„A gyűrűket hagyd rajtam” – A Galimberti művészházaspár megrázóan szép története

–

Galimberti Sándor családja Triesztből származott, édesapja maga is festő volt. Ám Sandro, ahogyan világéletében nevezték Galimberti Sándort, már Kaposváron született 1883-ban, és tehetségére nemcsak az édesapja, hanem a Kaposváron élő és alkotó Rippl-Rónai József is felfigyelt.

Dénes Valéria, művésznevén Valy, aki hat évvel volt idősebb későbbi férjénél, pesti, zsidó értelmiségi családból származott. Édesanyja osztrák volt, és szinte kizárólag németül beszélt. Dénes Valéria a Királyi Női Festőiskola növendékeként kezdett el festészetet tanulni, és tagja lett a Tornyai József vezette KÉVE-körnek, amely a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete volt. Már festőiskolás korában számos szénrajzát és festményét kiállították. Nagy hatással volt rá a fauvizmus, a 20. század első nagy művészeti forradalma, amit Cézanne, Van Gogh, Gauguin ihletett, és a Matisse körül csoportosult kolorista festők mozgalma volt, Czóbel Béla is közéjük tartozott.

Galimberti Münchenben és Párizsban tanult festeni, olyan nagy nevű mesterei voltak, mint Réti István, Ferenczy Károly, Hollósy Simon. A visszaemlékezések szerint Galimbertiben egyaránt munkált az olasz temperamentum és a magyar virtus. Ferenczy Béni így emlékezett vissza arra, hogyan lett Galimberti Sándor a párizsi Julian Akadémián a festőnövendékek királya:

„A szobrászok legerősebbike, miután a legbátrabbakat legyőzte, felment a festőkhöz, és a festők testi erejére és bátorságára gyalázó kifejezéseket hangoztatott, miközben hatalmas izmait kifeszítve, kihívóan megállt a műterem közepén. Galimberti, aki az amfiteatrikus festőosztály legfelső körében dolgozott, ugrálva rohan le a lépcsőkön, menet közben ledobja kabátját, miközben igazi somogyi káromkodásokat hörög – derékon kapja a szobrászt, és úgy két vállra teremti pillanatok alatt, hogy az alig bír feltápászkodni. Lett is nagy ribillió, a festők papírból hatalmas koronát vágnak ki, arra ráírják, hogy »Éljen Galimberti, a birkózók királya«, evvel megkoronázva vállukra emelik a festőt, és diadalmenetben végighordozzák a Julian Akadémia összes termein.”

Vadak

Dénes Valéria és Galimberti Sándor Nagybányán találkozott először 1906-ban. A művésztelepen akkor egyfajta forradalom zajlott, a fiatalabb, főként a Párizst is megjárt festőnövendékek számára a régi kifejezési formák már elfogadhatatlanok voltak, és elindultak az avantgárd kifejezési formák, így a fauvizmus felé is, amely leegyszerűsített formákkal, vad színekkel dolgozott. Ennek az irányzatnak a képviselőit, színhasználatuk miatt, sokszor nevezték „vadak”-nak. Nagybányán neósoknak gúnyolták őket az idősebb festők.

Galimberti Sándor és Dénes Valéria is a neósok köréhez tartozott, ám nemcsak szakmai szinten értettek egyet, hanem erősen vonzódtak is egymáshoz, bár ekkor még maradtak a művészbarátságnál.

Galimberti 1909-ben egy másik festőt vett el feleségül, a cseh Lanov Máriát. Ez a házasság a kutatók számára is rejtély. Barki Gergely művészettörténész, Galimbertiék életének kutatója szerint a házasság mögött valószínűleg Lanov Mária szüleinek nyomása állhatott, hiszen az esküvő idején, 1909-ben a festőnő már harmincéves volt, ami igencsak vénlánykornak számított akkoriban. A pár nem mutatta a nagy szerelem jeleit, hiszen az esküvő előtti időszakban, konkrétan néhány nappal az esküvő előtt is külön voltak egymástól: Lanov Mária Pesten, Galimberti pedig Nagybányán festett. A házasságuk alig egy évig tartott, azután elváltak, bár Lanov élete végig használta a Galimbertiné nevet. 

A kutató úgy véli, hogy szó sem volt szerelmi házasságról, annak ellenére, hogy rövid házasságuk alatt együtt éltek Párizsban, majd Normandiában. Barki szerint cseh művészettörténészek kiderítették, hogy Lanov Mária a saját neméhez vonzódott, ami a korban bűncselekménynek számított.

Így valószínűsíthető, hogy Lanov és Galimberti házassága csak névházasság volt, hogy Lanov Mária a társadalom előtt igazolja magát, és mint elvált nő szabadon élhesse az életét. Az is érdekes tény, hogy Dénes Valéria is pont akkor érkezett Párizsba, mint amikor Lanov Mária és Galimberti, de ez lehet pusztán véletlen is.

A szerelem fellángol...

Dénes Valéria ekkor már ismert festő volt, több képét is kiállították Pesten és Bécsben is. Párizsban beiratkozott Matisse festőiskolájába, az Académie Matisse-be, de más privát festőakadémiákon is tanult. A Luxemburg-kertre néző kis lakásában pedig rendszeresen összejártak a Párizsban élő magyar festők, így valószínűleg Galimberti is megfordult nála. 

Dénes Valy megszállottan tanult és festett Párizsban, és a siker nem is maradt el. 1911-ben a neves Salon des Indépendants, a Függetlenek Szalonja is befogadta egy festményét, és azután minden évben kiállították képeit a különböző festészeti szalonokban, ahogyan Galimberti képeit is. Azonban Dénes Valéria elismertebb festő volt Párizsban, mint Galimberti Sándor. 

Lanov és Galimberti békében váltak el egymástól, és feltételezhető, hogy 1911 tavaszán már lángolt a szerelem Galimberti és Dénes Valéria között. Az bizonyos, hogy áprilisban már jegyespárként utaztak Budapestre, majd Nagybányára is. Dénes Zsófia, Valéria unokahúga könyvében arról írt, hogy Galimbertiék ebben az évben elkísérték Matisse-t Marokkóba is, de ezt a feltevést még nem sikerült bizonyítani.

Boldog évek Párizsban

Nászútjukat Belgiumban töltötték, ahol megfogant egyetlen gyermekük, Mario, a „kis Maki”. A család Párizsban telepedett le. A szülők lázasan dolgoztak, így egyre inkább elismertek lettek a francia fővárosban is. A nyarak egy részét a francia Riviérán töltötték, ennek helyszínei rendre visszaköszönnek festményeiken, mint ahogy az 1913-ban Nagybányán töltött fél esztendő is.

Nagybányán már nem igazán értették a műveiket, ami nem is csoda, hiszen festményeik Budapesten és Párizsban is elég extravagánsnak tűntek. 

Ennek ellenére az 1914-es év diadalmenettel kezdődött, hiszen a művészházaspár műveit befogadta a Budapesti Nemzeti Szalon, ahol a kiállított 117 műből negyvenet (!) Galimbertiék jegyeztek. A sajtó ugyan nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel a műveiket, de ez a megjelenés egyértelmű jele volt annak, hogy a pesti művészvilág is elismeri őket. Azután Rippl-Rónai kérésére Galimberti szülővárosában, Kaposváron is kiállították a festményeiket. Itt szinte szóra sem méltatták Dénes Valériát, Párizsban azonban ő került a reflektorfénybe. Mert májusban Párizsban is volt egy önálló kiállításuk, ahol 30-40 festményt állítottak ki. A katalógus szerint itt is Dénes Valéria képei voltak többségben, és a szakmai körök nem győzték dicsérni a festő felszabadult, autonóm festésmódját.

„Szegény kis Makim!”

 Az első párizsi kiállítás után megindult a nemzetközi karrierjük. Pontosabban megindult volna, azonban 1914 nyarán kitört az első világháború, vagyis a Nagy Háború, ahogyan akkoriban nevezték. Galimbertiék élete is felborult, ahogyan sok százezer vagy millió családnak Európában. Ellenséges ország állampolgáraiként azonnal el kellett hagyniuk Franciaországot. Semmit sem vihettek magukkal, a festményeiket sem.

A képeket valószínűleg később elárverezte a francia kormány, így a Galimberti házaspár életművének nagy része még ma is feltáratlan, valószínűleg magántulajdonban lapul.

Először Belgiumba, majd Amszterdamba mentek, de hamarosan átköltöztek a tengerparti Scheveningenbe. A háború kitörése ellenére jó módban és békében élhettek, és folyamatosan festettek mindketten. De az idill nem tartott sokáig. 

Galimberti Sándor lelkiismerete egyszerűen nem tudta elviselni, hogy míg a hazája háborúban áll, addig ő egy semleges országban békésen éljen. Hazautaztak, Galimberti bevonult katonának, és Pécsett elkezdődött a kiképzése. Dénes Valéria is követte a férjét Pécsre, kisfiukkal együtt. Egy meleg nyári napon azonban tragédia történt. Dénes Valéria hideg kútvízzel akarta hűsíteni magát, ami után mellhártya- és tüdőgyulladást kapott, és alig tíz nap múlva meghalt.

Galimberti Sándor nem akart tovább élni élete szerelme, felesége, alkotótársa nélkül. Dénes Valéria temetése után három nappal öngyilkosságot követett el: szíven lőtte magát egy pisztollyal.

A Nemzeti Múzeum 1975-ben jutott hozzá Galimberti Mario hagyatékából Galimbertiék levelezéséhez. A hagyatékban megtalálható Galimberti búcsúlevele is, és a borítékban a felesége egy levágott hajtincse. (A szöveget betűhíven közöljük.)

„Egy koporsóba tegyetek.

Szegény kis Makim a jó ég áldja meg.

 Anyám és testvéreim és titeket számtalanszor csókol Sandro

A gyűrűket hagyd rajtam”

Összeforrott életmű

Ha két ember együtt él, óhatatlanul is hat egymásra. Ez fokozottan így történt a Galimberti házaspár esetében:

„Képeik tanúsága szerint céljaik tökéletesen azonosak, érzéseik egy forrásból fakadnak, ugyanazokat a motívumokat dolgozzák fel mindketten egyforma látással, hajszálra azonos módon. Ha valamelyik képükről meg akarnánk állapítani, hogy a házaspár férfi vagy nő tagja festette-e, a kézjegyen kívül nem igazítana útba bennünket semmi sem” – írta a festőházaspárról a Nyugat 1914. 3. számában Bálint Aladár műkritikus. 

Ez a hasonlóság később komoly félreértésre adott okot, mégpedig a Galimberti főművének tekintett Amszterdamot illetően. Ugyanis ezt a képet Dénes Valéria festette, és ha kicsit bújtatottan is, de szignózta a festményt, és a helyszínt is ráírta az egyik hajó oldalára. Mégis 110 évig a férjének tulajdonították a korszakalkotó művet. Csak a tavalyi, Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállításra készülve jöttek rá, hogy Dénes Valéria festette, és a kép Scheveningent ábrázolja. A Holland kikötő – ahogyan ma nevezik a művet – annyira formabontó és annyira új, hogy a művészettörténészeknek bő évszázadon át eszükbe sem jutott, hogy azt nem a férfi festette, hanem a nő. A figyelmük 110 éven keresztül egyszerűen elsiklott a szignó felett. Véleményem szerint azért, mert a világképükbe sokkal inkább beleillett, hogy a korszakalkotó művet a férfi, és nem a nő festette.

Ma úgy ítélik meg a kutatók, hogy a halál akkor ragadta el Dénes Valériát és Galimberti Sándort, amikor igazán elkezdett volna beindulni a karrierjük. A hazai és párizsi sikerek után Amerikát készültek meghódítani. Műveik sajnos már csak haláluk után kerülhettek ki San Franciscóba, ahol hangos sikert arattak.

Barki Gergely szerint Dénes Valéria a férjénél is merészebb megújítója volt a magyar festészetnek, és túlzás nélkül állítható, hogy Galimbertiék az első világháború előtti magyar festészet legmarkánsabb alakjai közé tartoztak, akiket méltatlanul feledtek el közel száz évre. Amit a festészetben véghez vittek, önmagában is nagy formátumú, ám ők alkotótársként élték az életüket, egymást nemcsak inspirálták, hanem el is ismerték, ami nem mindig adatik meg az azonos művészeti ágban alkotó házaspárok között.

A Galimberti házaspár műveinek jó része elveszett, alkotásaik 80 százalékáról ma sem tudjuk, kinél vannak. Csak egy példa: mint minden festőművész, Galimbertiék is sok száz grafikát készítettek. Galimbertinek egyetlen grafikája ismert, Dénes Valériának pedig minden grafikája elveszett. Ezek a művek vélhetőleg ma Franciaországban lapulnak valakinél. Fényképet is csak egyet ismerünk a házaspárról, pedig biztosan több is készült róluk.

Galimbertiéket lassan elfelejtették, és csak az 1970-es években kezdték a művészettörténészek felismerni újra a nagyságukat, ám ma is alig több, mint negyven festményük azonosítható. Ezekből rendezték meg a Nemzeti Galériában tavaly télen A Galimbertik című életmű-kiállítást, amelyet Barki Gergely így jellemzett művében:  „A Galimbertik – összeforrt és szétporladt életművek”.

Miklya Luzsányi Mónika