-

D. Tóth Kriszta: Tegnap voltam az előadásodon, köszönöm az élményt. Neked milyen élmény egy ilyen magyarországi est?

Feldmár András: Az elején mindig izgulok, hogy semmi nem fog átjönni a mindenségből – rajtam keresztül – azoknak, akik ott vannak. De ez még soha nem történt meg, mert mindig megindul valami.

DTK: Érzed a pillanatot, amikor ez megindul?

FA: Igen, mert olyankor mindig valami nagy egész egyetlen pici részének érzem magam, és ez jó. Ha ez az érzés nincs meg, akkor csak az egóról szól a dolog.  Akkor izolált kis életnek érzem magam, ami egy bőrzsákba van varrva, de nem az vagyok.

DTK: Egyikünk sem az. De hogy látod, sokan érzik magukat annak?

FA: Persze! Az embereknek általában eszükbe sem jut, hogy átömlünk, átfolyunk egymáson, és tulajdonképpen egyek vagyunk. Olyan hülyeségeket írnak erről a párizsi merényletsorozatról, mintha lennének ŐK és lennénk MI. De hát mindenki MI vagyunk, csak bántjuk egymást.

DTK: Nem lehet, hogy egyszerűbb és kevésbé félelmetes úgy megfogalmazni ezeket a történéseket, hogy erős határvonalat húzunk az ŐK és a MI közé? 

FA: Persze, de ez generálja aztán a kegyetlenséget és a harcot. Ha rájönnénk arra, hogy csak MI vagyunk, akkor talán jobban bánnánk egymással.

DTK: Ez egy gyönyörű gondolat, de kérdés, hogy létezik-e erre valamilyen gyakorlati megoldás?

FA: Erre nincs megoldás. A nyelv, amit használunk, félrevezet. Ha azt mondod, hogy megoldás van, azt hiszed, hogy ez egy probléma. Ez nem probléma, ez az élet. Soha nem éltünk ezen a földön békében. Mindig megtámadjuk egymást, megszégyenítjük egymást. És akit megszégyenítünk, az utána bosszút áll. És nem tanulunk belőle. Évezredek óta ugyanezt csináljuk.

DTK: De hát miért csináljuk újra és újra évezredek óta? Miért nem tanulunk a hibáinkból?

FA: Nem tudom. Én fenomenológus vagyok. Ami azt jelenti, hogy játszom a magyarázatokkal, de nem hiszem el őket. Ezer magyarázat van mindenre. Senki nem tud semmit, csak úgy csinálunk, mintha tudnánk. És elhitetjük egymással, hogy mi tudjuk a tutit. Én azzal foglalkozom, hogy akkurátusan leírom azt, ami van. De hogy miért van az... Érdekes módon a terápiában, ha megtaláljuk a helyes szavakat, amelyek leírják a helyzetet, akkor a helyzet megváltozik. Amikor igazat mondunk, akkor bekövetkezik a változás. Lehet, hogy most azért nem változik semmi, mert állandóan hazudunk. Magunknak is, egymásnak is.

DTK: Talán mert van egy olyan illúziónk, hogy a mi jelenünkben – itt és most – velünk nem történhet meg az a borzalom, ami évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt megtörtént az előttünk élőkkel?

FA: Szerintem az, ami Párizsban történt, fölébresztette az embereket, mert eddig aludtak. Pedig ez a valóság. A valóság az, hogy minden percben meghalhatsz. Ez felvillanyozta az embereket. De ennek nemcsak rossz következményei vannak, hanem jók is. Például az, hogy ha bármelyik pillanatban megölhet valaki, meghalhatok egy földrengésben, bármikor berohanhat valaki, és a falhoz lökhet, akkor minden pillanat ugyanannyira fontos.

DTK: A párizsi terrortámadás egyik fontos üzenete kétségkívül az, hogy a történelem nem tőlem távol íródik. Hanem ott is, ahol én vagyok. Hiszen az ember hajlamos bezárkózni, és azt hinni, hogy ez a borzalom vele nem történhet meg.

FA: Az egyik nagy hazugság, amiben élünk, az, hogy: „én vagyok az első halhatatlan ember. És örökké fogok élni. És azért, mert eddig mindenki meghalt, aki megszületett, még nem biztos, hogy én is meg fogok halni." A halál tagadása rengeteg bajt okoz. Egy ilyen támadás után felébrednek az emberek, és rájönnek, hogy nem szabad megtagadni a halált. Te is meg fogsz halni, én is, mindenki, akit szeretsz. Kérdés, hogy hogyan éljünk így, ezzel a tudattal…

DTK: Meg lehet-e előzni, hogy egy ilyen erőszakos cselekmény, mint Párizsban a terrortámadás, egy újabb erőszakos cselekményt szüljön? A bosszú, a düh nagyon fontos szerepet játszik az emberi létben.

FA: A bosszút mindig a megszégyenítés indítja be. A franciák már nagyon régóta rosszul bánnak az arabokkal. A történteken nincs miért csodálkozni. Az amerikaiak is ugyanezt csinálják. Az egyik legfontosabb gondolat, amit mindenhova fel kellene írni: Megszégyenítés nélkül neveljük fel a gyerekeinket! Ha ez így történne, megváltozna a világ. De senki nem így csinálja. Úgy néznek rám, amikor erről beszélek, mintha hülye lennék. A gyerekeket nem lehet megszégyeníteni. Nem értem, miért teszik mégis, minden pillanatban ez történik.

DTK: A magyarországi UNICEF nemrégiben készített egy kutatást (az ENSZ gyerekjogi alapjának itthon D. Tóth Kriszta a jószolgálati nagykövete – a szerk.). Ennek eredménye szerint a magyar gyerekek közel fele érzi úgy, hogy nem számít erőszaknak egy-egy pofon, vagy ha úgy ütik meg, hogy annak nem marad látható nyoma... Vagyis maguk a gyerekek mondják ezt…

FA: … De ez hülyeség!

DTK: És nagyon szomorú. 

FA: Ez a Stockholm-szindróma. Így az fog történni, hogy továbbadják a mintát, és ők is verik majd a gyereküket. Mondván: nekem is jó volt, hiszen rendes ember lett belőlem, megérdemeltem. Hogy lehet megérdemelni egy megszégyenítést?

DTK: Sehogy.

FA: Mi a dolga egy apának és egy anyának? Hogy biztonságot adjon. Hogy megvédje a gyerekét a rossztól. És akinek az volna a feladata, hogy megvédje a gyerekét a rossztól, megtámadja, megüti a gyerekét. Ha valakivel ez megtörténik, az kivágja a biztosítékot egy életre… A gyerekeknél bekapcsol ilyenkor a Stockholm-szindróma. Akit elrabolnak, megijesztenek, azok is ragaszkodnak ahhoz, aki ezt tette velük. Nagyon általános jelenség, hogy szeretjük azt, akinek hatalma van. Főleg a nők. Ronda férfiakkal járnak csak azért, mert azok gazdagok. A nők imádják a hatalmat.

DTK: A férfiak nem?

FA: Nem annyira. A férfiak a szépet szeretik.

DTK: Elfogadom, hogy szeretik a szépet... de közben egyenesen imádják a hatalmat birtokolni.

FA: Persze, de lehet, hogy a férfiak azért szeretik a hatalmat, mert egyébként nem nagyon kapnának szép nőket.

DTK: Azért ez eléggé illúzióromboló. És túlságosan egyszerűnek hangzik. De tényleg ennyire egyszerű volna?

FA: Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De ha körülnézünk, ezt látjuk.

DTK: A tegnapi előadáson feltűnt nekem, hogy az emberek éberebbek lettek, amikor kimondtál olyan szavakat, amelyeket nem szokás egy színpadon kimondani. Például azt, hogy fasz…

FA: Miért mondod halkan?

DTK: A kérdés az, hogy szerinted miért mondom halkan? Miért vannak bennünk olyan gátak, hogy nem szabad ilyesmit hangosan kimondani?

FA: Mindig megkérdezik, hogy miért vagyok trágár? Én nem vagyok képmutató. Miért beszélnék másképp az előadásaimon, mint egyébként?

DTK: Az volt a különös, hogy a közönségben milyen derültséget, ideges kuncogást váltott ki, amikor ezeket a szavakat használtad. Ennyire tele lennénk gátlásokkal?

FA: Igen, ennyire. Amikor pár- vagy családterápiát tartok, (minden technika és elmélet nélkül) akkor teljesen szabadon odamegyek, és adok egy élményt a családnak vagy a párnak arról, hogyan lehet szabadon beszélgetni. Igazat lehet mondani. És amikor eljövök onnan, akkor egy kicsit megváltozik a kommunikációjuk. Másképp beszélnek egymással, mint mielőtt találkoztunk. Pedig nem csinálok semmit, csak ott vagyok velük.

DTK: És utána elkezdenek maguktól kimondani dolgokat?

FA: Persze. Mert én kimondok dolgokat, mégsem történik semmi rettenetes.

DTK: De mitől félünk?

FA: Hogy meg leszünk szégyenítve. Ha valaki felállt volna előadás közben, és azt mondta volna nekem, hogy: Feldmár, nem szégyelled magad, amiért ilyen csúnyán beszélsz? Azt válaszoltam volna, hogy nem… De ha te esetleg fingasz, akkor azt hiszed, hogy a férjed emiatt otthagy. Mert undorító vagy, amikor fingasz… vagy fingsz?

DTK: Maradjunk annyiban, hogy amikor eleresztesz egy fingot…

FA: Igen. És akkor te inkább fölfújod a hasadat, és gyűjtöd a fingot, hogy akkor fingjál, amikor egyedül vagy.

DTK: Mert úgy neveltek minket, hogy ne fingjunk egymás előtt.

FA: A nevelés az hipnózis. Kit kell nevelni? A gyerekeket nem kell nevelni…

DTK: Ebben sokan hisznek, és mégsem találunk jobb szót rá. Mert minket is neveltek. A bőrünk alatt vannak ezek a szavak.

FA: Ez a probléma, hogy vannak olyan szavak, mint például az egyszarvú. Órákig beszélhetnénk az egyszarvúakról, pedig nem is léteznek. Az egyetemeken pszichiátereknek és pszichológusoknak tartanak órákat az elmebetegségről. Pedig Szász Tamás már több mint ötven éve megmondta, hogy ez egy rossz metafora. Az elme soha nem beteg. Vagy az agy beteg, és akkor menj el egy neurológushoz, vagy problémáid vannak az életben, és akkor egy pszichoterapeutára van szükséged. És aki boldogtalan, az nem beteg. Aki rossz, az sem beteg. Aki sokat iszik, az sem beteg. És az sem, aki túl sokat szexel. Mindenki azt csinál, amit akar.

DTK: A gyerekeket pedig nem nevelni kell…

FA: … Hanem szeretni.

DTK: Olyan egyszerűen hangzik, akkor miért nem megy sokaknak?

FA: Azért, mert valamit egyszerű kimondani, nem biztos, hogy a gyakorlatban is egyszerű megcsinálni. A legegyszerűbb dolog, amit egy terapeuta mondhat a páciensének, hogy: „hagyd abba!”. Majdnem mindent megoldana. És mégsem hagyják abba.

DTK: Miért? Mert biztonságos benne maradni az ilyen helyzetekben?

FA: Valószínűleg. Az ember ritkán hagyja abba azt, amit élvez. De az emberek nem őszinték. Inkább kitalálják, hogy azért isznak, mert ez egy betegség. Alkoholisták. Közben pedig az az igazság, hogy azért iszik, mert élvezi azt a tudatállapotot, amit az alkohol okoz. És jobban érdekli az a tudatállapot, mint a környezte. Inkább részegen költi a pénzt, minthogy a társával legyen, miközben ezt gondolja: „ha szexibb lennél és okosabb, ha én jobban érdekelnének téged, akkor nem innék. Ez mind a te hibád…"

DTK: Most majdnem elhittem, hogy ez mind az én hibám… ha már a hipnózisról beszélünk. Ha gyerekként hipnotizálnak bennünket, és felnőttként az a dolgunk, hogy ebből a hipnózisból fölébredjünk, akkor nekünk óriási feladatunk van. A gyerekkorunk relatív időtartama…

FA: Ne panaszkodj! Örülj, hogy tudsz lélegezni! És örülj, hogy van dolgod! Amíg meg nem halsz, addig ébredj föl.

DTK: Van min dolgozni…

FA: A halálos ágyadon fölébredhetsz… De ezen nem lehet eleget dolgozni.

DTK: Viszont, ha szerencsém van, hogy van min dolgoznom, akkor miért ne adjam ezt tovább a gyerekemnek? Miért ne termeljem újra a hipnotizált emberek sorát?

FA: Mi közöd van hozzá? Miért akarsz zsarnokoskodni? Miért nem hagyod békén?

DTK: Ez egy hipotézis. Ez nem én vagyok, ezt csak teoretikusan kérdezem.

FA: Én meg teoretikusan rád szólok.

DTK: Rendben, akkor teoretikusan megköszönöm, hogy rám szóltál. Milyen gyakran jársz Magyarországon?

FA: Évente kétszer két hetet.

DTK: És észreveszel bármilyen változást az emberek hangulatában?

FA: Igen, egyre türelmetlenebbek az emberek, egyre rosszabbul bánnak egymással.

DTK: Mit érzékelsz pontosan?

FA: Néhány éve volt némi remény az emberek szívében, mintha fellélegeztek volna, hogy lesz itt valami más. Aztán most úgy tűnik, mégsem. Semmi nem jobb.

DTK: Mi lehet ennek az oka?

FA: Tűrnek az emberek. Mintha ez egy virtus lenne, hogy ki mennyit tud eltűrni, mert senki nem mondja nekik, hogy ne tűrjenek semmit. Mi értelme van eltűrni dolgokat? Felelőtlenek vagyunk, gyerekek akarunk maradni egész életünkben, és nem akarunk felelősek lenni azért, ami van, ezért ráhagyjuk egy emberre, aki azt mondja: Majd én megvédelek, én leszek a papa, ti vagytok a gyerekek, ti nem tudtok semmit! Csak csináljátok, amit mondok. És mi engedelmeskedünk. Az, aki engedelmeskedik, annak nincs felelőssége. Felveszed a csizmádat, szerzel egy ostort, és kötünk egy szerződést, hogy én azt csinálom, amit te mondasz. Napokig. Tiéd a felelősség. Nekem nincs gondom. Mindent neked kell csinálni… Ezt játsszák az emberek.

DTK: Ha úgy tetszik, akkor a magyar Himnusz is erről szól: tűrni kell a szegény magyar népnek a különböző megmondó apák ostorcsapásait. Ebben dagonyázunk pár évszázada.

FA: Mi az a dagonyázás? (Feldmár András évtizedek óta Kanadában él, ezért néha egy-egy ritkán hallott szó jelentését meg kell neki magyarázni  – a szerk.)

DTK: Amikor például a disznók túrják a sarat, és jól érzik magukat benne…

FA: Igen. Mi élvezzük, az elnyomást. Ha te elnyomsz engem, akkor semmi gondom nincs. Minél jobban eltűröm, annál jobban érzem magam. Arra nem is gondolok, hogy otthagyjam az igát, engedelmeskedem neked. A magyar történelem is erről szólt. 150 évig a törökök alatt, aztán az osztrákok nyomtak el bennünket… Amikor végre jön a szabadság, azt sem tudjuk, mit csináljunk, mi megijedtünk tőle. Volt egy pici szabadság 1956-ban…

DTK: Aztán 1989 után…

FA: Igen, volt egy kicsi, de kellett a kutyának…

DTK: Eldobtuk?

FA: El. Odaadtátok valakinek, akinek magas sarkú csizmája van, és ostorral jár.

DTK: Akkor szerinted mit kellene tenni?

FA: Emigrálni kell.

DTK: Volt egy kérdés a tegnapi előadáson, hogy mi történik, ha egy irányító apa krízishelyzetben a rossz úton indul el?

FA: Menekülni kell.

DTK: De mi lesz, ha mindenki otthagyja a hajót?

FA: Egyedül marad a zsarnok… Ez kellene: vannak olyan pillanatok a történelemben, piciben és nagyban, amikor valaki azt mondja, hogy eddig, és nem tovább!

DTK: Sokan elmentek itthonról az elmúlt években.

FA: Ami kár, mert lehet, hogy jobb lett volna, ha itt maradnak... és harcolnak. De a stressz csak akkor tesz beteggé, ha nem tudsz elég hatékonyan védekezni, nem tudsz menekülni, nem találsz senkit, aki megvéd. Menekülni pont olyan jó, mint harcolni, és néha könnyebb is.

DTK: Fel lehet róni a gyávaságot azoknak, akik elmenekültek? Sokan hajlamosak rá.

FA: Ez egy hülyeség. Akik ezt mondják, csak meg akarják magyarázni a saját gyávaságukat és irigységüket. Ha irigy vagyok valakire, akkor mindenfélét kitalálok, hogy nekem ne kelljen azt csinálni, amit ő. Ez csupán rosszindulat. Mark Twain gondolatát idézem: „Miért gondoljuk, hogy az oroszlán tiszteletreméltóbb, mint a nyuszi?" Mert a nyuszi hülye lenne, ha harcolna, az oroszlán meg hülye lenne, ha menekülne. De én nem tudom, hogy ki a nyuszi, és ki az oroszlán. És nem tudom, hogy ki menekül, mert nem ismerem a helyzetet. Lehet, hogy egy ilyen helyzetben mindenki nyuszi.

DTK: És akkor lesz itt sok beteg nyuszi? Mert ez egy félelmetes perspektíva.

FA: Ebbe belehalunk, ahogy Selye János biológus leírta Montrealban. Ez a stressz hatása, ez így van, nem ijesztgetés. Beteggé tesszük magunkat, ha nem harcolunk a szabadságunkért. Mert ha el akarunk menekülni egy házasságból, egy rossz munkából vagy egy országból, és nincs elég bátorságunk véget vetni a zsarnokságnak, akkor csak egy út van: hogy meghaljon az ember. Akkor halsz meg, amikor akarsz. Ha úgy érzed, hogy nincs kiút. Meghalni az egy nagy változás. És nem kell ottmaradnod, hogy ennek a következményeit elviseld. Meghalni sokkal elegánsabb.

DTK: De az életösztönt nem lehet alábecsülni.

FA: A haláltól rettegünk, azért beszélgetünk most, mert nem voltunk eddig elég bátrak ahhoz, hogy megöljünk magunkat. Vagy azért, mert nagyon élvezzük.

DTK: Én élvezem… A tegnapi előadásodon a szex mellett a halál témája volt a másik, amely megpirongatta a közönséget. Én azt látom, hogy nem tudunk elég nyíltan a halál felé fordulni.

FA: Mert az mindenkivel megtörténik. Mert olyasmiről szívesen beszélünk, ami megkülönböztet minket másoktól. De arról nem, amit mindenki csinál… tegnap nem beszéltünk az előadáson arról, hogy hogyan szarunk. Senki nem beszél erről, mert azt szégyelljük, ami eggyé tesz minket. Nem beszélünk a pisálásról, a szarásról, a baszásról, arról, ami egy közös nevező. Szégyelljük azt, ami közös nevező. És a halál pontosan az. Mindannyian meg fogunk halni. A halál nem disztingvál. Ha van egy doktorátusom, az valami, de hogy szarok, arról nem beszél senki.

DTK: De mit érdekel engem, hogy te szarsz?

FA: Azért érdekeljen, mert nemsokára szarba lesz borítva a világ. Milliárdnyi ember szarik. Erre szoktál gondolni?

DTK: Most már gondolok, sőt, el is képzelem…

FA: Ijesztő. Hova megy ez a sok szar?

DTK: Itt fogunk ülni nyakig a szarban.

FA: A villamos teli van emberekkel. Tudod, mennyit szarnak? Megáll az ember esze. Hova megy ez a sok szar?

DTK: Miért lesz nekem attól jobb, ha tudom, hogy a villamoson lévő emberek mennyit szarnak?

FA: Miért akarnám, hogy neked jobb legyen?

DTK: Én akarom, hogy nekem jobb legyen. Hogy tudunk túlélni? Hogyan tudjuk megélni a boldogságunkat, és megőrizni a méltóságunkat?

FA: Az én mesteremnek, R. D. Laingnek volt egy jó ötlete. Ő hirdette, mielőtt meghalt: „Gyakorold az élvezeteket!" Ő mindennap zongorázott. Nem lehetsz boldogtalan, nem félhetsz, nem lehetsz dühös akkor, ha leülsz a zongorához és egy Bach-darabot játszol, mert olyankor odaadod magad, és nincs más, csak a zene van. Ha ezt élvezed, akkor minél többet zenélsz, vagy minél többet hallgatod a zenét, annál kevesebbet kell gondolkodni azon, hogy szarba fulladsz majd. Az utolsó pillanatig Bachot játszol, és aztán meghalsz. A Nap is meg fog halni, a Föld is meg fog halni, nem lesz emberiség, hozzá kell szokni. de addig, amíg vagyunk, élvezzük a pillanatokat.

DTK: Visszatértünk a pillanatban való létezéshez. Szóval addig, amíg vagyunk, élvezzük a pillanatot.

FA: Keresd meg azt az élményt, ami jó neked! Ha szeretsz fütyülni, fütyülj, ha teniszezni, akkor teniszezz. Vagy ha száguldozol az autóddal, és közben mindent el tudsz felejteni, és olyan gyorsan haladsz, amennyire csak lehetséges, de közben biztonságban érzed magad, az jó neked. Még arra sem gondolhatsz közben, hogy mit ettél tegnap, mert akkor baj van. Oda kell figyelni. És akkor benne vagy a pillanatban.

 

Fotó: Csiszér Goti/Goti Photography