Havas Juli: Nincs járvány, ha nem gondolsz rá?

–

A kórházban, ahol dolgozom, öt évvel ezelőtt, 2020. március 11-én hívtak össze bennünket egy vezetői értekezletre, amelyen tájékoztatást kaptunk arról, hogy a WHO világjárvánnyá minősítette a Covid–19 vírus rohamos terjedését, és nekünk fel kell készülni a betegek fogadására.

Hihetetlenül intenzív munka folyt azokban a napokban-hetekben: osztályokat kellett kialakítani, orvosokat és nővéreket csoportosítottak át a Covid-ellátásra, és lassan tényleg elkezdtek szivárogni a fertőzöttek és a betegek is, akik között voltak enyhe tünetesek, de olyanok is, akik tüdőgyulladással érkeztek, magas lázzal, súlyos fulladással, elesett állapotban.

Furcsának tűnhet, de mi, dolgozók, talán először érezhettük azt, hogy minden intézkedés a betegekért és értünk történt: a vezetőség teljes mellszélességgel azon volt, hogy biztosítsa a gyógyításhoz szükséges körülményeket, eszközöket, gyógyszereket.

A tüdeje valósággal „szétszakadt”

Kezdetben a maszkok és védőöltözet hiánya volt a legégetőbb probléma: külföldi kórházak gyakorlatából tájékozódtunk, hogyan lehet megőrizni és vigyázni a maszkokra, tudva azt, hogy legalább egy hétig kell hordanunk egyet. Végül az látszott a legjobb megoldásnak, hogy ráírtuk a nevünket, szárítókötelekre csíptettük őket, és reggelenként onnan történt az „újrahasznosításuk”.

Az első időkben az orrgarat-mintákat központi laborba küldtük, ahol a kollégák éjjel-nappal dolgoztak azért, hogy az országban mindenütt, 2-3 nap alatt eredményt kapjunk. Külföldi, majd hazai terápiás ajánlások alapján gyógyítottunk, és az idős professzoraink naprakész információkkal láttak el minket a nemzetközi tapasztalatokról született közlemények eredményeiről, ajánlásairól. És bár félelmetes, ugyanakkor felemelő is volt részese lenni a világban zajló eseményeknek.

A lezárásoknak köszönhetően, az első hullámban nem volt sok beteg, és nem vesztettünk el egyetlen egyet sem: a legsúlyosabban érintett, hetekig az intenzív osztályunkon kezelt betegünket – aki ráadásul infarktust is kapott, ezért sztentelni kellett –, a kórház dolgozóinak tapsoló sorfala között engedtük haza. A tüdeje valósággal „szétszakadt” a súlyos tüdőgyulladás és a lélegeztetés következtében.

Azt hittük, örökre légzési rokkant marad, az első kontrollon azonban lenyűgözve nézegettük a CT képeit, hogy mire képes a természet: olyan szépen és majdnem nyomtalanul gyógyult, mintha „visszanőtt” volna a tüdeje. Hihetetlen az emberi szervezet működésének a csodája. 

Rövid nyári pihenés után, ősszel iszonyú erővel csapott le a járvány második hulláma. Folyamatosan hozták a fertőzött és súlyos tüdőgyulladásban szenvedő betegeket, újabb és újabb folyosókat kellett kiüríteni és megnyitni részükre. Bár felkészültünk addigra, hiszen volt már több maszk és védőruha is – ha nem is elég –, de vigyáztunk, spóroltunk, és majd minden ágy mellé sikerült bevezetni az oxigéncsapokat is.

Az oxigén beszereléséről annyit, hogy nehéz volt olyan szerelőket találni, akik nem féltek a fertőzéstől és elvállalták a munkát – hálálkodtunk nekik eleget –, de volt olyan is, hogy a liftszerelők nem voltak hajlandók bejönni az épületbe, ezért hetekig állt az egyik lift. Kiemelném a nővérek és a fiatal orvosok áldozatos munkáját, akik iszonyú fizikai és lelki terhelés alatt dolgoztak, és jó szívvel gondolok azokra a kollégákra is, akiket más intézményekből vezényeltek át, vagy önként jöttek be a magánellátásból, és egyetlen panasz nélkül álltak mellénk. Felemelő volt a közös munka és összefogás, a vezetőség részéről nyújtott folyamatos támogatás, az, hogy minden eszköz- és műszerkívánságunkat teljesítették, bár így dolgozhatnánk a mindennapokban is! A veszteségek viszont nőttek, ahogy a tehetetlenségünk és a frusztrációnk is. Iszonyú megterhelés volt látni a rettenetet a súlyosan fulladó betegeink szemében.

Miért nem akarunk emlékezni a járványokra?

Éppen száz évvel azelőtt, 1920-ban pusztított a legsúlyosabb influenzavariáns, a spanyolnátha, ami az első világháború miatt amúgy is legyengült lakosságot érintette.

Látott bárki emlékszobrot, táblát vagy hivatalos főhajtást a becslések szerint 50-100 millió halálos áldozatra emlékezve?

A világ akkori lakosságának egyharmadát, 500 millió embert érintett a járvány, legalább 10-20%-os halálozással, ami leginkább  fiatal felnőtteket jelentett. Ennek oka az volt, hogy ebben a korcsoportban lép fel egy olyan heves immunvédelmi reakció, ami legalább olyan káros és végzetes hatással járhat, mint maga a betegség.

Influenza esetében sokkal magasabb (20-40%) a bakteriális fertőzések kockázata (ugyanezt éljük át ezekben a hetekben, amikor régen nem tapasztalt influenzajárvány tombol, következményes, bakteriális tüdőgyulladással súlyosbítva), és azokban az időkben még nem volt antibiotikum, és nem volt széleskörben elérhető az oxigénkezelés sem, a szervezetnek magának kellett leküzdenie a betegséget.

Miért felejtettük el olyan gyorsan a spanyolnáthát?

Mert az emberek nem szeretnek emlékezni a traumatikus élményekre. Mert a túlélők elfelejtik a fájdalmat, és gyorsan szeretnének visszatérni a normalitáshoz. A háború és spanyolnátha által sújtott országoknak elemi érdeke volt a gazdasági növekedésre koncentrálás, mindenki nyugalomra, sőt, gondtalan társasági életre vágyott. És az emberek emlékezete is szelektív: szívesebben zengenek legendákat sikeres harcokról és hőstettekről, mintsem vesztes járványokról.

Hivatalos adatok szerint 700 millió felett volt a Covid-fertőzöttek száma, a valós szám ennél jóval nagyobb. 7 millió volt a lejelentett halottak száma, ám a becslések szerint 15-20 millió áldozat is lehetett. Elsősorban az idősek és a komoly alapbetegségben szenvedők haltak meg, de ez nagyban függött az adott ország egészségügyi ellátásától. A vártnál sokkal ritkább (10-20%) volt a bakteriális felülfertőződés, és inkább az antibiotikumok fölösleges használata volt jellemző, mint annak elmaradása. A spanyolnátha arányaiban sokkal nagyobb veszteséget okozott, a Covid–19 viszont komoly globális hatással járt. Mégsem akarunk gondolni rá, ahogy arra a két évre sem, ami kiesett az életünkből.

Egy saját élmény a szelektív emlékezésről: a 3. és a 4. hullám annyira borzalmas volt, hogy képtelen vagyok felidézni a részleteiket. Valahol mélyen odabent lapulnak a pusztító emlékek.

Miért lett ellenséges a lakosság az ellátóval szemben?

A kezdeti lelkes támogatás után, súlyos bizalomvesztést éltünk át, ami a szakértők és a hatóságok ellen irányult, és aminek összetett okai voltak. A járvány alatt a szabályok, ajánlások folyamatosan változtak, ami a lakosság számára következetlenségnek tűnt, mintha nem tudnánk, mit csinálunk. Az emberek egy része azt érezte, az orvosok ellenük vannak, és nem az ő érdekeiket nézik, hanem ész nélkül szolgálják a rendszert. Sajnos politikai és gazdasági érdekek is befolyással voltak a döntésekre, ami tovább súlyosbította a megítélésünket. A korlátozások következtében kialakuló feszültségek, az egészségügy túlterhelése, az, hogy a „nem sürgős”, de a betegeknek fontos állapotok ellátása késett vagy meghiúsult, érthetően elégedetlenséget szült. Az összeesküvés elméletek hihetetlen sebességgel terjedtek, voltak, akik sokan inkább hittek az álgyógyítóknak, annak ellenére, hogy mögöttük köztudottan népszerűséget hajhászó, vagy üzleti érdekek álltak.

Hol hibázott a kommunikáció?

A járvány kezdetén az egymásnak ellentétes üzenetek, a félelemkeltés és a túlzott drámaiság, az elhallgatás és a titkolózás, a hiányos és túlzottan tudományos magyarázatok vírusokról, terápiákról, lélegeztetésről, majd az oltásokról, a bonyolult nyelvezet tovább növelte az érthetetlenséget egyik oldalon, a másik oldalon pedig újabb és újabb laikus „szakértőket” nevelt ki, akik gátlás nélkül terjesztették saját elképzeléseiket és az emberek hinni kezdtek ezeknek a forrásoknak.

Hazánkban ezt tetézte, hogy megtiltották az egészségügyi dolgozóknak a kommunikációt. Ez részben érthető volt, hiszen a kórházakból is indulhattak volna pánikkeltő és fals információk, ugyanakkor a teljes tiltás tovább fokozta a bizalmatlanságot és azt a hiedelmet, hogy valamit titkolnak a lakosság elől.

Egy személyes kitérő: akkoriban írtam az első regényemet, a Nincs Hold, ha nem nézed történetét, ami ugyan kórházi szerelemről szól, de közben kitört a járvány, így nem maradhatott ki belőle a Covid sem. Állandóan azon szorongtam, nehogy olyat írjak bele, amit „nem szabad”, és írás közben döbbentem rá, hogy semmi, de semmi olyan nem történik a falakon belül, amit ne tudhatna a lakosság.

Az átláthatóság elmaradása tovább növelte a bizalomvesztést, amit azóta sem tudunk kiheverni.

Elégedetlenséget szült az is, hogy a hozzátartozók nehezen érték el a kórházi kezelőszemélyzetet, nem tudtak korlátlanul érdeklődni szeretteik felől. Bár egész nap csengett a telefon, a beöltözés, a leterheltség és a nagyszámú hívás miatt csak gyors és felületes tájékoztatást tudtunk adni. Extrém példa a túlkapásokra az, amikor az egyik betegünk folyamatosan, videóüzenetben tájékoztatta a közösségi médiát az állapotáról, ugyanakkor családja több tagja is óránként telefonált, részletes információkat követelve. Jó állapotban levő, felnőtt betegeinkről is állandóan érdeklődtek, annak ellenére, hogy ezek a betegek maguk is kompetensek voltak és közvetlenül beszélhettek orvosaikkal. Mindezek eredményeként kevesebb szabad vonal maradt ahhoz, hogy a valóban súlyos állapotú vagy idős betegeink hozzátartozói könnyebben elérhessenek minket. Ezek az események mindkét oldalt súlyosan frusztrálták, néha úgy éreztük, hogy a barikád két oldalán állunk.

És mi a gond az oltásokkal?

A 18. században a feketehimlő volt az egyik legpusztítóbb járványfajta, évente több millió áldozatot követelt. Amikor Európában bevezették az oltás (variolizáció) módszerét, Katalin cárné 1768-ban úgy döntött, hogy jó példát mutatva, az udvar nézőközönsége előtt oltatja be magát és gyermekét azért, hogy így is ösztönözze alattvalóit.  Az országban azonban komoly ellenállás alakult ki az oltásokkal szemben, parasztlázadások törtek ki, megtámadták az orvosokat, az anyák pedig elrejtették a gyerekeiket a hatóságok elől. Ezt az ellenszegülést nemcsak a félelem és a bizalmatlanság motiválta, hanem vallási és politikai haszonszerzésre is felhasználták.  Elterjesztették, hogy az oltás az ördög és a nyugati ármánykodás maga. Mérget fecskendeznek az emberek testébe, amivel majd rabszolgává teszik, vagy megbélyegzik őket.

Katalin szigorú intézkedéseket vezetett be, kötelezővé tette az oltást, felvilágosult papokat és földesurakat vont be a népszerűsítésébe, sőt, katonai erőt is bevetett és erőszakkal verte le a lázadásokat: több millió lakost mentve meg ezáltal a pusztulástól.

Kétszáz huszonöt évvel később is ugyanezt tapasztalhattuk: a tudományban bízó lakosság várta és elfogadta az oltást, a szkeptikusok pedig elkezdtek rettegni a vakcináktól, aminek fő oka talán a hibás kommunikációban rejlett: a tudósoknak és újságíróknak nem a részletes és bonyolult tudományos magyarázatokkal kellett volna szolgálni, amit néha mi, orvosok sem értettünk pontosan, hanem az egyszerű és érthető kommunikáció nyelvén kellett volna tájékoztatást nyújtani.

Van-e tanulság?

A Covid-járvány nemcsak az egészségügyi rendszereket, de a társadalom működését és az emberek közötti bizalmat is próbára tette. Most, amikor az emberiséget újabb háborúk fenyegetik, vajon tanultunk-e a múlt hibáiból? Felkészültünk-e egy hasonló kihívásra?

A Covidról már kevés szó esik. Pedig a járványról történő tudományos és társadalmi párbeszédet nem szabadna feladni. Emlékezzünk! A tudomány vívmányai mellett együttműködés és empátia is szükséges a válságok leküzdéséhez, a jövő pedig azon múlik, milyen tanulságokat viszünk tovább.

Havas Juli