A barátomnak balesete volt, mert egy járókelő a mobilját bámulta

–

Az utóbbi tíz évben mintha mindenki idegrendszere kizárólag a multitaskolásra állt volna rá. Nem emlékszem, mikor lett természetes, hogy egyszerre eszünk, olvasunk, válaszolunk, görgetünk és hallgatunk valamit. Mintha nem éreznénk magunkat elég hasznosnak, ha egyszerre csak egy dologgal foglalkozunk. Mintha folyamatosan bizonyítanunk kellene, hogy egységnyi idő alatt háromszor annyi mindent is el tudunk intézni. Mintha ebben mérnék mások az értékünket. És ami még szomorúbb: mintha egy idő után mi magunk is ebben mérnénk a sajátunkat.

Nem vagyok még negyven, mégis időről időre azon kapom magam, hogy olyan gondolatok, hiedelmek és érzések jelennek meg bennem, amelyeket tinédzserként a szüleim generációjának tulajdonítottam. Azóta folyamatos küzdelmet jelent mindig mindent több perspektívából megrágni, nehogy véletlenül befásult nyugdíjassá váljak életem közepén, viszont akárhogyan is nézem, a legutóbbi élményeim egy elég konzervatív oldalamat hozzák elő.

Visszatérve a multitaskinghoz: egyre többször foglalkoztat, vajon hányan tudunk még úgy felébredni, hogy ne doomscrollinggal kezdjük a napot?

Hányan tudunk egyedül enni anélkül, hogy közben három különböző hangforrás szólna? Hányan tudunk sétálni videóhívás nélkül? Hányan bírjuk el a saját gondolataink és érzéseink súlyát anélkül, hogy azonnal tompítani kellene valamilyen kijelzővel?

A barátomnak balesete volt. Nem mintha létezne értelmes baleset, de mégis nehéz nem feltenni a kérdést: mennyire értelmetlen egy séta közben Instagram-pörgetés miatti ütközés? Vajon mennyire kell elmerülnöd a telefonodban ahhoz, hogy felboríts egy kétméteres létrát, rajta egy emberrel, akit aztán a mentők visznek el? Mennyire lehet fontos az üzenet, amit olvasol, amikor elgázolsz valakit? Mennyit ér a like, amit a gyereked éppen akkor néz meg, amikor körbenézés nélkül lép le a járdáról? Vagy mennyit ér az e-mail, ami miatt valaki pont a szüleid autójával ütközik? Számít, mi állt benne? Vagy hogy kitől jött?

Mérges vagyok és szomorú. Értem, hogy ma az az érték, ha minél több helyen vagyunk jelen egyszerre. Ha nem húzunk határokat. Ha beállunk a munka oltárán minden szabadidejüket feláldozó emberek közé. Értem azt is, hogy ha este nyolckor nem válaszolok egy e-mailre, akkor a kisebb gond a szemforgatás, a nagyobb pedig az, hogy legközelebb nem engem hívnak a munkára.

Látom azt is, hogy azzal, hogy tudatosan abbahagytam a hajfestést (ezzel bevállalva az ősz tincseket), néhány ember gombját benyomtam. A mai világban mintha nehezen férne össze az önazonos önelfogadás azzal, hogy nem maszkolunk mindent. Mert

ma a fiatalság az érték. A multitasking az érték. Az az érték, ha mindig elérhető vagy. Mindenkinek. Csak közben azt az egyet nem tanultuk meg, hogy hogyan legyünk elérhetők saját magunk számára.

A barátomnak balesete volt egy hete. És én azóta csak telefonozó embereket látok az utcán. Vajon miután átélünk egy hasonló balesetet, utána is így fogunk hozzáállni ahhoz, hogy mit tekintünk értéknek? Vajon mire van szükség ahhoz, hogy valóban átérezzük ennek súlyát? Hogy ne csak lássuk, hanem észre is vegyük, mi történik körülöttünk? Tényleg muszáj a saját bőrünkön megtapasztalni ahhoz, hogy tanuljunk belőle?

Hámori Zsófia