„Kifelé mosolygok, belül tornádó pusztít” – Az élet magasan funkcionáló depresszióval (olvasói írás)

–

Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, a világ egyik legrosszabb érzése depressziósnak lenni

Erről sokan és sok helyen írtak már, de azt talán kevesen fogalmazták meg, hogy azok, akik számára a depresszió egy rég nem látott ismerős, nekik „biztonságérzetük” is származhat ebből. 

Félreértés ne essék, nem szeretném, ha vágyott dologként tekintenénk erre az állapotra, illetve azt is fontos leszögezni, hogy mindenki másként éli meg a nehézségeket, így az, amit most leírok, kizárólag az én történetem.

Rohadt egy érzés, amikor semmi jót nem látsz az életben.

Az én családomban a női felmenőim közül szinte mindenki megtapasztalta ezt a mentális állapotot, így majdnem lehetetlennek tűnt, hogy én valamiért kimaradhassak belőle. A depresszió sajnos sokkal nagyobb eséllyel fordul elő olyan emberek életében, akik családilag is érintettek. 

Hiába volt „tapasztalatom”, nem igazán láttam jól működő megküzdési formákat. Sőt!

Mindig is érzékeny gyereknek voltam titulálva, bár bevallom, akkor még nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent. Számomra csak egy szitokszó volt, ami azt hirdette, hogy nem úgy viselkedtem, ahogyan azt elvárták tőlem. Sokszor hallottam ezeket a mondatokat:

„Túl hisztis vagy! Túl sokat sírsz! Mindenen megsértődsz, nem lehet neked semmit sem mondani!”

Tény, hogy jóval intenzívebben éltem meg az érzéseimet, amit mindig kifejezésre juttattam. Egy idő után azonban elkezdtem magamban elnyomni, hogy meg tudjak felelni a felém irányuló elvárásoknak. E két jelenség együttállása pedig épp a depresszió melegágya.

Azt hiszem, egész pici koromtól fogva éreztem a magány rám tornyosuló végtelenségét.

A genetikai adottságok mellett a „nem vagyok elég jó, nincs bennem semmiféle érték” sajnos elég erős alapot képeztek – a magánnyal násztáncot járva – a depresszió kialakulásához.

Mit jelent számomra a depresszió?

Talán egy gondolatspirál, vagy inkább egy tornádó, ami magába ránt, és nem engedi, hogy tiszta rálátásom legyen az életre, a gondolataimra, a körülöttem lévő emberekre. Csakis azt láthatom, ami a tornádó belsejében zajlik, ez pedig a színtiszta káosz.

Amennyiben ez nem lenne elég, ez nem egy „csoportos utazás”, itt csak én magam vagyok, – egyedül ebben az őrületben –, és úgy érzem, egy szakadék választ el a „normális” külvilágtól.

Nem látom magamat reálisan és semmi mást sem, mert a gondolatok örvénye teljesen elködösíti az elmémet. Úgy érzem, hogy lehetetlen alak vagyok, és a próbálkozásaim ellenére pontosan ugyanott tartok, ahol elkezdtem: semmi jó nem szorult belém.

Az, hogy nincsen kedvem semmihez, az csak egy nagyon finom és árnyalt megfogalmazása annak, amit ekkor érzek. Gondoljatok csak bele, folyamatosan örvényleni egy tornádóban iszonyatosan fárasztó – még akkor is, ha amúgy semmi dolgom nincs!

Mégis mindig rettentő fáradt vagyok. Úgy érzem, hogy nincs ráhatásom dolgokra, csak úgy megtörténnek velem. Fáraszt minden, ami nem a túlélésemet szolgálja. Fáraszt a beszélgetés, fáraszt a munka, fáraszt a kapcsolódás, fáraszt a létezés is.

A saját problémáimon kívül nemigen tudok odafigyelni ilyenkor másra, ami furcsa érzés, mert az alapvető működésemben sokszor húz ki a nehéz időszakokból, amikor nem rajtam van a fókusz.

Vannak napok, amikor jobban érzem magamat, ilyenkor megint tudok kapcsolódni, és kicsit újra funkcionálok. Néha még azt is  elképzelem, hogy vége van, de azt hiszem, ezt hívják vihar előtti csendnek.

A legrosszabb ebben az egészben, hogy úgy érzem, senki nem érti, min megyek keresztül!

Sokan észre sem veszik, hogy valami megváltozott bennem, szóval lehet, hogy ilyen szempontból a tornádós hasonlat nem éppen a legjobb, hiszen az egy elég feltűnő jelenség.

Bár – ha jobban belegondolok –, nagyon is találó, csak nem kint zajlik, hanem bennem, és miközben belül én éppen örvénylek, addig kifelé olyan, mintha semmi sem történt volna. 

Én viszonylag magasan funkcionáló depressziós vagyok, tudok mosolyogni, nevetni, a munkámat elvégezni, de amint vége a színjátéknak, rettentő üresnek, fáradtnak és magányosnak érzem magamat.

Számomra a szezonális depresszió nem rossz idő esetén bukkan fel, hanem akkor, amikor jön a jó idő. Amikor ki lehet engedni, és amikor szembe kell néznem azzal, hogyan is viszonyulok én a saját testemhez és a szabadsághoz.

Amikor a depresszió magával ránt, akkor nincs B-opció. Látom magam nyers valómban, és a túlélés a cél.

Utálok emberek közé menni, azt gondolom, hogy mindenki engem néz, és látja minden apró hibámat, legyen az külső vagy belső. Ez persze szorongássá nő bennem, pedig a depresszió önmagában is megterhelő.

Ez mindenki számára nehéz helyzet

A szeretteim tanácstalanok és sok esetben tehetetlenek, ez persze normális. Legtöbbször én is nehezen találom meg, hogy mi az, amire szükségem lenne. Eddig bevallom, mindig azt hittem, hogy „csak úgy” elmúlik. Ahogy feltámadt a tornádó, ugyanúgy el is csitul egy idő után.  

Aztán végül tudat alatt mégis kezdtem tenni magamért. Lefeküdtem időben aludni, mozogtam. Igyekeztem egészségesen enni, bár ez nem mindig ment. Sok zenét hallgattam, ami gyógyít. Illetve annak ellenére, hogy az emberek ilyenkor a szorongásom alapját képezik, eljártam koncertekre. Ezek apróságoknak tűnnek, de ilyenkor hatalmas jelentőségük van. Visszaadják az életbe, az emberekbe és a magamba vetett hitet. Néha csak pillanatokra, néha percekre, órákra, máskor pedig akár napokra is.

Egyik láb a másik után! Egyik nap, a másik után! Azt hiszem, ezt csak így lehet túlélni, márpedig ilyenkor ez cél!

A tornádó nélkül pedig a szép idő értelmetlen lenne. Bár rohadtul utálom a tornádót, tényleg! Mégis sokszor olyan dolgokra tanít meg magammal vagy másokkal kapcsolatban, amit a szép időben biztosan nem vennék észre.

De ha mégis sikerülne viharok nélkül fejlődni, azt nagyon díjaznám, és biztosan az elsők között állnék ott, hogy aláírjam azt a szerződést, ami erre a fajta életre szól.

WMN szerkesztőség