–

A múlt héten olvastam egy felmérést arról, hogy Budapest LMBTQ-emberek számára az egyik legmagányosabb város Európában. Bár a forrást végül nem találtuk eléggé megbízhatónak ahhoz, hogy a kutatást publikáljuk a WMN-en, maga a gondolatkör mégis szöget ütött a fejembe. Mert az elmúlt hónapokban én is gyakran éreztem magam fájdalmasan, már-már kilátástalanul magányosnak, és ezt kezdtem személyes kudarcként megélni, ami további negatív érzéseket váltott ki belőlem.

Szégyent, hogy nekem valami egyszerűen nem sikerül. Bűntudatot, amiért, noha olyan szerencsés vagyok, és annyi mindenem van, mégsem tudom eléggé élvezni az életemet.

És persze, tudom, hogy sokat beszélünk a közösségi média, a home office vagy a randiappok elidegenítő hatásáról, de mi van akkor, ha további, akár még jobb kérdéseket is feltehetnénk a témában? Mi lenne, ha a magányt nemcsak az egyénben zajló, belső érzelemként fognánk fel, hanem társadalmi, környezeti kérdésként is? Ha amellett, hogy azt vizsgálnánk, miért érzik magukat magányosnak az emberek, azt is megnéznénk, hogy:

hova tűnt a valahová tartozás infrastruktúrája?

Amiről szó lesz

• Az elszigeteltség 3 típusa
• „A pokol: a többi ember” – vagy a hiányuk
• A magány rizikófaktorai
• Idősödni Kelet-Európában
• Alig maradt „harmadik hely” a városban
• A magányos agy
• Az érett kapcsolódás jellemzői

Kedvenc idézeteim