Télből nyárba, pörgésből a nyugiba – D. Tóth András úti beszámolója Ománból
Ki hitte volna, hogy egy veszélyesnek gondolt, elzártnak tartott világba kell utaznia két magyarnak, hogy újra barátként beszélgethessenek?! Omán egy különleges világ, amit érdemes megismerni a hírekben hallott információkon túl is. D. Tóth Andrásnak és gyerekkori barátjának most lehetősége volt saját szemével látni, mit is rejt az arab világ Karib-térségének is nevezett ország. D. Tóth András írása és videója.
–
Nem csak elolvashatod, meg is nézheted a kalandjainkat
Kellenek a biztos pontok
Kevés biztos pont van manapság az életünkben. Olyan gyorsan és kiszámíthatatlanul változik a világ, hogy foggal-körömmel érdemes kapaszkodni abba a néhány apróságba, ami stabilitást és jó érzést ad. Az egyik ilyen bázis, amit szorítok magamhoz, az a családom. Velük töltődöm, rájuk számíthatok, mellettük érzem úgy: hiába pörög a világ, tudom, ki vagyok, és mi a fontos. Rajtuk kívül pedig az évtizedes, mély barátságaim adják meg ugyanezt a biztonságot adó jó érzést. Van egy baráti társaság, akikkel megéltük egymás legnagyobb örömeit és legmegrendítőbb drámáit.
Bár nem találkozunk olyan gyakran, mint szeretnénk, semmit se változnak az egymás iránti érzéseink. Tudjuk, hogy számíthatunk a másikra.
Képesek vagyunk megállás nélkül beszélgetni, nevetni, vagy csak jókat hallgatni, ha mégis együtt tudunk tölteni egy kis időt.
Szabó Gábor az én egyik legjobb barátom, évtizedek óta a baráti társaságom oszlopos tagja.
Még Kaposváron, a Táncsics gimiben ült váratlanul mellém ez a langaléta, kicsit szótlan, mosolygós srác. Én diszkós voltam, ő metálos. Rajtam lila sportcipő volt, rajta acélbetétes bakancs. Nekem zselézett hajam volt, neki épp le volt tolva pár milliméteresre. Egyszóval: a külső személőnek nem is tűnhetett volna különbözőbbnek két ember, mint mi ketten. De belül nem is hasonlíthattunk volna jobban. Ezt viszont csak mi éreztük. Szerencsére.
Elmondani sem tudom, hogy mi minden történt az ő és az én életemben is, viszont az biztos volt, hogy ezalatt végleg részei lettünk egymás történetének. Az elmúlt 28 évben mindig hálát éreztem emiatt, és amikor csak lehetett, megragadtam a lehetőséget arra, hogy Gábor és én együtt töltsünk egy kis időt emberként, barátként.
Télből nyárba, pörgésből nyugiba
Sokfelé jártam már, de az arab világ eddig valahogy kimaradt. Pedig a Föld egyik legizgalmasabb része. Tele történelemmel, tudással, kultúrával, gasztronómiával, természettel – még ha a hírekben általában nem is ennek kapcsán kerül szóba. Talán ennek köszönhető, hogy sokan meglepődtek, amikor elmeséltem nekik: Ománba utazom a gyerekkori barátommal egy hétre.
Nem veszélyes? Ott most nincs háború? Ők is elnyomják a nőket? Van közvetlen járat? Alkoholt ott nem lehet inni, igaz? Ott most milyen idő van? Igaz, hogy nem megengedett rövidnadrágot hordani? Van más is, mint sivatag? És így tovább.
Szóval volt bennük és bennünk is egy adag kétely, illetve a szokásos félsz az ismeretlentől. Ezzel a „tudatlanság-csomaggal” a fejünkben vágtunk neki az útnak. (Azért kicsit utánanéztem Ománnak, de szerettem volna, ha a valóság mutatja meg nekünk a hely igazi arcát.)
Történt ugyanis, hogy az IBUSZ lehetőséget adott, hogy egy választott útitárssal eltöltsek egy hetet Salalahban, Omán déli központjában, ahol az ígéretek szerint 30 fokos meleg és totális napsütés vár. Az indulás hajnalán szakadt itthon a hó. Alig láttunk az úton, ahogy a reptér felé mentünk. Na, ezt hívják igazi télből-nyárba utazásnak.
Budapestről közvetlen charterjárattal repültünk, és alig hat óra alatt oda is értünk. A reptéren megnyugtató csend fogadja az utazót, és minden szolgáltató nagyon kedves – ezt rögtön megtapasztaltuk leszállás után. Azt pedig egy kicsit később, hogy mindenhol tevék kószálnak az országban. Ahogy a szálloda felé tartottunk, még az autópálya forgalma is leállt, hogy egy dromedárcsorda komótosan átballaghasson a négy sávon, és folytathassa higgadt legelészését.
Ez a kicsit sem kapkodós morál errefelé az emberekre is jellemző. Senki sem rohan, nincs feszkó,
még ha problémájuk is adódik, a legtöbbször leülnek, és kitalálják, mi legyen. Egy helyi kávé, ami leginkább erős teára emlékeztet, biztosan előkerül, és amíg az elfogy, a megoldás is meglesz. Valahogy így érzi itt magát az ember. Nagyon jólesett mindkettőnknek ez a nyugodt életszemlélet.
Gábor barátom a magyar egészségügyben dolgozik lassan tíz éve. Mentőautót vezet, mellette pedig ápoló is. Én a médiában vagyok már több mint húsz éve. Őszintén mondom, ránk fért ez a nyugalom.
A hotelkomplexum, amelyben megszálltunk egy négy szállodából álló park, több mint két kilométernyi fehérhomokos saját tengerparttal. Napágyakkal, parti bárokkal, tizenegy étteremmel, sportlehetőségekkel és külön csúszdavilággal. Jó magyarként kerestük a hibát, de nem találtuk. Ahova mentünk, amit kipróbáltunk vagy megkóstoltunk, lenyűgözött bennünket. Ahogy a személyzet nyitottsága és kedvessége is. Dolgoztak ott helyiek, afrikaiak, indiaiak, pakisztániak, törökök, olaszok, spanyolok, egyiptomiak, szóval igazi olvasztótégely.
Mi, Gáborral nagyon kíváncsi típusok vagyunk, így hamar alkalmi barátságot kötöttünk például az egyik séffel – hogy, hogy nem –, aki történetesen iráni volt. Ő mondta nekünk a második beszélgetés közben, hogy ne higgyünk el mindent, amit a médiában látunk, hallunk például az ő otthonáról. Vagy legalábbis ne az alapján ítéljük meg a népét és az országát. Nem is volt tisztában azzal, mennyire át tudjuk érezni ezt.
Kényelem és kaland
Persze a hotel kényelmét is imádtuk és igyekeztünk minden lehetőséget kihasználni, vágytunk rá, hogy a saját szemünkkel láthassuk az igazi Ománt. Mr. Husszein volt az idegenvezetőnk, egy joviális középkorú úr, aki mindent tudott, és minden kérdésünkre válaszolt.
A nők helyzetéről például vagy fél órát beszélgettünk. Nagyon máshonnan nézzük ezt a témát, és talán nem is győztük meg egymást, igaz, ez nem is volt célunk. De megértéssel hallgattam őt, ahogy ő is értette a felvetéseimet. Amit megtudtam, Ománban vezethetnek autót, szavazhatnak és iskolába is járhatnak a nők. Semmi nem tilos nekik, de a nyugati emberek szemében konzervatív hierarchia itt is megvan. Az imádkozásnál például külön terem van számukra, amely fizikailag mindenképpen hátrébb kell legyen a férfiakénál.
Láthattuk a nagymecsetet, a hal- és a tevehús piacot is. Ez utóbbi megint csak szokatlan látvány a higiéniailag erősen szabályozott európai szemnek, de működik, és a tevehús finom (a tevetejről kicsit más benyomást szereztem).
A pezsgő városi piac után eljutottunk egy 3000 éves elveszett városba, Sumharamba. Egy egykori törzsi vezető hálószobájába is benézhettünk, lógathattuk a lábunkat 1200 méter magasról, és még a gravitációt is „legyőzhettük” egy különleges ponton, ahol a szemünk becsapja az agyunkat, és az autók felfelé gurulnak üresben az emelkedőn. Ehettünk kézzel a földön ülve tevét, és kóstolhattunk friss kókuszt.
A sivatagban a végtelen homokbuckák mögött lenyugvó nap látványa leírhatatlanul szép, ezt is megnéztük. A homokdűnéken ülve ömlöttek belőlünk az anekdoták, a gyerekkori viccek és persze az élet megfejtése.
Ahogy Gábor megfogalmazta az egész utazás alatt – túl a rengeteg csodás élményen, – azt élvezte a legjobban, hogy bármikor, bármiről beszélgethetett a legjobb barátjával.
Időkorlát nélkül, a minket itthon körülvevő világ fölösleges, zavaró zajai nélkül. Ezzel nem tudok vitatkozni. Két ember, akik egyszer régen találkoztak és nagyon régen volt lehetőségük igazán jót beszélgetni, most, a világ egy viharosnak tartott, feszült felében tudtak igazán megpihenni és higgadtan, elmélyülten élvezni a barátságukat.
A fotók D. Tóth András tulajdonában vannak.