Pásztory Dóra paralimpiai bajnok: A magyar sport szóljon újra a mozgásról!

–

A „Kérjük vissza a szavainkat” következő epizódjában a „sport” szó köztudatban betöltött szerepéről gondolkodom egy kicsit, ennek kapcsán pedig arról is, hogy az én tapasztalataim és értékrendem szerint egy jól működő, az állampolgárait szolgáló demokráciában milyen tartalommal lenne jó megtölteni ezt a szót. Ebben a nyílt levélben egykori élsportolóként, aktív életet élő felnőttként, a gyermekét mozgásra motiváló szülőként és fiatal úszókkal foglalkozó úszóedzőként írok a Tisza-kormánynak, Kálnoki Kis Attila sportért felelős államtitkárnak. 

A sport helye a politikában

A sport közügy, de szemléletkérdés, hogy miként határozzuk meg azt a célt, amellyel a legjobban szolgálja a polgárait. A szurkoláson és a sportsikereken keresztül megélt közösségi élmények nemzetösszekovácsoló erejében van a sport fő feladata? A világszintű sportesemények Magyarországra hozatalával infrastrukturális fejlesztésre használjuk? Segítse inkább az oktatást, mert a jobb fizikai állapotban lévő gyerekek jobban teljesítenek az iskolapadban? Egészségügyi kérdés a sport? Használjuk arra, hogy egy jobb egészségügyi mutatókkal, hosszabb várható élettartammal kecsegtető nemzetté váljunk?

Használjuk a sportot az elfogadás, az emberi test és az egyéni teljesítmény sokszínűségének promotálására?

Használjuk a nemzeti mentális állapot javítására? A szurkolás élményén keresztül a közösségépítésre? A tömegsporton keresztül az inklúzióra?

A sport egy csodálatos eszköz, amit számtalan cél elérésére lehet hatékonyan használni, éppen ezért nagyon sok szereplő bevonása szükséges ahhoz, hogy megfelelően kiaknázható legyen a mozgás erejében rejlő, számtalan fejlődést előmozdító lehetőség.

Én ezért örültem volna egy önálló sportminisztérium felállításának, amely megfelelő koordinációs szervként a különböző célok megvalósításában leginkább érdekelt szakemberek közös gondolkodását és munkáját fogja össze.

A sportvezetők szerepe

Ha nem a sportminiszteré, akkor a sportért felelős államtitkár – Kálnoki Kis Attila – feladata lesz, hogy a sport soha többé ne korlátozódjon az élsportra és a szurkolásra a köztudatban. Az, hogy a felnőtt lakosság 75 százaléka nem végez rendszeres testmozgást, azt jelenti, hogy a magyarok háromnegyede csak nézi a sportot: szurkolóként vagy pedig szülőként, miközben a gyereke sportol.

Az egész centralizált sportirányítást vissza kell vezetni a sportági szakemberekig, akiknek nem a minél nagyobb összegű TAO-pénzek leakasztása, hanem a minél nagyobb számú, megmozgatott ember kell, hogy a fő motivációjuk legyen.

Éppen ezért szeretném, ha a sportági szakszövetségek élén olyan emberek ülnének, akik a saját sportáguk teljes reprezentációját vállalják a diáksporttól a tömegsporton át az adaptív sportig, természetesen a versenysportot is támogatva.

A sportvezető mindig a sportjához és ahhoz a közösséghez legyen lojális és elszámoltatható, amelyet képvisel, pártállástól, világnézettől függetlenül. Éppen ezért a szakmaiság döntsön: szakmai pályázatokkal, tervekkel, érthető, átlátható és számonkérhető célokkal lehessen egy ilyen pozíciót elnyerni.

A sport megváltozott szerepe

Ez nem Magyarország-specifikus kihívás. Világszinten keresik a megoldást, ezért érdemes a nemzetközi kapcsolatokat erősíteni. A digitális forradalom az életünk szinte minden területére hatással volt, így a mozgásunkra is. Ahogy az életünket egyre több eszköz teszi egyrészről kényelmessé és könnyebbé, másrészről úgy csökken azon tevékenységek köre, amelyek komoly fizikai aktivitást igényelnek, és ez a napi alap mozgásmennyiségre is hatással van. A világjárvány és annak utóhatásai, mint a hibrid munkavégzés, is erősítették azt a tendenciát, amely az otthonlétből, ülőmunkából fakadó inaktivitást eredményezte. Ezt mélyítik olyan faktorok, mint a házhozszállítás szolgáltatása, az ultrafeldolgozott ételek elterjedése, a streamingcsatornák és a digitális szórakozás térnyerése.

Természetesen ezeknek számos esetben előnyei is vannak, de az tény, hogy a kényelemért az egészség nyújtja be a számlát.

Ha ezen tényezőkről nem veszünk tudomást, amikor a sport társadalomban betöltött szerepéről gondolkodunk, akkor nehéz lesz látványos, egészségügyi mutatókban mérhető eredményeket elérni. Fontos kérdés az is, hogy miként lehet a mozgással kapcsolatos motiválatlanságot és apátiát megtörni, és ebben a pszichológia, a pedagógia, valamint az ezzel kapcsolatos kutatások miként tudnak segíteni.

A sport mint közösségépítő

A sporton, a sporthoz kapcsolódó élményeken, közös identitásformáló pillanatokon keresztül lehet mélyíteni a nemzeti tudatot. Azok az évek, amikor a PVSK női kosárlabdacsapat törzsszurkolójaként jártam az országot, a mai napig az egyik legmeghatározóbb, sporthoz köthető élménycsokrom. Vagy amikor a párizsi paralimpián Konkoly Zsófia aranyérmének lehettem szemtanúja. Ennek van helye, de a közösségi identitás nem kapcsolódhat csak a szurkolás élményéhez. Minél több lehetőséget kell biztosítani arra, hogy ezek az egyesületi szintű identitások aktív részvételt is ösztönözzenek, hogy a szurkolói közösségek a közös mozgásra is motiválják egymást.

Az élsportolók szerepe

Az élsportolók kiemelkedőek valamiben. Vagy egy adott mozgáshoz van tehetségük, vagy az önmotivációban kiemelkedőek, vagy a kitartásban és monotonitástűrésben, sokszor a fájdalomtűrésben is, valamint kiemelkedőek a mentális rezilienciában.

A saját tapasztalataikon keresztül tudnak inspirálni másokat, de mindig tudatosítani kell, hogy nem, ők nem az átlag.

Ahogy azt is, hogy az élsport minden ember számára egy életszakasz. Van, akinél 10, szerencsésebbeknél 20 év. Bármi is történik, az élsportban töltött életszakasz egyszer lezárul. Ahogy az azt megelőző életszakaszban, úgy az azt követő életszakaszban is elengedhetetlen a rendszeres testmozgás. 

Az élsportra pont ezért nem lehet kizárólagos életcélként tekinteni. Ugyan rengeteg olyan tulajdonságot ad, ami pozitívan hat a további életszakaszokra, mindenképp időszakos, amikor valaki kizárólag a teljesítménye csúcsra járatása érdekében, életvitelszerűen, a megélhetését biztosítva tud sportolni. A sikeres példakép ne az legyen, aki a dobogó tetején áll, hanem aki az olimpiai döntőig jut, és 10 vagy 20 évvel az olimpiai döntője után is azt tudja mondani, hogy jobb emberré vált az élsportban eltöltött évek alatt.

Az Olimpia és Paralimpia rendezésének kérdése

Az álláspontom 2017 óta nem sokat változott, de meggyőzhető vagyok, sőt nagyon, de nagyon szeretném, ha meggyőznének egy esetleges pályázatról. Úgyhogy kérek mindenkit, aki ebben érdekelt, hogy nyilvánosan, átláthatóan, a megosztottságot a lehető legkisebb szintre csökkentve érveljen, támassza alá az érveit tanulmányokkal, elemzésekkel, mindenki számára elérhető és hozzáférhető anyagokkal.

Legyen róla vita, és legyen róla népszavazás. Itt és most is szeretném leírni, hogy én is azon magyar emberek közé tartozom, akiknek élete legnagyobb élménye lenne, ha a hazája otthont adhatna a Játékoknak, de csak akkor, ha ennek a folyamata gazdasági, társadalmi, infrastrukturális és sportszakmai fejlődést hoz az országba, nem pedig korrupciót, válságot, visszaesést.

A nők szerepe a sportban

A sport döntéshozatali szintjén még mindig rendkívül alulreprezentáltak a nők. Ez egy összetett, mélyen gyökerező, soktényezős probléma, amelynek bemutatására most csak ennyi teret tudok szentelni. Sőt, nincs igazán megoldási javaslatom sem, mert én magam is küzdök azzal, hogy megtaláljam az egyensúlyt a családi élet és az edzői munka között.

Nagyon hiányoznak a női edzők, női sportvezetők a rendszerből, akik a saját tapasztalataikkal, meglátásaikkal árnyalni tudnák a még mindig velejéig hímsoviniszta közeget. A gyermekvédelmi rendszer kiépítésének, valamint a tinédzserkorban tapasztalható tömeges sportelhagyás visszaszorításának is jót tenne, ha a nemek aránya kiegyenlítettebb lenne a klubokban, szövetségekben és bizottságokban.

Inklúzió, adaptív sport

Ez is egyfajta gondolkodásmód, amelynek a célja, hogy minél több ember, minél több testi adottsággal, különböző lehetőségekkel, életszakaszonként változó igénnyel, de egy életen át részt tudjon venni a közösségi mozgásban. Ehhez elengedhetetlenek az akadálymentes sportközpontok és a sportlétesítmények kihasználtságának újragondolása.

Az adaptív sportolás alapgondolata az, hogy nem új sportágakat, játékokat kell kitalálni ahhoz, hogy inkluzívan bevonjuk a fogyatékossággal élő embereket is a sportba, hanem rugalmasan, rájuk szabva biztosítjuk a lehetőséget a közös mozgásra.

Ez persze konfliktusban áll a versenysport szigorú szabályrendszerével, de ha a szemlélet alapja az, hogy nem a versenysport a fő cél, hanem hogy minél többen, minél nagyobb jólétfaktorral tudjanak mozogni, akkor máris más kontextust kap ez az irány. Ez természetesen nem zárja ki a fogyatékkal élők világeseményein (Paralimpia, Siketlimpia, Speciális Olimpia) a tehetséggondozást és utánpótlás-nevelést, hanem egy kiegészítése annak.

Megtisztulásra van szükség

Számomra fentiek azok a fontosabb irányvonalak, amelyekben látom a magyar sport fejlődési lehetőségét. Minden területen vannak rendkívül jó kezdeményezések már most is, fantasztikus szakemberek, kreatív ötletek, sőt eddig is voltak törekvések arra, hogy ezek közül néhány szemlélet helyet kapjon a döntéshozatalban.

Kevés olyan terület van, amelyet annyira drasztikusan és mélyen átitatott a pártpolitika az elmúlt 16 évben, mint a magyar sportot, így komoly kihívás lesz azt a megtisztulást elindítani: hogy kikerüljenek azok az emberek a rendszerből, akik érdekvezéreltek, és benn tudjanak maradni azok, akik ideológiai alapon ugyan találtak kötődést az eddigi kormányhoz, de ez nem befolyásolta a szakmai ítélőképességüket és munkájukat. Ugyanis bármelyik gyereket meg lehet tanítani úgy úszni, hogy közben nem derül ki, hogy az edző mit gondol Ukrajnáról, a migránsválságról vagy Magyar Péterről.

Úgyhogy leginkább azt kívánom a magyar sportnak, hogy szóljon újra a mozgásról!

Pásztory Dóra