Párizs megérte ezt a misét – Így él tovább a fény városa a terror után (képgalériával)

–

Mit akartok? – kérdezte Bono minden idei U2-koncerten – Európát nyitott szívvel, vagy Európát a remény előtt lezárt határokkal?

És én, én mit akarok? Mi az én választásom? – kérdeztem magamtól, miközben próbáltam eldönteni, hogy elmenjek-e a november 13-ai terrortámadás miatt december elejére halasztott párizsi koncertjükre. Párizsba, ahová 21 éve vágyom vissza, Párizsba, ami ráadásul a másik szerelmem, a gótikus művészet szülőhazája. A tisztaság, az összhang és a fény művészetéé. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjének városa. És november 13-a óta, sokak szemében, a terror az értelmetlen pusztítás szimbóluma.

Én mit akarok? Félni attól, hogy mi történhet velem egy megtámadott városban? Vagy sétálgatni ugyanitt, a fény városában olyan szabadon, mint egykor, kamaszként? Ragaszkodni a járt utakhoz, semmit nem kockáztatva, vagy csatangolni cél nélkül? Ülni egy kávé mellett a bisztróban, amelyet három hete szétlőttek, visszamosolyogni a pincérre, felkerekedni, eltévedni, kérdezősködni, és újra megtalálni az utat?

Mit választok? A szorongást egy láthatatlan fenevadtól? Vagy a szabadságot? A biztonságos csendet és hallgatást, vagy a terroristák, gyűlölködők, manipulátorok, hatalmaskodók fülébe kiáltó zenét?

A bizonytalanságot, vagy azt a bizonyosságot, amiről Patti Smith énekelt az idei U2-koncertek bevezetőjében, hogy az erő velünk van, nálunk, embereknél, és mi, csak mi vagyunk képesek arra, hogy változtassunk a világon. Kevés annál egyértelműbb pillanat volt az életemben, mint amikor végül december 7-én Párizsban, a U2 és az Eagles of Death Metal (három héttel korábban az ő koncertjükön gyilkoltak meg 89 embert a terroristák) mellett, a húszezres tömeggel együtt énekeltem, hogy: „People have the power”, igen, az embereké az erő.

Prónay-Zakar Gina írása

Képek: Prónay-Zakar Gina és Kert Attila