Kártyanaptár, esküvői fotó, koncertjegy, levélpapír, távirat: féltve őrzött papíremlékeink a múltból

–

Színezett esküvői fényképtől a teleírt iskolásfüzetig

Pányok – aprócska, alig pár tucat lakossal büszkélkedő észak-magyarországi falu, van egy főutcája, egy temploma, egy temetője, egy lassan csörgedező patakocskája, amely a Hasdát nevet viseli. Ez utóbbit csak most tudtam meg, gyerekkoromban, amikor minden nyáron meglátogattuk a nagyszüleimet, és bokáig tapicskoltunk a vízben, sőt néha még térdig is, amikor kövekből, gallyakból gátat építettünk benne, fogalmam sem volt a nevéről.

Nem tudom a nevét annak a fényképésznek sem, aki a nagyszüleim esküvői képét készítette. A furcsa, megható, utólag színezett kép a „tisztaszobában” függött, távol a portól, füsttől, gőztől. Nem hiszem, hogy készült több fotó az esküvőjükön.

Az általam ismert idős emberek többsége nagyon kevés fényképet készíttetett magáról, többnyire csak különleges alkalmakkor. De az, rámában, a fő helyre került a házban.

Fotó készült még néha a babákról, keresztelőkor – és őriztünk egy képet nagyapámról is, katonaruhában, háborúba indulás előtt.

Fényképalbumok kora

A mai hatvan-hetven éves korosztály java részének már saját fényképezőgépe volt, használták is lelkesen – a hatalmas fotóalbumok, de akár a Fortepan oldalai is tanúskodnak arról, hogy a családi események (amelyekbe már nemcsak a születés, az esküvő, de a születésnapok, ballagások is beletartoztak), illetve utazások alkalmával egyre többet és többet fotóztak az emberek, eleinte fekete-fehér, később színes filmekre.

Emlék egy színes fotó, de emlék egy aprócska, cakkos szélű kis arckép is, amelyet osztálytársak adtak egymásnak ballagáskor, rövidke búcsúszöveggel a hátoldalán.

Néha csak annyi, „Barátnőmnek, szeretettel”, vagy „Emlékül, hogy emlékezz”, de volt, hogy rövidke verset vagy idézetet is írt a kép szereplője.

És ezek még mindig csak a fényképek,

de mennyi papíremlékünk volt, maradt meg ezeken kívül is!

Megbecsült és értékes tárgy volt az a kevés újság, napilap, ami egy családnak járt, hiszen a rádió mellett szinte az egyetlen híradás volt a nagyvilágból. És szinte az egyetlen olvasnivaló a Biblián kívül, amire az emberek rá tudták szánni az idejüket, energiájukat. De meg is becsülték:

nem csupán a híreket olvasták el, de kivágták és félretették a receptet belőle, a karácsony táján mellékletben megjelenő nagy falinaptár volt a naptárjuk, s ha már végképp kiolvasták, akkor jó volt ablakpucoláshoz, vagy épp gyújtósnak. Papír nem veszett kárba egy falusi házban.

Hiszen külön, csak a maguk kedvére ritkán vásároltak – az iskolásgyereknek füzetet, rajzlapot igen, maguknak a legritkább esetben. Igaz, egy kivételről tudok. Mélyen hívő nagymamám számára (és nem csak neki) ismeretlen volt az akkor még ritkának számító keresztnevem. A falu papját kérdezte meg, létezik-e ilyen szent, nem kapott-e pogány nevet az unokája. A tisztelendő úr adott neki egy könyvet a szentek életéről, megjelölve számára Lourdes-i Szent Bernadett történetét. És a nagyim, az ő csodálatos gyöngybetűivel szépen, akkurátusan lemásolta az egész szöveget egy kis iskolásfüzetbe – meg is töltötte vele az egészet. 

 Képeslap, távirat – és levél minden mennyiségben

Precízen megvonalazott levélpapír (esetleg: akkurátusan, ceruzával megvonalazott papír, amelyről, miután megírták a levelet, kiradírozták a vonalakat), képeslap megsárgult fotóval, kopott tintával, majd százéves bélyeggel, bekeveredve egy réges-régi Végh Antal- vagy Moldova-könyvbe, távirat, ami hírt ad születendő gyermekről, esküvőről, vagy halálesetről. Sokan évtizedekig őrizgetik ezeket, és nemcsak a saját vagy szüleik felnőttkori emlékeit, de akár egy gyerekkorban, iskolai táborból küldött levelet, egy szülinapi zsúrra szóló meghívót a mesefigurás vagy cicás borítékban.

Levelek persze nem csak borítékban, nem csak postán érkeztek (azokról egyébként Kurucz Adri írt nemrég).

Őriz még valaki osztálytársnak, barátnak-barátnőnek küldött apró, füzetből kitépett kis cetlit?

Fontos vagy jelentéktelen üzenettel, esetleg csak egy vicc, vagy egy délutáni program (mozi? séta? korizás?), vagy éppen randira hívás, netán a matekpélda megoldása – lehetett bármi. Apró, abban a pillanatban fontosnak tűnő üzenet, ami pár hét, pár hónap múlva lényegtelen butaságnak tűnik. S aztán, ha véletlenül, valahogy mégis megmaradt a táska mélyén, egy tankönyvben, egy műanyag füzetborító alá csúszva, és előkerül évek múlva, már mégsem olyan lényegtelen, mégsem olyan butaság, mégsem csak kidobni való kacat.

Nem az a tinédzserkorban írt napló, az íróasztalfióknak írt szerelmes vers sem. És valahogy, valamiért ezeket később, már amikor volt számítógép, akkor sem géppel írtuk, egy .doc alá lementve, hanem akár dizájnos, eleve naplónak szánt, dátumozott, idézetekkel és rajzocskákkal ellátott könyvecskébe, vagy iskolai füzetbe, vagy akár innen-onnan előkapott sajtcetlire.

Mert az igény a papírra, a kézzel írásra, a kézbe fogható emlékekre megmaradt, sőt mintha újra reneszánszát élné.

Ahogy tűnik el a kényszerűség arra, hogy papírt használjunk, úgy derül ki, mennyire vágyunk rá, hogy ne csak funkcionalitás vegyen körül minket, de valami elemi, atavisztikus szépség is, amit a papír tapintása, illata nyújt.

És talán mindezen túl a „tárgy mivolta”

Le lehet menteni az online megvásárolt mozijegy pdf-képét, beírhatjuk a Gmail naptárába a programot, mégis, van varázsa az első közös programról megőrzött, kicsit szakadt, kicsit megkoszolódott mozi- vagy koncertjegynek, van, aki őrzi még az első közös utazáskor vett apró karton vonatjegyet is. 

A szinte használhatatlanul apró betűs kártyanaptárak, a könyvjelzők, amelyeket meg lehet venni, de amelyeket ingyen is megkaphatunk sokszor, sőt van, hogy magunknak készítünk, rajzolunk. Egy blokk, amelyet kiloptunk a többi közül, hogy észre ne vegye a kedvesünk karácsony táján, megvettük vágyott könyvet, hanglemezt, ruhát; a bevásárlólista, amire az először boltba induló gyermekünk még azt is felvéste lelkiismeretesen, hogy „ott balra, a tojások mellett”.

Miközben száz- és ezerszám menthetjük le a képeket a laptopunkra, YouTube-videók és DIY-blogok tömkelege segít abban, hogyan készíthetünk scratchbookot a fotóinknak, milyen különleges módon tudjuk becsomagolni az ajándékainkat, hogyan nyomdázzunk a leveleinkre, miként hajtogassunk origamit,

úgy tűnik, a papír valami többet, mást jelent, mint valamiféle „adathordozó”.

Egyes funkcióit könnyedén helyettesíthetjük valami mással, de azt, amit jelent számunkra, amivé válik – legyen az szívhez szóló ajándék vagy megbecsülendő, megható emlék, hosszú levél, rövidke üzenet, vagy akár csak egy esetlen gyerekrajz –, nem tudja pótolni semmi más.

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Nico De Pasquale Photography

H. Fekete Bernadett