mert nem abból van hiány, hanem emberből. Az ember, aki meggyógyít, aki kicseréli a pelenkát, aki beszúrja a kanült, aki leveszi a vért, aki eldönti, hogy intubálják, aki kívülről is hűti a testet, ha a láz nem megy negyvenegy fok alá, aki megtöröl, aki levesz a gépről, aki kienged a kórházból, aki átad a kórboncnoknak. Aztán a boncmester, aki felöltöztet anélkül, hogy felboncoltak volna, mert egyértelmű a halál oka. Minden egyes kéz, agy és tudás, ami a tekervényekben van – ezek döntik most el, kin és mennyit lehet segíteni. Emelkedő, aztán csökkenő számok, mint a véroxigénszint, amiről eddig azt se tudtad, mire jó, mert olyan kibaszottul természetes neked, hogy levegőt vehetsz, mint ahogy az is az volt: ha beteg leszel, majd a doktor bácsi (vagy néni) meggyógyít.
Mára mindegyik vészesen fogy: az egészségügyi dolgozó, meg a levegő is.
Úgyhogy, hé, te! Állj meg egy percre, mert ez a nap az övék. Ma azok előtt tisztelgünk, akik meggyógyítanak, és azok előtt is, akik nem tudnak meggyógyítani, mert már nem lehet, meg azok előtt, akik tisztába tesznek, akik ledugják a szondát, beszúrják a kanült, és lemosdatnak, és megmondják, hogy az anyukád hazamehet a kórházból, vagy azt mondják, hogy készüljenek fel a legrosszabbra, és azoknak is, akik felboncolnak, vagy nem boncolnak fel.
Ma azok előtt tisztelgünk, akik ebben a rettenetes háborúban éjjel és nappal, de még ünnepnapokon is a lövészárkokban dolgoznak, ami itthon undorító politikai színtérré vált, még a legnagyobb halálozási adatok mellett is, mert háborúban nincs vasárnap, nincs húsvét, és nincs feltámadás.
Amit az egészségügyi dolgozók tesznek, az emberfeletti, nem csupán köszönetet érdemelnek, hanem mély, és néma főhajtást.
Tegyétek meg nekik, értük, egymásért és végső soron magatokért, magunkért is!
Szentesi Éva
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/conceptual,fashion,advertising