„Mint egy szélvédő, amit téglával ütnek, de nem törik be” – párkapcsolat két mentális zavarral élő között

–

Hajnali kettő van, a kanapén ülünk és Harry Pottert nézünk. Köztünk egy nagy fazék krumplileves – ebédre készült, és jó lett volna, ha holnapra is megmarad, de túl finom, úgyhogy újra előkerült. Le sem vesszük a szemünket a tévéről, úgy kanalazunk a lábosból, kettőt ő, kettőt én, felváltva – a ritmus adja magát, hiszen nem férünk egyszerre a fazék fölé. A macskánk épp egy feszült jelenetnél ijeszti meg a kutyánkat, aki hangosan rárivall, megijedek, kiköpöm a krumplit. Felnevetünk. Aztán S a zoknis lábát felrakja a nyakamba, masszírozom, tíz perc után ő jön. Talán mindez nem a romantika definíciója más háztartásokban, én mégis nagyon szeretem: van benne biztonság, játékosság, megtartás, intimitás, bajtársiasság és szenvedély is – azok a minőségek, amiket mindig is kerestem a kapcsolatokban.

Jó lett volna, ha ezt a képet megmutatja nekem valaki négy évvel ezelőtt, valamelyik brutális veszekedésünk közepén. Már akkor is tudtam, hogy van miért küzdeni, de talán nem hittem (és sokszor most sem hiszem) el igazán, hogy nyerhetünk: a kapcsolatunk indulása maga volt a nagybetűs red flag – az a fajta, aminek hallatán a pszichológusaink feje felett egyből megjelent az „ebbű baj lesz” mém – most mégis itt vagyunk.

Innen szép nyerni

Sokszor írtam már itt a szorongással, pánikzavarral kapcsolatos küzdelmeimről, egy fontos aspektus azonban eddig kimaradt – kizárólag a másik fél iránti diszkrécióm miatt – ez pedig a párkapcsolatom. Pedig ha valami, az nagyon kihat a mentális hogylétemre – és vice versa! – pláne, hogy sikerült beleszeretnem egy olyan emberbe, aki szintén (diagnosztizáltan) terhelt és neurodivergens. Hát igen: a kapcsolatunk eleinte tökéletesen megfelelt mindennek, amitől a cikkeinkben óva intjük az olvasót: sémakémiásan kötődünk, mindketten tele voltunk olyan maladaptív megküzdési módokkal, amik nemcsak önkárosítók, de remekül triggerelik is egymást, ráadásul az összejövetelünkkor még a korábbi kapcsolatainkat is gyászoltuk. Innen szép nyerni.

Nem is működött sokáig a dolog. Félévnyi bénázás után mindketten ledobtuk az ékszíjat, és külön utakra léptünk… legalábbis próbáltunk, de a viszony fennmaradt. Nyolc hónap „se veled-se nélküled” után aztán elérkezett az idő, hogy kezdjünk valamit a helyzettel: tudtuk, hogy úgy nem folytathatjuk, ahogy korábban működtünk, de az is egyértelművé vált, hogy nem tudjuk elengedni egymást. Mi a teendő tehát?

Vajon működőképessé tehető-e egy sémakémiás kapcsolat? Kifejleszthető-e az a szintű tudatosság és önreflexió, ami ragtapaszt tesz az egymásnak okozott sebekre? Képesek leszünk-e megtartani a másikat, ha épp egyszerre dobjuk le az ékszíjat?

Mi lesz velünk krízishelyzetekben? És végső soron: vajon lesznek-e valaha olyan időszakaink, amik könnyedek, derűsek, problémamentesek?

(A jegyzőkönyv kedvéért szeretném elmondani: a kapcsolatunk mindig is terhelt volt, de sosem bántalmazó. Mindkettőnkre inkább a szorongás és az önvád jellemző, mintsem a másik leuralása, így az sosem okozott gondot, hogy belássuk a hibáinkat és bocsánatot kérjünk. Talán ez az egyetlen dolog, ami reményt adott – na meg a szeretet, a retardált humor és S főzőtehetsége.)

Legnagyobb hátrányunk az előnyünk is

Az, hogy mindkettőnk terhelt, az első perctől kezdve a kapcsolatunk legnagyobb előnyét és hátrányát jelentette. S-nek sosem kellett elmagyaráznom, mit élek át pánikroham közben, miért szorongok teljesen irreális dolgokon, ahogy én is egy pillantásából leveszem, ha valamit maszkol.

Ebben a háztartásban nem hangozhat el, hogy „minden fejben dől el” vagy hogy „ez csak semmiség” – bár mások a triggereink, a szemüveg, amin keresztül a világot nézzük, nagyon hasonló.

Az azonban, hogy hiperszenzitíven reagálunk egymás érzelmi amplitúdóira, a másik irányba is elsülhet: könnyen triggereljük egymást, magunkra vesszük, ha a másik rosszul van és nem tudunk neki segíteni, az impulzivitásunk pedig időnként felér egy természeti katasztrófával (mindig úgy képzelem el, mint a forgószél a filmekben, ami a háztetőt és a tehenet is viszi).

Egy egyszerű nézeteltérés is könnyen vezet pánikrohamhoz (én), ideges csapkodáshoz (mindketten), idegből cigizéshez (ő), impulzív elrohanáshoz (én), hangos üvöltözéshez (ő), csillapíthatatlan síráshoz (én), és persze napokon át tartó önvádhoz és bűntudathoz (mindketten).

Amikor eldöntöttük, hogy újra összejövünk, tudtuk, hogy ezzel valamit kezdeni kell. Ha már képtelenek vagyunk elengedni egymást, és mindenáron szembeszállunk a pszichológia törvényszerűségével, ezzel szívrohamot hozva saját terapeutáinkra és barátainkra, akkor nézzük meg, hogy lehetne kihozni a helyzetből a maximumot.

Noha egyikünk sem rajong a szabályokért – pláne egy párkapcsolatban – abban megegyeztünk, hogy itt bizony szükség lesz rájuk.

És bár egy cikk borzasztóan kevés ahhoz, hogy felszínesség nélkül összefoglaljam mindazt, amit az elmúlt négy évben kialakítottunk, néhány fontos, és a kapcsolatunkat meghatározó állítást mégis itt hagynék. Bár fenntartom, hogy ahogy minden ember, úgy minden kapcsolat is egyedi és megismételhetetlen, és ami működik az egyiknek, az nem biztos, hogy a másiknak is fog – azért bízom benne, hogy talán ezek közül néhány másnak is kapaszkodót ad majd.

#1. Mindketten tudjuk, milyen mélyen lenni, de azt is, hogy milyen megterhelő egy mélyen levő ember mellett létezni. És mindkét tudás hasznos.

Korábban írtam már egy cikket arról, hogy a depresszió soha nem egyszemélyes történet – mivel voltam már mélyen, és voltam depressziós mellett is, saját bőrömön tapasztaltam, hogy mindkettő óriási kihívás. A veled egy háztartásban élő, küzdő ember támogatása mindig vékony jég: meglehetősen nehéz úgy kijelölni a határaidat és változtatásra biztatni a másikat, hogy közben elfogadó és empatikus maradsz, és borzasztóan nehéz úgy megértve, szeretve érezni magad, hogy a másik cselekvésre szólít fel.

Megmenteni önmagától senkit sem lehet – támogatni, mankót és segítő kezet adni az úton viszont igen.

És bár ultimate megoldásom nincs a kérdésre – ahogy a többire sem lesz –, de az, hogy mindketten ismerjük az érem két oldalát, egyaránt segít empátiát gyakorolni és talpra állni is.

#2. A saját triggereink hajtogatása mellett meghallottuk a másikét is, és tudatosan figyelünk, hogy ne nyomjuk be azokat. (Aztán megtesszük. Aztán bocsánatot kérünk.)

Noha nem vagyok pszichológus, de ahogy végignézem a barátaim terápiás útját és összevetem a sajátommal, hasonló mintát látok kirajzolódni: az első időszakban szinte mindannyiunknál eljött az a szakasz, amikor felismertük a legsérülékenyebb pontjainkat, meghallottuk végre a magára hagyott/elárult belső kisgyerekünket, és eldöntöttük, hogy ezentúl kiállunk érte, bármibe is kerüljön. Ez nagyon magasztos és előremutató lépés – csak épp arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy a környezetünkben élő többi embernek is van belső kisgyereke, sérülékenysége, rosszul rögzült mintája, amibe könnyű beletaposni. (Sokszor teljesen észrevétlenül is.) Ráadásul ezek egy része kiszámíthatatlan: míg az egyik kapcsolatban egy bizonyos viselkedésmód full oké, a másikban már válóoknak számít – ezért elengedhetetlen, hogy ezeket szépen végigbeszéljük – még ha ez baromi vonalasnak és természetellenesnek is tűnik. 

Mivel S-sel mindketten pontosan ismerjük a másik sémáit, azt is tudjuk, mely viselkedésekkel triggereljük egymást leginkább – ezeket pedig igyekszünk kerülni, még akkor is, ha sokszor ösztönszerűen fordulnánk a rosszul rögzült megküzdési mechanizmusaink felé.

Nincs sértettségből elkövetett szeretetmegvonás. Nincs sértettségből elkövetett lerészegedés. Nincs sértettségből elkövetett elrohanás. Nincs sértettségből elkövetett flörtölés. Nincs csenddel büntetés.

Ha meg mégis, akkor bocsánatot kérünk. És ha tízből hétszer a káros minta helyett egymást választjuk, az már siker.

#3. Ha valamelyikünk ledobja az ékszíjat konfliktus közben, az igazságtétel ráér, a pánikroham nem.

Ha engem kérdezel, a párkapcsolatban három igazán nagy próbatétel van: összehangolni a munka-magánélet egyensúlyt, lebokszolni, hogy ki takarítja ki a berohadt kaját a mélyhűtőből, és olyankor is szeretni a másikat, ha épp vérig sértett. Mert bár a konfrontáció természetes része a kapcsolatoknak, némiképp más színezetet ad a dolognak, ha ti nem szimplán pufogtok, duzzogtok, kiabáltok, de adott esetben valamelyikőtök pánikrohamot is kap, vagy meltdownja van. És ilyenkor nincs mese. Ilyenkor sérelmek félre, hideg borogatás és megtartó ölelés elő – a probléma kibontása ráér, a mentális és fizikai stabilizálás viszont nem. Bár meggyőződésem, hogy ez a legnehezebb része a konfliktuskezelésnek, ugyanakkor épp ez a közösen kialakított mechanizmus biztosít róla, hogy bármilyen nagy baj is legyen, az egymás iránt érzett szeretet és a kapcsolat biztonsága erősebb. 

(Disclaimer: Ez nem egyenlő a problémák szőnyeg alá söprésével.

Disclaimer 2: A pánikroham nem válhat manipulációs eszközzé.)

#4. Nem válunk áldozattá és megmentővé.

Vannak az áldozat-, meg vannak a megmentő típusok – tudjuk ezt jól ezer éve, és „hál’ istennek” a popkultúra is agyonromantizálta mára ezt a fajta kapcsolódást, legyen szó rosszfiúkról és megváltást hozó lányokról, vagy mély depresszióban szenvedő emberekről, akik új párjuk hatására meggyógyulnak (már megy is a fejemben, hogy „and maybeeee, you gonna be the one that saves meeeee…”).

Aki azonban valaha is élt ilyen alapokon nyugvó kapcsolatban, valószínűleg egyetért Esther Perel pszichoterapeutával, aki elmondta: az állandó áldozat-megmentő dinamika nemcsak az egyenrangúságot, de az intimitást is kinyírja. Nos, a mi kapcsolatunk tipikusan az, amit be lehet illeszteni ebbe a forgatókönyvbe, és kemény munka kell hozzá, hogy ne tegyük. (Talán öröm az ürömben, hogy a szerepek cserélődnek, és időnként mindketten megélhetjük mindkét szerepet…?)

Bár magától értetődő, hogy amikor az egyikünk a sérülékenyebb, akkor a másik odafordulással és gondoskodással viszonyul hozzá –, az nagyon sokat jelent, hogy a nehéz időszakokban is igyekszünk megteremteni azt a teret, amiben a független, határozott, és szexi énünk találkozhat.

Mert mindettőnk több, mint egy mentális zavar. 

#5. Lehet, hogy szarul vagyunk behuzalozva, de szeretjük egymást. Egyenrangúan, kooperatívan, dominanciaharcok nélkül.

Igen, tisztában vagyunk vele, hogy a kapcsolatunk terheltebb, mint egy stabil páré. Igen, tisztában vagyunk vele, hogy nekünk több munkát kell beletennünk, mint másoknak. Igen, tisztában vagyunk vele, hogy mással talán könnyebb, egyszerűbb lenne. És igen, azzal is tisztában vagyunk, hogy ez a meló nem ér véget – bár csiszolgatjuk, polírozgatjuk a határainkat, mi valószínűleg mindig nagy intenzitással éljük majd meg a legkisebb kríziseket is. Viszont senki sem kényszerített bennünket – ezt mi választottuk, és nem csinálnánk, ha nem érné meg. 

És itt rég nem csupán a mindent elsöprő, első pillanattól erős szerelemről van (csak) szó – ebben benne van a szinte azonos értékrendünk, a szellemi kapcsolatunk, a közös humor, az azonos jövőkép, a nagy beszélgetések, az intimitás, a közös otthon és az állataink, a megtartó baráti és családi háló, és a rengeteg meló, amit már beletettünk. És ezek azok a dolgok, amik egy-egy ronda konfliktus során fogódzót adnak, és amiknek köszönhetően még SOHA nem volt olyan, hogy rá egy nappal, immáron higgadtan ne tudtuk volna megbeszélni a történteket.

Van vesztenivalónk. És erre vigyázni kell. Az pedig, hogy vigyázunk rá, nemcsak érzelem, de döntés is egyben.

#6. Priorizálunk. Egymást, a közös minőségi időt, a kapcsolatba fektetendő melót, a másik hogylétét.

Mindig, minden héten, de különös tekintettel a nehezebb időszakok alatt és után. Mert ilyenkor kell visszaépíteni, vagy legalábbis rehabilitálni azt, ami sérült: a kapcsolat könnyed, örömteli részét, a szerepeinket, a humort, az élményeket. És ez sokszor nagyobb kihívás, mint gondolnánk – mivel egyikünk sem kilenctől ötig ül az irodában, ráadásul S hétvégente dolgozik, a közös idő extra tervezést igényel. Hát akkor tervezünk: ha kell, az együttlétet, ha kell, a párterápiát, ha kell, a beszélgetést – ha pedig spontaneitásra is ad lehetőséget az élet, örülünk neki.

Takács Dalma