–

Villámsebességgel járta be a magyar közösségi oldalakat Piczkó Katalin Facebook-bejegyzése, ami így kezdődött:

„Bepereltem a gyermekemet. A 18 éves halmozottan sérült gyermekemet, aki nem hall, nem tud beszélni, járni, nem önellátó. Etetjük, pelenkázzuk, és ún. »egyszemélyes gyermek«, azaz nem integrálható közösségbe, egy személy teljes felügyeletét igényli egész nap.”

Első ránézésre (és sokadikra is) hajmeresztő sorok, de a látszat ellenére más sincs mögöttük, mint óvó, feltétel nélküli szeretet és erő. 

„Ne utasitsd el, maradj vele!”

Piczkó Katalin eredetileg orvos, pszichiáter, de valójában szervezetfejlesztéssel, coachinggal foglalkozik, négy gyerek édesanyja, közülük az egyikük Bazsa, a „kacifántos”, aki halmozottan sérülten született. Amikor azon a bizonyos ultrahang vizsgálaton kiderült, hogy nagyon komoly probléma van, hirtelen átfutott rajta, hogy ez a forgatókönyv álmában se jutott volna eszébe. Nem ilyennek képzelte az életét, ez nagyon más irány. 

„Felhívtam sírva a nőgyógyászomat, aki a barátom és volt évfolyamtársam is, hogy nem akarok beteg gyereket szülni és nagyon jó mondatot mondott. Azt mondta, hogy ne utasítsd el, maradj vele. Ez szerintem a legjobb dolog volt, amit mondhatott. Felmentem a Normafához, mert valahogy az volt az érzésem, hogy felülről kéne rálátnom erre az egész helyzetre, valahogy egy picit kihúznom magam ebből a beszűkült állapotból. Április lehetett, sütött a nap.

Odaültem a hegyoldalra, néztem lefelé, és egyszer csak megállt mögöttem egy busz, kiszállt belőle egy csomó fogyatékos gyerkőc és körém telepedtek. Olyan volt, mintha a jelzést kaptam volna, mert azok a gyerekek jókedvűek voltak, hancúroztak, úgyhogy nagyon nagyon különös útmutatások jöttek” – emlékszik vissza Katalin arra, hogy viszonyult kezdetben az életüket felforgató hírekhez. 

„Hát azért nem mindegy, milyennek születik”

A várandósság alatt voltak mélypontok, például az ultrahangvizsgálatok során mindig kiderült újra, hogy a baba nem fejlődik jól, hogy nagy a baj – Katalin minden ilyen vizsgálat után krízisbe került. Aztán valahogy azt érezte, igazán nagy baj mégsem lehet, nem járt többet ultrahangra, most már lesz, ami lesz. 

„Egyszer valaki azt mondta ebben az időszakban, hogy végül is teljesen mindegy, hogy milyennek születik, úgyis szeretni fogod” – meséli a videóban Katalin. – „Akkor azt éreztem, hogy hát azért az nem mindegy, hogy milyennek születik. Persze, hogy szeretni fogom, de most utólag már így gondolom, hogy befogadhattam volna ezt a mondatot, csak én akkor erre nem voltam készen.”

Viszlát egyensúly!

A hírek megemésztése, feldolgozása és elfogadása után végül Bazsa – mint a legtöbb baba – szeretettel és várakozással teli családba született. De egy testvér születése még teljesen egészséges és optimális viszonyok között is tud fennforgást okozni, hát még akkor, ha az új családtag teljesen felemészti (legalább) az egyik szülő minden idejét, energiáját.

„Akármennyire is igyekszik az édesanya, ha születik egy olyan gyerkőc a családban, aki különbözik, aki kacifántos, akkor egy dolgot biztos nem tud megcsinálni: hogy egyensúly legyen” – mondja Katalin, aki arról is mesél, hogy Bazsa érkezése bizony a meglévő három nagyobbik gyerek életébe is komoly kihívásokat hozott,

volt, akire kevesebb figyelem jutott, és olyan is, akit meg be kellett vonni az új testvér körüli teendőkbe. 

Sajnos Bazsának a veleszületett súlyosan sérült állapotát tovább nehezítették a rendszeres epilepsziás rohamok, amiktől többször került már életveszélyes állapotba is, és egyre többekben merült fel, hogy talán mindenkinek jobb lenne, ha inkább bentlakásos intézményben gondoznák. Katalin nem ítéli el azokat, akik ezt az utat választják, de neki túl szoros már kezdetektől fogva a kapcsolata a kisfiával, így nem is volt opció ez a lehetőség. Másik út, hogy vagy ő, vagy az apa mindent a kisfiú ápolásának, gondozásának rendel alá, otthagyja a munkát, mindent és éjjel-nappal vele foglalkozik. 

„Én egy harmadik utat választottam, hogy vigyáznak rá otthon, és én pedig dolgozom és működök” – osztja meg Katalin. – „És ezzel egyébként így jól is vagyok, sőt, néha azt is szoktam érezni, hogy lehet, nem vagyok teljesen normális, mert túl jól vagyok ahhoz képest, hogy ilyen helyzetben vagyunk.”

Természetes állapota: az öröm

Ha bárki lenémítva nézné a videót, talán meg is lepődne, milyen súlyos dolgok hangzanak el, mert Katalinból egyáltalán nem a megtörtség, szomorúság árad, hanem inkább végtelen szeretet, életigenlés, derű és ez nem véletlen.

„Ahhoz az állapothoz tudnám hasonlítani, amikor szül egy nő és nagyon nagy fizikai fájdalmat él meg, de közben boldog, mert születik a gyereke. Szóval, egyszerre tud fájni és közben egyszerre vagyok boldog. Merthogy ő egy nagyon különleges kisfiú” – mondja Katalin, de azt is hangsúlyozza, hogy a többi gyereke is nagyon különleges, mindegyikükkel nagyon szoros kapcsolatban van, de persze, Bazsa világa teljesen más. –

„Az is egy kérdés, hogy ha valaki nem hall és nem beszél, akkor vajon hogyan gondolkodik? Akkor mi az a szó előtti tartomány, amiben ő létezik? Milyen az a csönd, amiben ő van?

Közben meg néha az is bennem van, hogy utat mutat, mert valószínűleg mindannyiunknak így kéne léteznünk. Tehát amikor jól van, akkor a természetes állapota az az öröm és pusztán a levésnek örül. Örül, ha felkel, örül, ha lefekszik, örül, ha játszunk, ha kimegy, ha sétáltatjuk. Mindennek tud örülni.“

Egy anya egyetlen félelme

Egyszer egy gyermekorvos megkérdezte Katalintól, hogy mitől fél, és kis habozás után rájött, hogy az egyetlen, viszont hatalmas félelme, hogy mi van, ha ő hamarabb hal meg, mint Bazsa. Mi lesz vele, ha ő már nem lesz?! Az orvos ekkor felvetette, hogy talán a fiú távozik először. 

„Bármilyen kegyetlen és fura ebbe belegondolni, de engem ez megnyugtatott, hogy mi van akkor, ha ő megy el hamarabb, és nem tudom, hogy ilyet mondhat-e, vagy gondolhat-e ilyet anyuka“ – vallja be Katalin. –

„Félre ne értsetek, ez nem arról szól, hogy én várom azt, hogy ő elmenjen. Inkább abban bízom talán, hogy mi lenne, ha ez egyszerre történne meg. Talán az lenne a legkönnyebb.

Ez most egy szomorú és fájdalmas rész, és érdekes, hogy ez a beszélgetés is valahogy ilyen megérintő, közben pedig mi jól vagyunk a hétköznapok során.”

Miért a feljelentés?!

Miután már a néző-olvasó minden irányból meggyőződhetett arról, hogy ez itt egy szerető anya vallomása, ideje kitérni a magyar jogi abszurdumra, miszerint Katalinnak be kellett perelnie a saját, fogyatékos fiát. Katalin tudta, hogy mire tizennyolc éves lesz, el kell indítani egy folyamatot ahhoz, hogy Bazsa gyámság alá kerülhessen, így elment a II. kerületi gyámhatóságra, ahol bár segítőkészek és empatikusak voltak, kiderült, hogy mindössze két út van: vagy a gyámhatóság indítja el ezt a folyamatot, akkor tanúként hallgatják meg Katalint, vagy pedig ő maga indítja el a bíróságnál úgy, hogy bead egy bírósági keresetet, amiben Katalin a felperes lesz, Bazsa pedig az alperes. Utóbbi a gyorsabb, kevésbé elhúzódó eljárás, így a tanácsadók ezt az utat javasolták.

Első hallásra valóban kegyetlenségnek hangzik, hogy valaki feljelentse a sérült gyerekét, de Katalin ennek nem tulajdonít akkora jelentőséget. 

„Hát vannak ilyen fogalmak, igen, hülyén hangzik, hogy felperes vagyok, ő meg alperes. Egyébként mostanában otthon azzal is viccelünk, hogy kis alperesnek hívjuk. Szóval vannak ilyen furcsa kifejezések, meg hogy én most beperelem, de hát ezek szavak, és nincs jelentőségük.”

A videóban Katalin részletesen elmeséli az eljárást, hogy milyen szürreális helyzetekbe keveredtek, például amikor az alperes csak személyesen vehetett át papírokat, és mivel az anyja a felperes, ezért Katalinnak nem adták át, ellenérdekeltségre hivatkozva. Ám az, hogy Bazsát bürokratikus szabályok miatt kelljen ide-oda hurcolni, sokszor nemhogy lehetetlen, de még veszélyes is volt, mert a fiú fizikai állapota nem engedi meg, hogy csak úgy rángassák, ahova akarják. 

„Nem hagyom magára!”

Katalin egyébként érti, hogy a gondnokság alá helyezést a visszaélések megelőzése miatt fontos keretek közé helyezni, szabályozni, de szerinte a halmozottan sérültek külön kategóriába tartoznak, amit a rendszer egyáltalán nem vesz figyelembe, nem támogatja őket, az érintett családok pedig többek között kilátástalan helyzetbe, egzisztenciális és morális csapdába kerülnek.

Szívszorító, ahogy arról beszél, hogy a fia abszolút babaállapotban van, de ha valamiért (mondjuk, ha Katalinnal történne valami) bekerülne egy intézménybe, felnőttek közé kellene mennie, felnőtt ágyba, nem félig rácsosba, mint amilyenben otthon.

„Én biztos, hogy nem fogom otthagyni egy férfi osztályon, nem megyek el és nem hagyom ott magára, úgy, hogy nem is tudom, lehet, kikötöznék, na azt aztán végképp nem viseli. Többek között azért sem tudjuk igazán autóban szállítani, mert a biztonsági övet se hagyja, hogy bekössük.“

Akármilyen kihívásokkal és nehézségekkel is néz szembe Katalin és családja, az általa megosztott poszt és a videós interjú alatt is rengeteg támogató komment és segítségfelajánlás érkezett, sok hozzájuk hasonló érintett család is felvette velük a kapcsolatot, így legalább már nem egyedül kell szembenézniük a magyar jogrendszer kafkai útvesztőivel. 

A teljes beszélgetést ITT tudod megnézni. 

Szabó Anna Eszter