Halál Kávéház: egy kávé, egy süti és egy tabuk nélküli beszélgetés az elmúlásról

–

Sok családban előforduló szituáció: barátok és rokonok érkeznek a haldoklóhoz a kórházba, és még utoljára elmondják a betegnek, hogy „nagyon jól néz ki". A betegségtől érzelmileg kimerült ember egy egyszerű „köszönömmel” beszáll ebbe a nyomasztó színlelésbe, holott lehet, hogy inkább arról szeretne beszélni, mi történik vele, mit él át, mitől fél.

Mégis, ha a halál szóba kerül, valaki mindig gyorsan témát vált.

Amikor arról beszéltem, hogy a Halál Kávéházról fogok írni, a reakciók vegyesek voltak, de egyik sem volt különösebben pozitív. „Egy hely, ami tele van gótokkal?”, „Milyen morbid”, „Ez furcsa.”

Az a helyzet, hogy az emberek nemcsak a halálról való beszélgetést találják kellemetlennek, hanem már a halálról való beszélgetés gondolatát is.

Ez inspirálta az angol webdesignert, Jon Underwoodot arra, hogy 2011-ben, a svájci Café Mortel mozgalom mintájára, létrehozza a nonprofit Halál Kávéházat (Death Café). Meglátása szerint

a nyugati társadalom már régóta kiszervezte a halálról szóló beszélgetéseket az orvosoknak, ápolóknak, papoknak és temetkezési vállalkozóknak. Jon szerint ennek az lett az eredménye, hogy elvesztettük az irányítást az egyik legjelentősebb esemény felett, amellyel valaha is szembe kell néznünk.

De vajon elkezdhetünk-e ugyanúgy beszélni a természetes halálról, mint ahogyan a természetes születésről beszélünk?

Több kelet-londoni kávézóban is felvetette Underwood az ötletét, hogy létrehoz egy helyet, ahol a halálról lehet beszélgetni, de nem akadtak érdeklődők. Így az első Halál Kávéházat az Egyesült Királyságban Jon saját házában, Hackneyben tartották, és édesanyja, Sue Barsky Reid pszichoterapeuta vezette. 

A rendezvény nagy sikert aratott, és az érdeklődés egyre nőtt, így az általában egyórás eseményeket a kávézóktól kezdve a magánházakon át a temetőig és a jurtáig sokféle helyszínen megrendezték. Az alapfeltevés egyszerű volt: az emberek elmennek, teáznak, süteményt esznek, és beszélgetnek a halálról – csak azért, hogy felhívják a figyelmet a témára, és segítsenek másoknak, hogy a legtöbbet hozzák ki (véges) életükből. „Amikor az emberek leülnek beszélgetni a halálról, a színlelés elszáll, és nagyon nyíltan és hitelesen fogalmaznak” – nyilatkozta egyszer Underwood. „Mély, gyönyörű dolgokat mondanak idegenek előtt.”

Underwood és Barsky Reid a későbbiekben egy útmutatót készítettek a Halál Kávéház működtetéséhez, amelyet 2012-ben adtak ki. Azóta emberek százai tartanak ilyen eseményeket szerte a világon. A mozgalom gyorsan elterjedt Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában. 2011 szeptembere óta 93 országban több mint 20 ezer Halál Kávéház létesült. Minden ülés némileg eltérően zajlik, de hasonló a cél: olyan teret teremtenek, ahol az emberek biztonságos és támogató környezetben beszélgethetnek a halálról. Minden foglalkozást egy facilitátor vezet, de arra ösztönzik az embereket, hogy szabadon beszéljenek az adott témáról.

A halál súlyt ad az életünknek

Idén jubilál a Halál Kávéház Budapest: közel 200 alkalmat tartottak már – személyesen, majd a Covid óta az online térben is. Szimon Petra pszichológus legalább 100 Halál Kávéház vezetésén van túl, de azt meséli, egyik beszélgetés sem volt ugyanolyan. 2015-ben csatlakozott a mozgalomhoz, miután egy kutatást végzett arról, hogy a halálról folytatott tematikus beszélgetések hogyan alakítják a halálhoz való attitűdöt, illetve a halálfélelmet. A szakirodalom feldolgozása során talált rá dr. Nemes László filozófus cikkére a Halál Kávéházakról, és nem sokkal később már együtt tartották meg az első budapesti eseményt.

Sokan kérdezték tőle, „megkattant-e”, hogy ezzel a témával foglalkozik (már a Halál Kávéház előtt is vezetett gyászcsoportokat, és kutatta a halálfélelem témáját), de erre mindig azt válaszolja: aki eljön egy ilyen beszélgetésre, mindig rájön, hogy valójában az élet van az alkalmak középpontjában.

„Ha egy picit megállunk és elgondolkodunk ezeken a kérdéseken, akkor sokszor az domborodik ki, miként tudnánk másokhoz, az élethez jobban kapcsolódni, milyen értelmet vagy célokat tudunk kitűzni, milyen rendezőelv szerint éljük az életünket."

A halál ugyanis súlyt ad az életünknek.

Az egyik fesztiválos beszélgetésen az volt a téma, ki meddig szeretne élni. Az első reakció gyermeki és gyors volt: „örökké” vagy „sokáig”. Aztán jöttek maguktól a résztvevők reflexiói:

„Ha örökké élek, akkor elveszítek mindenkit, akit szeretek.”

A legtöbbször arra a következtetésre jutnak, hogy ha valóban tág időkerettel rendelkeznénk, semminek sem lenne súlya. Egy cél, amit elérünk, vagy egy barátság elvesztése nem jelentene ugyanannyit. Nem tudnánk igazán válaszolni arra a kérdésre, mi az életünk értelme, vagy mi a jelentősége annak, hogy létezünk – mondja a pszichológus, és hozzáteszi:

a csoport végül arra a megoldásra jutott, hogy a legjobb az lenne, ha 70–80 éves korunkig élnénk, majd háromévente szerződést köthetnénk a halállal, és addig tologathatnánk az életünk hosszát, amíg jól érezzük magunkat.

Az emberek eleinte nagyon nehezen fogadták a Halál Kávéház ötletét, sőt, több helyszín is elzárkózott, mondván: a téma morbid. Petra azt vette észre, hogy az embereket egyszerre vonzza és borzasztja a halál gondolata, hiszen van benne valami misztérium – senki sem ismeri igazán, de mindenkivel meg fog történni –, és épp ettől különleges pozíciót tölt be az életünkben.

A név, a Halál Kávéház, direkt ironikus, hogy felkeltse az érdeklődést. Egyrészt a kávéházaknak mindig is közösségi funkciójuk volt, másrészt a Halál Kávéházak a filozófiai kávéházak mintájára jöttek létre, ahol különféle témákról folytattak nyilvános beszélgetést.

Sokan groteszknek érzik azt, hogy egy ilyen súlyos téma megvitatása közben kávézni vagy sütizni is lehet, de természetesen nem az evésen van a hangsúly.

„Semmiképp sem a célunk az sem, hogy szépelegjünk a halálról – az eufemizmusok úgyis folyton előkerülnek téma kapcsán – például a nagymama nem meghalt, hanem »elaludt«, »elment«” – mondja Szimon Petra, aki szerint előfordul, hogy a harminc éve a szakmában dolgozó orvos sem tudja kimondani a hozzátartozóknak, hogy a páciens „meghalt”.

„Képtelenek vagyunk verbalizálni ezt a rettenetet, nem tudunk mit kezdeni a végességgel, és ösztönösen bekapcsolnak a védelmi mechanizmusok.”

Az élet van a középpontban

A Halál Kávéházban az alkalmak egy-egy téma köré szerveződnek. Ilyen például a halál és a humor kapcsolata, az eutanázia etikai megközelítései, vagy az öngyilkosság. A magyar irány ebben különbözik a nemzetközi gyakorlattól: ott inkább olyan klasszikus témák kerülnek terítékre, mint hogy félünk-e a haláltól, milyen temetést szeretnénk, vagy milyen életvégi döntésekkel kapcsolatos kérdéseink vannak.

„Vallási kérdések is szóba kerülnek, de facilitátorként mindig figyelünk arra, hogy sem politikai, sem világnézeti, sem vallási oldalon ne történjen semmiféle hittérítés vagy győzködés. Fontos az is, hogy ez nem gyászterápia – a csoportnak nem célja a veszteségek feldolgozása.

Az érzelmeket persze nem lehet kikapcsolni, de finoman mindig visszairányítjuk a fókuszt a gondolati síkra. Hangsúlyozzuk, hogy a Halál Kávéház nem egyoldalú előadás, nem is irodalomterápia vagy filmklub, hanem egy nagyon szabad beszélgetés. Nem moderált vagy strukturált. Csak ülsz és beszélsz. Vagy csak ülsz és nem beszélsz” – világítja meg Petra. 

Szimon Petra és Nemes László sokszor kapják meg visszajelzésként, hogy a résztvevők barátai vagy rokonai elfordulnak ezektől a témáktól, mondván: „ezekről a dolgokról nem beszélünk”. Gyakran a babona is a kommunikáció útját állja, miszerint ha beszélsz a halálról, akkor behívod. A hagyományos gyászrítusaink egyre jobban kikopnak – a digitális tér hódításával és a zöld iránnyal „modernizálódott” megoldások jelentek meg, melyek sokszor elidegenítőek a mai kor emberének. Kikerült a városi ember tudatából az, hogy a halál természetes része az életünknek. Petra szerint sokan 40 éves korukig nem is vesznek részt temetésen, ha pedig egy hozzátartozó meghal, nem tudnak vele mit kezdeni, nincsenek mintáik. A pszichológus szerint azonban szépen kirajzolódik, hogyan oldódik a haláltól való ódzkodás és viszolygás, ha beszélgetünk róla; az élet végességén való gondolkodás pedig másfajta viszonyulást hoz az élethez.

„A mi célunk az, hogy segítsük annak megértését, hogy az életünk véges –, ami lehetőséget ad arra, hogy jobban odafigyeljünk a másokkal való minőségi kapcsolódásra. Még mindig nem mondhatjuk el, hogy tabumentesítettük volna a halált, pedig sokszor találkozunk vele a médiában. De még mindig nem azon a szinten kapcsolódunk, vagy beszélünk a saját végességünkről, ami azt a filozófiai minőséget vagy mélységet tudná nyújtani, hogy megértsük, mit is jelent, hogy véges az életünk.”

Szimon Petra szerint minél korábban kezdünk el foglalkozni a halállal, annál könnyebben tudjuk majd saját mentális egészségünket is egyensúlyban tartani – ami kifejezetten fontos a mai korban. „Készítettem egy kutatást a megküzdés, az értelmesnek érzett élet és a halálfélelem összefüggéseiről, és azt tapasztaltam, hogy a Covid második hullámánál, amikor kitört az ukrán háború, az emberekben beindult egy nagyon erős értelemkeresési tendencia.

Sokan tették fel a kérdést: mi az életük értelme, hogyha még ez is megtörténik a világban? Ezért is kell ezekről a témákról beszélni, hogy tudatosabban reflektálhassunk ezekre a történelmi eseményekre” – véli a szakember.

Meddig jó élni?

A pszichológus külföldieknek is tart Halál Kávéházakat, és megfigyelte, hogy a halál témájáról kultúrafüggetlenül nagyon hasonlóan gondolkodunk. „Az egyik alkalmon arról beszélgettünk, ki milyen temetést szeretne magának. Az egyik résztvevő Barbadosról jött, a másik Oroszországból, de voltak angolok, amerikaiak és magyarok is. A válaszaikból az derült ki ki, hogy a temetésükön azt szeretnék, ha a hátramaradottak nem sírnának, hanem az életüket ünnepelnék. Ez persze nagyritkán valósul csak meg, hiszen a temetésen leginkább magunkat siratjuk, jövőbeni lehetőségeinket, a szeretett személy elvesztésének hiányát fájlaljuk.

Az öngyilkosságról is nagyon hasonlóan gondolkodnak a különféle kultúrákban: ha megéljük azt, hogy összetartozunk másokkal, akkor nem a bírálat, a »hogy tehetett ilyet« lesz a fókuszban, hanem az empatikus megértés, illetve a segítés fontossága.

Közös az a gondolat is, hogy addig jó élni, amíg a szeretteink gyűrűjében tudunk lenni, amíg van miért küzdeni, és nem maradunk teljesen egyedül.”

Szerintem mindez nagyon szépen megmutatja, hogy mélyen legbelül, a középpontunkban ugyanolyanok vagyunk: ha fölfogjuk, hogy meghalunk, az nem egy kellemes gondolat, viszont nagyon sok értéket tud hozni az ember életébe.

Többen arról számolnak be, hogy a Halál Kávéház eseményein való részvétel hozzásegítette őket, hogy magabiztosabban és nyíltabban beszéljenek például a szüleikkel a halálról. A résztvevők azt is gyakran megfogalmazzák, hogy ezeken az eseményeken sokkal inkább az életről folyik a diskurzus. Hiszen ha továbbra is abban a tudatállapotban élünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk saját halandóságunkat, akkor nehezen fogjuk értékelni a jelen pillanatát, mindig a jövőben élünk majd.

Underwood szerint a halálra gondolni nem ugyanaz, mint vágyni rá. Szembesülni vele annyi, mint elfogadni elkerülhetetlenségét – ez pedig paradox módon sokkal teljesebbé teszi az életünket.

Bánosi Eszter