-

Négyéves voltam, épp a Balaton partján rohangáltam a homokos föveny és a víz között, mint a mérgezett egér. Épült a csurgatott vár, közben igyekeztem minél több emberrel összebarátkozni, illetve hatékonyan megszervezni a kezem alá dolgozó gyerekek munkáját úgy, hogy ezalatt még egy fagyiszünet, két hintázás és pár csúszka is beleférjen.

– Boriska, nem lehet egy fenékkel két lovat megülni... – próbált kissé rámfékezni a nagymamám. Rögtön tudtam, mire is gondol.

– Elfogadom a kihívást! – rikkantottam, és még nagyobb sebességre kapcsoltam az élvezetek halmozásában.

Nem telt bele sok idő, és valóban rácáfoltam a nagymama intelmére. Persze ehhez először jó nagy feneket kellett eresztenem, de azzal már vígan megültem nem kettő, hanem akár három lovat is egyszerre. Így aztán semmi gondot nem okozott, hogy párhuzamosan beszélgessek telefonon a barátnőimmel, kiteregessem a ruhákat, zenét hallgassak, szakdolgozatot írjak, és megeszegessem a maradék mikuláscsokik fejét lábszőrtelenítés közben.

A helyzet azonban a gyerekeim születésével fokozódott igazán! Ha addig három dolgot tudtam egyszerre csinálni, ezután harminchárom lett. Levest kavarok, gyereket etetek, vizet forralok, leckét írok, fogalmazást diktálok, három embert irányítok négy különböző fronton, és hat másikhoz beszélek, fél kézzel mosogatok, a másikkal törölgetek, a harmadikkal pedig lejegyzetelem a frissen megszületett irtó fontos(nak tűnő) ötleteimet... Olyan elképesztő magasságokba emeltem a minden nőbe gyárilag beépített multitasking funkciót, amennyire csak XX-kromoszómával lehetséges! Sőt, gyakran előfordul, hogy azon kapom magam, miközben guvadva próbálom az újságot olvasni, fél szemmel a laptopot lesem, a másikkal meg a telefont, hogy már egészen összeakad a szemtengelyem a sok feladattól. De olyan is előfordult, hogy egyszerre akartam négy különböző történetet elmesélni zavarodott hallgatóságomnak.

A nagymamám erre csökönyösen még mindig elmormog valamit a bajsza alatt lovakról meg fenekekről, de ebben a hajszolt üzemmódban már képtelen vagyok lelassítani annyira, hogy meghallgassam a mondat elejét és a végét is.

Azért nem mondom, ahogy öregszem, én is kezdtem kapiskálni, nem lesz ez így jó. Csikorognak a fogaskerekek, meglazult az ékszíj, döcögősebben kapcsolok egyesből rögtön ötösbe, mégis úgy érzem, képtelen vagyok leállni. Egész évben pörgök, mint majom farkán a stanicli, kapkodva próbálok belezsúfolni mindent a nap 24 órájába tudva, hogy 48 sem lenne elég semmire.

Aztán egy decemberi estén, ahogy pihegve hevertem kidőlve a kanapén, be kellett látnom, hogy a nagymamának igaza volt. Ez nem mehet tovább. Hiszen így pont a lényeg veszik el! Addig-addig nyesztettem szakadatlan a búgócsiga karját, hogy már egészen elfeledkeztem róla, milyen is az, amikor az ember csak ül, csöndben mélázik és nem csinál semmit. Semmit az ég adta világon!

Úgyhogy elhatároztam, a téli szünet két hetét arra szánom, hogy kiélvezzem a dolce far niente, azaz az édes semmittevés varázsát. Itt az idő, hogy belassuljak, lecsendesedjek, elmélázzak ezen-azon, megadjam a módját mindennek. Lassan, odafigyelve elolvassak egy könyvet. Elheverjek egy kád forró vízben. Álmodozva, lábat lógatva zenét hallgassak. Mégis, hová is sietnék? Most aztán a szart is kipihenem magamból (ahogy Julcsi húgom mondaná) – döntöttem ellentmondást nem tűrően!

A téli szünet eleje, majd a karácsonyi ünnep három napja azonban olyan elképesztő tempót diktált, hogy szinte egészen kiment a fejemből ez a nagyívű terv. Vendégségből ki, összejövetelbe be, ha nem tömtem volna jól tele mákos bejglivel, tán azt sem tudnám, hol áll a fejem.

28-án aztán nem tehettem mást: romeltakarítottam, rendet raktam, mostam és teregettem szalagszakadásig.

29-én alaposan meglevegőztettem a kutyát és a gyerekeket a szabadban, mert már nagyon zöldellt a fejük, aztán kipróbáltam velük az összes új társasjátékot, közben feldolgoztam a maradékokat, megválaszoltam az e-maileket, átfutottam a híreket, leszedtem a karácsonyfát, kitakarítottam a lakást és kivasaltam a függönyöket.

30-án fodrászhoz, bevásárolni, henteshez, piacra mentem, elrendeztem a szilveszteri dekorációt, behűtöttem a pezsgőt, és még gyorsan találkoztam azokkal a külföldre szakadt ismerőseimmel, akik csak az ünnepekre látogattak haza.

31-én délben, miközben a lencsét áztattam, a gyerekeket ostoroztam, hogy ne az utolsó percre hagyják a leckét, a csülköt irdaltam, a buliruhámnak engedtem ki a derekát és a körmömet lakkoztam, rájöttem, hogy már megint elfelejtettem valamit. Teljesen kiment a fejemből! Hiszen nekem le kell lassulni és kiélvezni a pillanatot!

Na, de sebaj, hiszen idén még pont van három órám! Rajta, gyerünk, egy-kettő! Gyorsan-gyorsan lassulni! Mert még a végén teljesen kifutok az időből!

 Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/AlexMaster