–

Pontosan emlékszem az óvodai „beszoktatás” minden részletére – elég fájdalmas volt a gyerekemnek és nekem is az elválás. Az első reggelen történt, amikor még én is a csoportszobában lehettem egy-két órát, hogy egy kislány a szemem láttára kitépett egy színes ceruzát a gyerekem kezéből, aki sóbálvánnyá vált a mozdulattól (nincs tesója). Két perccel később a színezőtől fosztotta meg, amin dolgozott. Nem bírtam tovább, rászóltam, hogy ez így nincs rendjén. Nem emeltem fel a hangom, nem tornyosultam fenyegetően föléje, hisz én is a kisszéken ücsörögtem, de az óvónő azért felfigyelt a jelenetre, és félrehívott. Azt kérte, maradjak ki a gyerekek közti vitákból, már csak azért is, mert a kislány, aki ráugrott az enyémre, ilyen. Mindig így viselkedik, elveszi, ami kell neki, „problémás gyerek" (nem részletezte, ez mit jelent), de majd ők intézkednek, ha szükséges.

Elszégyelltem magam.

A kislányom azóta felnőtt, de ma is zavarba jövök, ha késztetést érzek, hogy egy gyerekre a saját érdekében – vagy a saját érdekemben rászóljak. Például, mert szerintem veszélyes, amit csinál.

Nyilván gondolkodás nélkül megállítanám a nyuszimotorral az úttest felé guruló totyogóst. Ha tanúja lennék, hogy bántalmaznak a társai egy gyereket, szintén közbelépnék. Az elektromos rollerrel száguldozó kamaszokra pedig még rá is kiabálok, hogy „hékás!”, ha épp csak hogy el tudtam ugrani előlük. (Itt jegyzem meg, őrület, hogy bárminemű védőfelszerelés nélkül, egy szál trikóban és sortban szlalomoznak a járdán, az autók közt, rossz nézni, hát még látni a gyerekkórházak Facebook-oldalán az összetört testeket.)

Viszont kínban vagyok, ha például a moziban a mellettünk ülő család összes gyereke végigdumálja, sőt kiabálja az amúgy erősen korhatáros filmet, és a mellettük ülő szülőt ez láthatólag nem zavarja, békésen kukoricázik.

Szóljak, vagy puffogjak magamban? 

Egy kolléganőm mondta mindig: „más gyerekét nem nevelem”. Jeleztem neki, hogy az enyémre nyugodtan szóljon rá, ha szükségét érzi, nem sértődöm meg, de rázta a fejét, hogy ő aztán biztos nem fog.

Nem tudom, miért volt ebben ennyire következetes, de sokszor eszembe jut, ha a határán vagyok annak, hogy szóvá tegyek valamit. Például azt, hogy egy kisgyerek unalmában egy órája rugdossa az ülésemet hátulról, mint legutóbb, amikor repültem. Az anyukája a másik gyerekével, egy kisbabával volt elfoglalva, aki végigsírta az utat – mélyen együttéreztem velük, szóval végül benyeltem azt is, hogy az idősebb kislány a háttámlán vezeti le a feszültséget (és rajtam).

Ez az eset két hete történt, és másnap szembejött velem egy nagyon érdekes cikk a The Atlanticon, amelyben Stephanie H. Murray arról számol be, milyen kényelmetlenül érintette, hogy egy asszony Prágában rászólt a gyerekére. Ezt írja: „A családommal felszálltunk egy metrókocsiba. Úgy alakult, hogy a hatéves lányom mellé kerültem, míg a négyéves húga velünk szemben, egyedül ült le.

Egy ponton a kisebbik lányom felhúzta az egyik térdét, és a lábfejét az ülésre tette. A mellette ülő, hetven év körüli nő finoman megérintette a lábát, jelezve neki, hogy tegye le. A lányom meglepődött, talán egy kicsit zavarba is jött. De megértette az üzenetet, és gyorsan engedelmeskedett.

Egy pillanatra elgondolkodtam, miért érzem úgy, hogy engem is rendreutasítottak. Talán az ugrott be, az idős hölgy úgy véli, a szülői feladatomnak nem tettem eleget. Igaz, volt valami megnyugtató abban, ahogyan beavatkozott: egyszerűen, magától értetődően tette, mintha nem is foglalkozna velem. Úgy tűnt, számára teljesen természetes dolog egy idegen gyereket figyelmeztetni, hogy ne tegye fel a lábát az ülésre.

Végül is hálás voltam neki ezért az apró gesztusért. Ugyanakkor az egész jelenet idegennek hatott. A tapasztalatom szerint az ilyesfajta intés – amikor egy idegen felnőtt szól rá egy másik ember gyerekére – Amerikában (vagy épp az Egyesült Királyságban, ahol jelenleg élek) nemigen szokás. Sokan úgy érzik, nincs joguk utasítani egy olyan gyereket, aki nem az övék – nemhogy megérinteni. Általában inkább a szülőre bízzák a helyzet kezelését, vagy magukban bosszankodnak, ha a szülő nem tesz semmit.”

De nem volt ez mindig így

Murray David Lancy-t, az Utahi Állami Egyetem antropológusát idézve azon mereng, hogy az emberiség történelmének túlnyomó részében magától értetődő volt – ami sok helyen a világban ma is az: hogy „az egész falu” részt vesz a gyereknevelésben.

„Testvérek, kortársak, nagynénik, nagymamák: mindenkinek megvan a maga szerepe, amelybe beletartozik a fegyelmezés lehetősége is.”

De igazából még csak ismernie sem kellett egymást felnőttnek és gyereknek az efféle interakciókhoz. Még a 20. század első felében is sokkal inkább közösségi feladat volt a gyerekek nevelése – amely olyan formákban is megvalósult, hogy az a mai normák szerint valószínűleg már túlkapásnak számítana. Szomszédok, tanárok, boltosok, sőt vadidegenek is az utcán felhatalmazva érezték magukat, sőt, gyakran erkölcsi kötelességüknek tartották, hogy rászóljanak egy szerintük rosszul viselkedő gyerekre, rendreintsenek egy vagánykodót, szétválasszák a verekedőket, vagy hazakísérjenek egy elcsatangolt kölyköt.

A közösségek eleve összetartóbbak voltak, szemben azzal, hogy ma már a városokban a szomszédainkat sem ismerjük. A nők kisebb arányban jártak munkahelyre, így napközben sok felnőtt tartózkodott a lakóhelyén, és figyelni tudtak egymás gyerekeire is.

A nevelési elvek is sokat változtak, a felnőtteknek nagyobb tekintélye volt a gyerekek szemében – de fogalmazhatunk úgy is: nagyobb hatalmuk volt felettük. Kevesen kérdőjelezték meg, hogy egy szomszédnak joga van-e rendreutasítani egy gyereket udvariatlanság vagy veszélyes viselkedés miatt. A felnőttek fegyelmezhettek, figyelmeztethettek, sőt akár fizikailag is közbeavatkozhattak anélkül, hogy ezért utóbb különösebb magyarázattal tartoztak volna bárkinek.

Ma mifelénk a nevelés elsősorban a szülők reszortja

És így nagyobb a nyomás is rajtuk.

Ha egyedül te vagy felelős a gyereked nyilvános viselkedéséért, akkor gyakorlatilag folyamatosan rajta kell tartanod a szemed. Ez a felelősségtudat könnyen szorongáshoz vezethet: azaz folyton radarozzuk, a gyerekeink nem szegnek-e meg valamilyen kimondott vagy kimondatlan szabályt.

Nem zavarja a mellettünk vacsorázókat, hogy a kisgyerekünk folyton elszaladgál az asztaltól, és sült krumplit kunyerál másoktól ellenállhatatlan mosolyát villogtatva? És az eladót, hogy hozzányúl mindenhez, amit elér? És az álmos nyafogása a busz többi utasát? Képtelenség amúgy észrevenni minden dolgot, ami esetleg határátlépés mások szemében. Ha így tekintünk a „rászólni vagy nem rászólni?” kérdésre, akkor lehet, arra jutunk: jó, ha rámutatnak olykor mások, hol húzódnak a határaik voltaképpen.

Ha az a célunk, hogy a gyerekek fokozatosan megtanulják az empatikus és előzékeny társas érintkezés szabályait, nem életszerű elvárás a szülőkkel szemben, hogy az összes iránymutatást ők közvetítsék. Ráadásul, ha mindig csak a szüleik szólnak rájuk, joggal gondolhatják a gyerekek, hogy ha ők épp nem figyelnek, akkor más a mérce. Talán egy idegen felnőtt szelíd beavatkozása olykor hatásosabban érzékelteti a gyerekekkel, hogy a körülöttük lévő emberek személyes terét és kényelmét tiszteletben kell tartani. Egy másik felnőtt figyelmeztetése egyfajta közösségi visszajelzésként is működhet, megerősítve azokat a tanításokat, amelyeket a szülő próbál átadni.

Az említett cikkben szerepel az a történet is, hogy egy apa elvitte az akkor ötéves fiát színházba, és a kisfiú nehezen tudott nyugton maradni. Hiába mondogatta neki, hogy ne ficánkoljon a székben, mert az egész sort zavarja, nem hallgatott rá. A szünetben aztán egy idegen nő odafordult a kisfiúhoz, és megkérte, hogy ne ugráljon annyit. És ez hatott: a kisfiú a második felvonás alatt már sokkal jobban figyelt a mozdulataira, és időnként hátrapillantott a reklamáló nőre – aki az előadás végén mosolyogva mutatott neki szívecskét hálája jeléül.

A gyerekek viselkedésének ilyetén korrigálása persze nem mindig sikertörténet. És azt se felejtsük el, hogy a dorgálónak nem feltétlen van igaza.

Sokan teljesen irreális elvárásokat támasztanak azzal kapcsolatban, hogyan „kellene” viselkedniük a gyerekeknek nyilvános helyeken. A véleményüket pedig nem is mindig asszertíven közlik, és akkor most nagyon finoman fogalmaztunk.

A szülők emiatt is érzik úgy, hogy folyton tojáshéjon lépkednek, ha közösségbe viszik a gyerekeiket, és állandóan megmérettetnek – égetik a rosszalló pillantások a hátukat.

Kérdés tehát, hogy az idegenek nyíltabb kommunikációja, esetleg beavatkozása egy-egy helyzetbe valóban hasznára válna-e a gyerekeknek és a szülőknek, vagy épp ellenkezőleg, csak az árkot mélyítené. 

Kurucz Adrienn

Kiemelt kép forrása: Unsplash/ Vitolda Klein, Ernest Karchmit