Gerő Eszter Sütizz alapító: Örökre bezárok. Ebben az országban szégyenkeznem kellett a munkám miatt

–

Fiala Borcsa/WMN: Hogy lett belőled cukrász?

Gerő Eszter: Két pici gyerekem volt, illetve a családban is voltak kisgyerekek, úgyhogy rendszeresen megkértek, hogy süssek valamit. Az unokahúgomnak készítettem a születésnapjára egy Csingilinges tortát YouTube-videók alapján, akkor jött az ihlet, hogy ezt kezdjem el komolyabban is megtanulni. A Gundelnek volt olyan egyéves tanfolyama, ami megfelelt az elképzeléseimnek, úgyhogy oda iratkoztam be. Itt megtanultam a klasszikus módszereket, gyakorlatra pedig a Centrál kávéházba jártam, ahol pedig a modern vonalat sajátíthattam el.

Itt tanultam meg azt is, milyen, amikor huzamosabb ideig kell ötre járni dolgozni. Azért az kemény volt, főleg két kisgyerek mellett.

A gyakorlati tanárom javaslatára kezdtem el dolgozni a Pataki Cukrászdában heti kétszer, hogy tovább fejlesszem magam. Ezután csináltam meg a Sütizzt, otthon a pincében, két gyerek mellett, két másik cukrásszal. Négy évig csináltuk ott, és csak cateringet. Ott nem volt más, csak rendezvény, abba fejlődtünk bele. 

A francia vonalat képviseltük, főleg mousse-okat készítettünk tömeggyártásban, prémium minőségben. De volt, hogy az egyik hazai bank rendezvényére készítettünk 170 dobostortát. Na, ott mindenki megtanult tökéletesen krémet kenni.

F. B./WMN: Nagy lehetett az elhivatottságod, hogy egy születésnapi tortából nagyüzemi gyártás nőhette ki magát.

G. E.: Az volt. Azt éreztem, hogy végre valami érdekel.

F. B./WMN: Az eredeti végzettséged micsoda?

G. E.: Közgazdász vagyok, a CEU Business Schoolon végeztem. Újságíróként dolgoztam.

F. B./WMN: Mesélsz arról, hogy catering cégként milyen munkáitok voltak eleinte?

G. E.: Volt olyan, hogy a Forma-1 VIP-ját három napig mi csináltuk. Az napi 1500 somlói, 1500 tiramisú, 1500 fehér royal desszert. Mindezt kitálalni már nem volt otthon elég hely, úgyhogy a garázst is átalakítottuk, barátok jöttek segíteni. Én vittem ki a süteményeket egy ősöreg hűtőautóban, amiben aztán egy ízben az egymásra rakott rekeszek a mogyoródi kanyarban elcsúsztak. A fele összetört. Az pokoli volt. Addigra már nagyon fáradt voltam, akkor kezdtek el óvodába járni a gyerekeim, jött a beszoktatás, közben a sütés… nehéz idők voltak. 

Amikor már négyen, öten dolgoztunk, akkor mondta a férjem, hogy most már elég, nem bírja tovább, hogy az otthonunkban állandóan jönnek-mennek a cukrászfiúk, cukrászlányok, hogy folyamatosan süteményszagban kell élnie. Ideje volt továbblépni. 

De ha már lépünk, akkor legyen egy cukrászda is, legyünk mi az első francia cukrászda Budapesten. Ennek nyolc éve. Megvettünk Őrmezőn egy hosszú családi házat, az első részéből vendégteret csináltunk, a hátsóból műhelyt. Rengeteg rendezvényünk volt. Illetve csináltunk webshopot is úgy, hogy a weblapot is én terveztem, tettem össze.

Az emberek azt hiszik, én cukrász vagyok, de közben vezetni egy ilyen helyet sokkal több feladatot, képességet igényel.

F. B./WMN: Mennyire nehéz munkatársakat találni?

G. E.: Jó szakembert nagyon nehéz. Az a három ember viszont, aki velem van, nálam dolgozik hosszú évek óta. Sokan úgy kerültek hozzám, hogy tanulni jöttek, és aztán ott akartak maradni. Nagyon sokan akarnak hozzánk jönni tanulni, naponta hívnak fel iskolákból érdeklődni. De én nagyon megválogattam, ki jöhet, ebben rendkívül szigorú vagyok. Ha van munka, mindegy, hogy lejárt a nyolc órája, maradni kell. Viszont ha nincs munka, nem kell bejönni. És nálunk mindenkinek mindent meg kell tanulni. Sokan kihullottak, többen, mint ahányan megmaradtak. Viszont aki maradt, azzal nagyon jó a kapcsolatom a mai napig.  

F. B./WMN: Ahogy mesélsz a munkádról, én nem nagyon látom ebben a folyamatban a pihenést. Hogy állsz a kiégéssel?

G. E.: Mostanra égtem ki. Volt, amikor azt gondoltam, én ezt életem végéig fogom csinálni, és majd a gyerekeim veszik át az üzletet. De ahogy egyre keményebben belementem a rendezvényezésbe, egyre inkább azt éreztem: nem akarom, hogy a gyerekeim ezzel szembesüljenek. Rettenetesen abuzív a közeg.

Rendezvényen volt, hogy a cégtulajdonos hívott félre, hogy elmondja, neki milyen nagy farka van, ha szeretném, megmutatja, biztos én is élvezném. 

Rengetegen kokainoznak vagy tolnak valami mást, hogy bírják a strapát, ezeket a saját szememmel láttam, kínáltak engem is, amire nyilván nemet mondtam. Drogoznak a felszolgálók, a bankettvezetők, a tulajdonosok. Máshogy nem lehet bírni, hogy délután háromtól reggel hatig talpon vannak, és igyekeznek tökéletesen csinálni mindent, hiszen annyi pénzt elkértek érte, hogy az a minimum. 

De megcsinálta velem az egyik legnagyobb hazai catering cég, hogy nem akart kifizetni, mondván: a sütemény nem fogyott el, nem nézett ki jól. Az a sütemény, amit pillanatok alatt szétkapkodtak. Három és fél millió forintról beszélünk. Itt az segített, hogy én a vendéglátáson kívül is elég sok embert ismerek a családomon keresztül. Nem szívesen nyúltam ehhez a kapcsolatrendszeremhez, de akkor muszáj volt. Egy óra elteltével ott volt a pénz a számlámon.

Ezen kívül megy az egymás eltaposása, meggyalázása mindenáron. Én ezekkel sokáig nem foglalkoztam, mert annyi volt a dolgom. Mert mégiscsak engem hívtak mindenhová. 

Azt azért hozzá kell tennem: több olyan cég is van, akikkel sok éve dolgozom együtt, és tisztességesek, becsületesek. 

A többivel szemben viszont nagyon kellett az a stabil háttér, amit a férjemmel ketten kialakítottunk otthon. Tudtam, hogy ha kell, meg tudom védeni magam. Annyi szenvedést okoztak, hogy nagyon jó érzés: túl vagyok rajta. Egy dolognak örülök: a cukrászdát nem azért zárom be, mert ők rosszat okoztak, hanem mert én a saját nőiességemben és az önterápiámban eljutottam odáig, hogy ennek itt kell véget érnie. Annak ellenére, hogy soha nem látott mennyiségben érkeznek a megrendelések. Mert ismernek. Netanjáhúnak is én csináltam a desszertet, Putyinnak és a pápának is. De június 20-án bezárom az ajtót. Ezeket az imént említett megrendeléseket azonban nem mondtam el a barátaimnak, meg a családomnak, mert egy olyan országban élünk, ahol ez megosztja az embereket.

Ahol a saját szülőmnek nem tudtam elmondani, hogy épp hol vagyok, kinek dolgozom. Nem azért, mert szégyelltem magam. Hanem mert azon gondolkoztam, hogy ez most siker, vagy épp ellenkezőleg, iszonyatosan gáz.

Nem tudom eldönteni, hogy büszke legyek vagy szégyenkezzek. 

F. B./WMN: Nehezebb nőként érvényesülni ebben a szakmában?

G. E.: Sokkal. Itt konkrétan patriarchális viszonyok vannak. Úgy vannak vele: én csak ne akarjam megmondani nőként, mi a helyzet. Fogjam be a pofámat. 

Nekem iszonyú nagy az igazságérzetem, kiállok mindenért, és mindenkiért, aki kisebbség, akit bántanak. Ha én kerültem olyan helyzetbe, akkor odamentem és megvédtem magam, ha kétszer akkora volt, akkor is. Amikor az egyik zsidó származású kollégánkat elkezdték piszkálni, azonnal írtam egy emailt, ahol elmondtam, ha még egyszer valaki ezt így a szájára veszi, az többet nem jöhet dolgozni. Ha nem vagyok ott, csak visszahallom, akkor is. Mindenben ilyen vagyok. Úgyhogy amikor engem értek bántások, akkor sem fogtam be a számat. Kellett öt év, amíg ezek a fickók megtanulták: velem nem lehet baszakodni.

F. B./WMN: Nagyon megrendítő hallgatni, hogy elindult ez az egész egy Csingiling tortából, kitanultad a szakmát, felépítetted a saját garázsodban a cégedet, weboldalt terveztél, csináltál egy nagyon jól menő, sikeres és szeretett vállalkozást, és most úgy döntesz: bezárod az egészet.

G. E.: A döntésemben nagyon erősen közrejátszik, hogy saját magammal is meghasonultam, és ez rosszul esik. Értem ez alatt a rengeteg állami megrendelést. Egyszerűen elszomorít, hogy ebben az országban szégyenkeznem kell a munkám miatt.

De mondok egy másik aspektust. Annak idején éltem-haltam azért, hogy ott lehessünk a Sütizzel a Gourmet Fesztiválon. Idén nem mentem ki, csak egy estére, vendégként.

És végtelenül boldoggá tett, hogy nem tartozom ezek közé a pénzsóvár, megjátszós, hangoskodó, helyezkedő, csillogásra éhes emberek közé. Emberek, akik nem köszönnek, elfordulnak, átnéznek a másikon.

Pedig ez kizárólag őket minősíti. És én ettől sokkal jobban alszom, és én ettől tudok tükörbe nézni. Nincs helyem köztük. 

F. B./WMN: És most hogyan tovább?

G. E.: Az elmúlt bő egy évtizedben megállás nélkül dolgoztam. Éveken át minden december végén, a két ünnep között a gerincklinikán infúzióra kötve feküdtem, mert a munka miatt egy csúnya porckorongsérv alakult ki nálam. Most két protézis van a nyakamban.

El fogok menni külföldre nyaralni, méghozzá úgy, hogy reggel, amikor felkelek, nincs tele a mobilom üzenetekkel, hogy ezt rendelnének, azt számlázzak, amazt fizessem be. Le fogom állítani a webshopot is. Pihenni akarok. Iszonyatosan elfáradtam. Közben persze rengeteget tanultam belőle, de ezt nem akarom tovább csinálni. Nem akarok másoktól függeni. Tudom, hogy amit csináltam, az jó. De ugyanaz van kicsiben, mint az országban nagyban: ki tudja, mi lesz akár a közeljövőben? Mi lesz itt tavasszal? Lesz-e változás? És ha igen, milyen? 

Fiala Borcsa