Dömsödi Renáta: Melegként nekem már nem fér bele, hogy fideszes vagy mihazánkos barátom legyen

–

Fiala Borcsa/WMN: Már ahogy bejöttem, feltűnt az asztalon a sakktábla, és mondod, hogy odabent van még több is. Hogy jön a bokszhoz a sakk?

Dömsödi Renáta: A sakkboksz eleve egy létező dolog, még világbajnokság is van belőle. A sztereotípia ellen jött létre, miszerint az ökölvívók buták, a sakkozók pedig nem mozognak. Azt igyekeznek megmutatni vele, hogy a bokszolónak okosnak is kell lennie, a sakkozónak pedig edzettnek ahhoz, hogy sikeresen tudjon játszani. A versenyeken ez úgy néz ki, hogy három perc sakk, három perc boksz.

F. B./WMN: Hogy jött az életedbe a boksz? Ha jól tudom, eredetileg fociztál.

D. R.: És nem is fociztam rosszul! Benne voltam Székesfehérváron a felnőtt csapatban. Ám mivel a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején nem létezett lányok számára ifjúsági csapat, én a felnőttekhez kerültem. De nem igazán tudtam beilleszkedni közéjük, nem kedveltek, erősen kilógtam a sorból, úgyhogy otthagytam. Az edző eljött hozzánk, hogy könyörögjön: folytassam. Nem tudott meggyőzni. Nem megyek házhoz a pofonért.

F. B./WMN: Nem mész… úgyhogy inkább bokszolni kezdtél.

D. R.: De ott legalább én döntöm el, hogy mikor, ki és hogyan üt meg. Van kontrollom.

Ha bántalmazó családból jössz – mint én – akkor keresed azokat a módszereket, ahol ellenőrzés alatt tarthatod a dolgokat.

Mindig bennem volt az érzés, hogy nagyon szeretnék bokszolni, végül erre 28 éves koromban került sor. Hozzáteszem: a nagyapám is bokszoló volt Belgiumban, onnan költözött haza Magyarországra 1956-ban. Jól tudott időzíteni az öreg. 

F. B./WMN: Későn kezdted, de aztán elég hamar nagy sikereket értél el: kétszeres magyar profi női ökölvívó bajnok, és kétszeres harmatsúlyú világbajnok vagy.

D. R.: Igen. És képzeld, én annak ellenére, hogy versenysportoltam, nem hiszek a versenysportban. Szerintem a cél gyerekkorban a sport megszerettetése kellene hogy legyen.

Nincs az a mennyiségű olimpiai aranyérem, ami megérné azt, ahány gyereket tönkretesznek útközben.

Hogy mondjak egy példát: ott van Hosszú Katinka (és nem akarom tudni, a teste hogy viseli a versenysport következményeit). Vajon hány gyereket hány edző tett tönkre, mire lett egy ilyen bajnokunk? Ár-érték arányban biztos vagyok benne, hogy nem volt kifizetődő. A rendszer mennyiséget akar, nem minőséget, így az edzők már korán versenyre küldik a gyerekeket, és ebből sok testi, lelki sérülés lehet, hiszen nincs idő az alapok jó és felelősségteljes megtanítására. 

Az is borzasztó, hogy ha egy gyerek leérettségizik, akkor el kell döntenie: versenysportoló lesz vagy egyetemre megy. Mert a kettő együtt nem fog működni. Közben pedig hogy lehetne ezt eldönteni, amikor elég egy sérülés, és véget ér a sportkarrier? Utána mihez fog kezdeni az egy darab érettségijével, meg hogy jól tud, mondjuk kajakozni? 

Azt is hozzá kell tenni: a 18 évesektől – akiknek addig azt tanították, hogy a felnőtteknek van igaza – hirtelen elvárják, hogy azonnal tudják, mivel akarnak onnantól foglalkozni.

Holott, nézz meg például engem: harmincéves koromig fogalmam sem volt, mit is szeretnék csinálni.

F. B./WMN: Mi az oka, hogy úgy döntöttél, a bokszot nem csak hobbiszinten fogod űzni?

D. R.: Ez részben abból is jön, hogy az én generációmban fiatalként milyen volt melegnek lenni.

Meg akartam mutatni, hogy képes vagyok dolgokra, hogy vagyok annyira értékes, mint bárki más. A mai fiataloknak szerintem már könnyebb melegnek lenni, legalábbis ilyen szempontból.

Én kamaszkoromban már tudtam, hogy velem mi a helyzet, mégis lett pasim, mert csúfoltak a vidéki, katonai lakótelepen, ahol felnőttem, hogy „na mi van, buzikám?”. Nem mertem a lépcsőházba se kimenni. Ha apámmal leültünk teniszt nézni, és képernyőre került Martina Navratilova, akkor beszólt, hogy „megint a buzi jön”. Én ebből a közegből jövök. A mostani fiatal generáció sokkal elfogadóbb egymással. Persze nekik sem könnyű, hiszen a szüleik még lehetnek nagyon vaskalaposak, és ők is ebben az országban élnek.

F. B./WMN: Foglalkoztat a nőkkel szembeni előítéletek kérdése is.

D. R.: Amíg a férfiak ott tartanak, hogy a házimunkában ők „segítenek”, vagy hogy egy nő fizetése különbözik, addig muszáj erről folyamatosan beszélnünk. Készítettem egy kutatást a nők helyzetéről a sportban. Arról szólt, hogy mennyit keresnek a különböző sportot űző férfiak és nők, illetve milyen a jövőképük. Megvizsgáltam a sakkot, a teniszt, a kosárlabdát.

Egy hazai sakkbajnokságon a férfi győztes másfél milliót kapott, a női hétszázezret.

Holott a nőknek nem olcsóbb az edző, a szállás, a nevezési díj… semmi. Akkor miért kapnak jóval kevesebbet? 

A sakkban egy kutatásban megvizsgáltak egy csomó paramétert, és abból kiderült: annak, hogy a fiúk jobban sakkoznak, mint a nők, egyetlen oka van: a statisztika. Azaz: minél nagyobb a halom, annál nagyobb késztetésed van a fejlődésre, annál motiváltabb vagy. Ezért lesznek nagyobbak a férfi sakkozóknál a kiemelkedések. Ők többen vannak, ezért ott nagyobb a szelekció. Nagyobb a kényszer a bizonyításra. Aki a legjobb akar lenni, az kénytelen nagyon teperni.

A kosárlabdánál az Egyesült Államokban a legjobban kereső férfi játékos másfél millió dollárt felett keres évente. Ugyanez nőben: 140.000 dollár. És ha ő elmegy szülni, nem kap fizetést. Ez a 140.000 dollár nem fedezi a költségeit, ezért az amerikai kosaras nők Európába jönnek játszani, hogy megéljenek.

A sportban mindig a nézettségre hivatkoznak, azt állítják, hogy a női sport nem elég populáris. A teniszben viszont ugyanannyit kapnak, méghozzá egy női játékos, egy bizonyos Billie Jean King miatt, aki nem mellesleg leszbikus volt.

Ő kijelentette: ha megveri a legjobb férfit, akkor igenis kapjon ugyanannyi pénzt, mint a férfiak. És megverte. Azóta kapnak ugyanannyit a nők is. De ehhez kellett egy erős nő. 

Ez az, amit sokan nem értenek, akik azzal jönnek, hogy az arcukba van tolva a feminizmus. Ott van például a Pride. Ha én nem tolom túl, akkor nem veszed észre, hogy létezem, és ha nem veszed észre, akkor semmi sem fog megváltozni. Ez ilyen egyszerű.

Én rendszerkritikát fogalmazok meg, nem emberkritikát. Ha a nők kevesebbet keresnek, akkor ott a rendszerrel van gond. A rendszert pedig jelenleg férfiak alkotják. Itt, most Magyarországon a rendszert Habony Árpád és Rogán Antal rendezi.

F. B./WMN: Ezzel pedig el is érkeztünk az aktivizmusodhoz. Az elmúlt hónapokban rendszeresen kijársz tüntetni, méghozzá zebra jelmezben. Mikor kezdtél el komolyabban foglalkozni a közélettel?

D. R.: Alapvetően nem vagyok egy nagy aktivista. Eljártam ide-oda, gyűjtögettem az információkat, de sosem léptem elő aktívan. De aztán elmentem a Dúró Dóra által szervezett Anyaparlamentbe április 5-én. Jelentkeztem rá, hiszen én is anya vagyok, gondoltam, ezt Dúró Dóra minden anyának szervezi, megkötések nélkül. Én hiszek az emberek jóságában, feltételeztem, ott mindenki hozzám hasonlóan nyitott. Amikor elmentem, és elkezdtem beszélgetni más hölgyekkel, akkor ért az első meglepetés: ott mindenki oltásellenes. Erre nem voltam felkészülve.

Persze az, hogy az emberek hülyeségeket hisznek, az megint a rendszer hibája: nem edukálnak, nem világosítanak fel eléggé. 

Fontos dolog szót emelni, kiállni a jogainkért. Az, hogy a gyerekem úgy mehet iskolába, hogy nincs abból probléma, hogy neki két anyukája van, az annak köszönhető, hogy vannak emberek, akik vonulnak, akik mondják, akik beleállnak. De nem tudhatjuk, mi lesz itt öt év múlva. Mert ha ez a rendszer marad, akkor öt év múlva ki fogják rakni a gyereket az iskolából, mert akkor már az nem lesz oké, hogy őt két nő neveli.

Én most jutottam el odáig, hogy nekem már nem fér bele, hogy fideszes vagy mihazánkos illető legyen a baráti körömben. Lehet, hogy benne nem okoz belső konfliktust, de bennem igen. Hogy gondolja valaki, hogy ma behúzza az ikszet egy olyan pártra, ami homofób rendeleteket hoz? Akkor ő arra szavazott, hogy engem hátrányosan különböztessenek meg. Így kezdődött a holokauszt is: először csak pár jogot vontak meg, aztán mire a nagyközönség észbe kapott, már Dunába lőtték a zsidókat. Ha valaki ezekre a pártokra szavaz, az nem barátom többé. 

Ismétlem: ezt az egészet nem egyéni, hanem rendszerszinten kell megváltoztatni.

Az Anyaparlamentben való részvételem – ahol éreztették velem, hogy nemkívánatos személy vagyok – végül olyan hullámokat vetett, hogy úgy éreztem, ha most nem teszek valamit, akkor nem lesz változás. Miért várom el másoktól, hogy lépjenek, ha én nem teszem? Úgyhogy mostantól én mindig zebra leszek. Nem tartozom semelyik párthoz. Van véleményem, és mindegy, hogy ezt melyik párt mondja, én oda elmegyek, és képviselni fogom zebraként. Ez a demokrácia lényege. A jelmezem arról szól, hogy felhívjam a figyelmet:

a túlzások rendszerében élünk. Az például túlzás, hogy Hatvanpusztán zebrát tartanak. Már annyira megszokták, hogy bármit az orrunk alá dörgölhetnek, úgysem csinálunk semmit. A zebra pedig ennek egy kiváló szimbóluma.

F. B./WMN: Ami az aktivizmust, a táncoló zebraságodat illeti: mik a hosszú távú tervek?

D. R.: A versenysport egyik nagy előnye, hogy az embernek azzal kell foglalkoznia, amiben épp van. Nem érdekel, mi volt tegnap, mi lesz holnap, a mai nap problémáit kell megoldani. Tudom, hogy mi ma a feladatom.

Fiala Borcsa