Mary Ellen Mark, az útszélen hagyott nők sorsának érzékeny krónikása – Kiállításajánló

–

Lelkünk darabjai

Október 17-től látható az a kiállítás Mary Ellen Mark amerikai fotográfus műveiből a Mai Manó Házban, aminek – sok minden mellett – izgalmas vetülete, hogy az életművéből 2000-ben, amikor az archívumát rendezgette, maga a művész válogatta össze e képeket. Így azokat az alkotásokat tekinthetik meg most az érdeklődők, amiket ő maga is kiemelten fontosnak tartott.

A tárlat címe, Női sorsok, nem véletlen. Alkotásaival Mark reflektorfénybe állította a nők – különösen a marginalizált csoportokban élők – nehéz helyzetét. Bensőséges fénnyel mutatta meg a kiszolgáltatottságukat, a fájdalmukat és a körülményeiket, amik szinte börtönként tartották őket fogva, kitörési lehetőségek nélkül.

„Fontosnak tartom, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk azokkal, akiket fényképezünk, hogy tudják, miért tesszük, és pontosan mit csinálunk. Hiszen végső soron a lelkük egy darabját visszük magunkkal”

– fogalmazott.

Rögtön az elején el kell mondanom a képek egyik jelentős vonását technikailag: a paszpartu alatt meghúzódó fekete keret azt mutatja, hogy szinte mindegyiken a teljes képkocka látható. Ehhez pedig igen precízen kellett komponálnia a fotókat, hiszen utólagos vágásra már nem igazán volt lehetőség. Érdemes ezzel a szemmel is nézni a fényképeket, és ámulni: mennyire tudatos alkotó volt a 2015-ben elhunyt művész.

A női tekintet, amiben bízni lehet

Mary Ellen Mark előszeretettel mutatta meg különböző, a perifériára került csoportok tagjainak mindennapjait, és tette mindezt mérhetetlen empátiával. Tudta: az ő szerepe kizárólag a megfigyelés. Nem instruálta az alanyait, nem hozta őket helyzetbe csak azért, hogy „bombasztikus” képeket tudjon róluk készíteni, és az életükbe, a döntéseikbe sem szólt bele. Ez pedig meghálálta magát. Amikor egy olyan iskolában fotózott, ahol halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek tanultak, és az egyik fiatal lányt követve azt cigarettázáson kapta, nem szólt semmit. A lány pedig végül a bizalmába fogadta. 

Az, hogy ennyire intim képeket tudott készíteni, hogy így maguk közé engedték őt az alanyai, amiből páratlanul bensőséges fotók tudtak születni, annak is köszönhető, hogy rendkívül szoros kapcsolatot alakított ki velük – sorsuk alakulását nem ritkán étvizedeken át kísérve.

Így volt ez egy fiatal párral, akiket amikor megismert egy parkban, a fiú még csak 14, a lány pedig 15 éves volt… és várandós. Mary Ellen Mark végül ott tudott lenni mellettük nemcsak a vajúdás nehéz óráiban, de utána is még hosszú időn keresztül figyelemmel kísérte őket.

Évtizedeken átívelő kapcsolatok

Erin Blackwell, azaz Tiny történetéből könyv is készült. A lánnyal Mark 1983-ban találkozott először, majd 32 éven keresztül tartotta a kapcsolatot a később tízgyerekes anyává érő, szegény körülmények között élő, függőségeivel küzdő nővel. Amikor megismerkedtek, Tiny még mindössze 13 éves, csellengő lány volt, tele vágyakkal, tervekkel. A fotósorozat aztán része lett az 1984-es Streetwise című dokumentumfilmnek is, amit Oscarra is jelöltek. 

Mark kamerájának fókuszába gyakran kerültek gyerekek és tinédzserek. Mint mondta, ő afféle kis felnőttekként tekint rájuk: vagy kedveli őket vagy nem. „Emellett különös vonzódást érzek a mentális betegségek iránt, és azok iránt a különc emberek iránt, akik a társadalom peremén élnek.”

Az autójukban hajléktalanként élő Damm családot is felkereste a közös munkájuk után hét évvel, hogy lássa: hogyan alakult a szerhasználó szülők és gyerekeik élete. Bár addigra került fedél a fejük fölé, egy omladozó tanyaházban éltek, Marknak az volt a benyomása, hogy még rosszabb pszichés állapotban voltak, mint amikor először találkozott velük, a légkör pedig „kaotikus és pusztító volt”.

Zárt osztály, indiai cirkusz

Nem félt egészen közel menni a témájához. A Pennsylvania Gazette megbízta, hogy Miloš Forman Száll a kakukk a fészkére című (később világhírűvé váló) filmjének forgatásáról készítsen sorozatot, mely az oregoni állami kórház elmegyógyintézetben játszódik, ezt követően hat hétre maga is beköltözött az intézmény 81-es kórtermébe, a női zárt osztályra, hogy ott a többi pácienssel élve örökítse meg a mindennapjaikat. A kórház igazgatójától saját cellát is kapott, illetve kulcsot a zárt osztályhoz. Sajnos az együttműködésnek emiatt is lett idő előtt vége: Mark véletlenül kint felejtette az asztalon a kulcsokat, amik aztán eltűntek. Az érthető módon zabos igazgató ezután megvonta a fotográfustól a támogatását.

Indiában többször is járt, első ízben a Life magazin felkérésére fotózta Teréz anyát, aki akkor kapta meg a Béke-Nobel-díjat. Ekkor jutott el életében először indiai cirkuszba is, aminek

olyannyira beleszeretett a világába, a szépségébe, az ártatlanságába, no meg a rózsaszín tüllszoknyában pompázó vízilóba, hogy húsz évvel később visszatért.

Ekkor hat hónapon keresztül örökítette meg összesen tizennyolc kisebb-nagyobb cirkusznak a mindennapjait. Ez lett életművének egyik legérzékenyebb anyaga, ő maga pedig ezt tartotta a legörömtelibb projektjének, melyben megmutatja a cirkuszosok intim pillanatait két előadás között.

„Arra törekszem, hogy olyan fényképeket készítsek, amelyeket mindenki megért. (…) Azt szeretném, ha a képeim azokról az alapvető érzelmekről és érzésekről szólnának, amelyeket mindannyian átélünk” – vallotta. 

És valóban, elég belenézni egy-egy alanyának a szemébe, hogy tudjuk, mit érez, és ezáltal felvillanjon előttünk egy komplett élet. 

Fiala Borcsa