Mi ilyen vicces a depresszióban?

Ismét egy olyan témát hozok, aminek nem kellene aktuálisnak lennie, de valamiért mégis az, és érdemes beszélnünk róla. Ahogy sok másik hasonló sztorim ezelőtt, ez is a Facebookon kezdődött. Valószínűleg az én hülyeségem, hogy még mindig aktív vagyok ezen az oldalon, pedig ezt tartom a legártalmasabb közösségimédia-platformnak, mert ez az, amin már konkrétan mindenki fent van, és itt a legbátrabbak az emberek, ha kommentelésről van szó – mindamellett mégiscsak itt tudom a legjobban visszanézni a munkáimat.

Tegnap azonban éppen nem a WMN oldalát bogarásztam, csak az üzenőfalamon olvastam a híreket, és kidobta nekem a 24.hu egyik cikkét, aminél azonnal feltűnt, hogy

a beérkezett reakciókat toronymagasan a nevetős emojik vezetik, miközben a címben ott virított a „depresszió” szó.

Szóval kíváncsian rákattintottam az írásra, ami egy rövid, javarészt idézetekből álló hír volt arról, hogy a várandós Rácz-Gyuricza Dóra magyar médiaszemélyiség az Instagramon beszélt arról, hogy előre eldöntötte: a gyereke születése után mindenképpen elnéz egy pszichológushoz, függetlenül az esetleges szülés utáni depressziótól, mert szeretné feldolgozni azt a hatalmas változást, amit az anyaság hoz az életébe.

Mivel őszintén nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet ennyire megosztó abban, ha valaki kijelenti, hogy oda akar figyelni a mentális egészségére, miután egy új szerepben kell helytállnia, megnyitottam a kommenteket, és döbbenten szembesültem a belőlük áradó tömény rosszindulattal: 

„Nem hiszem, hogy egy normális anyának ilyen az eszébe jutna. […] Engem úgy lefoglalt a gyerek, a háztartás meg a többi, hogy ilyen, hogy depresszió, a gondolatomban se volt.”

„Mossál, főzzél, takaríts stb., és akkor nem kell pszichológushoz járni!”

„Aha, régen is volt terápia, kimentek kapálni a földekre…”

Ezeket szó szerint a cikk alól másoltam be, és biztosíthatok róla mindenkit, hogy még nagyjából tizenötször ennyi hasonló reakció sorakozott ott, az elenyésző támogató szívek, vagy a tipikus „ez meg ki?” típusú beszólások mellett.

Gondolkodni kezdtem, vajon tényleg lehetséges-e, hogy egy világjárvány és egy háború sem tudott annyira érzékennyé tenni minket, hogy elfogadjuk, amikor valaki nyilvánosan vállalja, hogy nincs minden rendben a mentális egészségével, pláne, ha híres vagy sikeres.

Gyorsan nekiestem a Facebook keresőjének (ami sajnos nem a legmegbízhatóbb), hogy hasonló példákat keressek, és valóban találtam párat, amire kísértetiesen hasonló reakciók érkeztek. Mihalik Enikő szintén a szülés utáni depressziójáról osztott meg pár sort, amire talán még visszataszítóbb válaszokat kapott:

„Milyen érdekes, hogy divat lett a szülés utáni depresszió! Mi ez, divathóbort??? Egy jó anyának annyi dolga van a picivel, hogy nem ér rá depressziósnak lenni!!!”

„Ne rinyáljon nekem ez az idióta p*csa, hogy mi nehéz és mi nem. Befogod a pofád, megszívod magad és mész előre, mint egy buldózer, mert gondoskodnod kell a gyerekről. Ennyi.”

Ezután próbáltam nem friss anyákról szóló hírekből is csemegézni, hogy megnézzem, csak velük ilyen szigorú-e a nagyközönség, így került elém pár arc, akik bár egy másik szerepben, de szintén nyilvánosan vallottak a depressziójukról. Gáspár Győzőtől kezdve Rebecca Blacken és Paul Pogba futballistán át egészen Bérczes Robi múltbeli függőségéig minden fellelhető vallomást végigolvastam, és a kommentek annyira hasonlók voltak, hogy szétválogatnom se érdemes őket.

„Mitől depressziós, amikor milliárdokat keres, bármit megvehet magának, bármit megkap.”

„Remélem, rákot kap, aztán akkor nem kell küzdenie, hogy meghaljon, majd átélheti, mennyit küzdenek mások az életért.”

„Akassza föl magát!”

„Na, szegény, mindjárt sajnálni fogom.”

Mindenhol ugyanazzal a mérhetetlen, felfoghatatlan keserűséggel és utálkozással találkoztam, függetlenül az érintett karakterétől

Mivel kíváncsi voltam, hogy ez mennyire magyar jelenség, kerestem ilyen híreket külföldi oldalakon is, és sajnos azt tapasztaltam, hogy bár ott is bőven akadnak ilyen jellegű kommentek, az arányuk a közelében sincs a hazainak. Ugyanis itthon nagyjából hetven, de inkább nyolcvan százalékban ez volt a jellemző, míg a külföldi portálokon jóval kevesebb volt az ítélkező hozzászólás.

Tehát valamiért számtalan magyar gondolja úgy, hogy ha valaki sikeres, gazdag vagy híres, annak nincs joga szarul érezni magát.

Mégis, ez nem az a cikk lesz, amiben kifejtem, hogy ez miért van így, hiszen nem vagyok szociológus és sose voltam a dögöljön meg a szomszéd tehene is típusú ember. (Bár tippjeim vannak, hiszen egyrészt itthon semmilyen kultúrája sincsen a mentális egészségünk ápolásának, hatalmas tabu az egész téma, másrészt alapjában véve elég irigy népség vagyunk, amit én a történelmünknek tulajdonítok.) Arról viszont, hogy miért értelmetlen és káros ez a hozzáállás, már jóval többet tudnék beszélni.

Először is szögezzük le a legfontosabbat: a mentális betegségek nem válogatnak!

Nem kapsz felmentést az ilyenek alól azért, mert „jó” életed van,

– bár a szegénységnek és a stressznek valóban szerepe lehet a kialakulásukban. Ahogyan az sem választás kérdése, hogy megkapod-e őket, és az sem, hogy mennyire tudsz együtt élni velük. Bárki vagy, bárhogyan éled az életedet, előfordulhat, hogy meg kell küzdened mentális betegségekkel, különösen mert soknak genetikai aspektusa is van.

Ami pedig talán még lényegesebb, hogy nem dönthetsz arról sem, mennyire befolyásolják az életedet, ha már ott vannak, vagy hogy mennyire lesznek kezelhetők. A fájdalom relatív, és ami egyeseknek csak egy karcolás, az másnak halálos seb – ez mindig így volt, és mindig is így lesz. Persze próbálkozni és kitartani minden szar ellenére nemes és fontos dolog, de semmiképpen sem lehet elvárás.

Nem lehet fontossági sorrendet állítani a fájdalmaink között. Nekem például van egy jól beazonosítható és a legtöbb ember által jelentősnek titulált traumám, miszerint 13 éves koromban félárva lettem, és nagyon gyakran kapom meg másoktól, hogy az ő megpróbáltatásuk semmi az enyémhez képest.

Ám

a fájdalom mértéke nem attól függ, hogy mennyire ítéljük borzalmasnak a kiváltó okot.

Sok ember van, akit egy szülői válás vagy egy első szakítás ugyanannyira a padlóra tud küldeni, mint engem a gyász, és nem az én tisztem, vagy bárki másé, hogy pontozza a szenvedésüket. Ugyanis teljesen mindegy, hogy én személy szerint mennyire látom súlyosnak a gondjukat, attól még ugyanúgy fáj nekik, és azzal, hogy megalázom őket érte, csak azt érem el, hogy még kevésbé lássák meg a jó dolgokat az életükben, és ne merjenek segítséget kérni, amihez pedig mindenkinek joga kellene hogy legyen.

Az pedig végképp nevetséges állítás, hogy ez az egész csak egy úri hóbort, és nem is léteznek mentális betegségek.

Hihetetlennek találom, hogy egy olyan világban, ahol konkrétan bármilyen információ egy kattintással elérhető, ahol ilyen fejlett az orvostudomány, és ahol ennyire feltérképeztük az emberi agy működését, még mindig vannak olyan emberek, akik szerint minden fejben dől el, és aki mást állít, az csak hisztériázik.

Már majdnem egy évszázada tudjuk, hogy ahogy a testünk, úgy a lelkünk is képes betegségeket produkálni, mégis számtalan magyar érzi úgy, hogy minden borzalmat lehet és illik egy szó nélkül elviselni. Főleg azok, akik a saját, figyelmen kívül hagyott fájdalmukat pajzsként tartják maguk elé azzal a felkiáltással, hogy „na, látod én is szenvedek, de nem rinyálok.

Miért vagyunk ennyire büszkék a boldogtalanságunkra, miért tartjuk nemesnek a túlélést ahelyett, hogy megkérdeznénk magunktól, hogy tényleg erről kellene-e szólnia az életünknek.

Jó az, hogy egy olyan világban élünk, ahol ennyire nincs kapacitásunk odafigyelni magunkra? Nem mondom, hogy nem becsülendő minden rémség ellenére továbbmenni, erősnek maradni (hiszen én is ezt csinálom), de bántani, lejjebb lökni azt, akinek nem megy, biztosan nem szolgálja a társadalmat.

Azzal példálózni, hogy a nagymamád özvegyen felnevelt öt gyereket egy büdös szó nélkül, vagy hogy az apád mindennap ájultan esett be az ajtón, nem azt tanulságot mutatja, amit szeretnél. Hanem azt, hogy itt vagyunk fél évszázaddal később, és még mindig nem jutottunk el odáig, hogy egy embernek legyen egy kis pluszpénze és heti egy órája arra, hogy leüljön és beszéljen valakivel, vagy legalább elolvasson egy könyvet, és gondolkodjon egy kicsit.

És hiába hisszük el, hogy őket nem terítette le a folyamatos stressz és a depresszió, a számok nagyon mást mutatnak. A mai napig rajta vagyunk a legtöbb elkövetett öngyilkosság top 20-as listáján, a múlt században még a tízben is benne voltunk, és szinte mindenkinek a családjában találni egy katatonikus, gyerekeit magára hagyó nagymamát, egy mindenkitől elzárkózó nagynénit, vagy egy plafonról lógó apát.

Ahol pedig nem volt ilyen drámai a helyzet, ott is felbukkannak az évtizedeken át cipelt viselkedésminták, a gyerekeink megöröklik a fel nem dolgozott fájdalmat, akkor is, ha azt hisszük, hogy sikerült megóvnunk őket.

Igen, valóban sok a túlélőmódban robotoló szent ember, de ne állítsuk azt, hogy minden rendben van velük, mert nagyon nincsen.

Ha viszont már ott tartunk, hogy felismerjük ezeket a problémákat (hiszen a kommentelők között is sokan vannak, akik beismerik, hogy nincsenek a legjobb állapotban), a segítségkérést már hatalmas luxusnak gondoljuk.

Nagyon gyakori az „én is szarul vagyok de nem tehetem meg, hogy »dilidokihoz« szaladgáljak” mentalitás, ami még inkább azt bizonyítja, hogy mennyire sokan érzünk egyfajta haragot azok iránt, akik komolyan tudják venni a mentális egészségüket. Úgy érezzük, hogy azok, akik hozzánk hasonlóan érzik magukat, és meg is tehetik, hogy foglalkozzanak ezzel, valamiképpen velünk csesznek ki, hogy nem hajlandók segítség nélkül átszenvedni magukat a dolgokon, úgy, ahogyan mi tesszük. De talán ahelyett, hogy másoktól is elvennénk ezt a lehetőséget, vagy hogy elítélnénk őket azért, mert igénybe veszik, inkább fel kellene ismernünk, hogy nem az a baj, ha valakinek a gyereknevelés mellett, vagy egy válás után van ideje és pénze arra, hogy felkeressen egy szakembert, hanem az, hogy mennyien nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt megtehessék.

Nem kellene luxusnak lennie a pihenésnek, egy beszélgetésnek vagy egy plusz óra alvásnak.

Nem az az influenszer az ellenséged, aki pszichológushoz jár, vagy az a színésznő, akinek bejárónője van, ahogyan az a kollégád sem, aki ki tud venni pár havonta néhány napot, hogy elmenjen nyaralni – hanem a rendszer, ami nem teszi lehetővé neked a biztonságot és a nyugalmat.

Nem egymással kellene küzdenünk, nem az a baj, hogy másnak van, hanem az, hogy neked nincsen. Mindenki megérdemelné, hogy foglalkozhasson az egészségével, mind a lelkivel, mind a testivel, ahogy azt is, hogy legyen ideje magára és azokra a dolgokra, amik boldoggá teszik és amikért megéri életben maradni. 

Ha pedig valakit az zavar, hogy miért a médiában rinyálnak a kiváltságosok, amikor kussban is megküzdhetnének ezzel, arra nekem, mint olyasvalakinek, aki lassan négy éve foglalkozik a mentálisegészség-aktivizmussal, szintén megvan a válaszom.

(És most hagyjuk figyelmen kívül a tényt, hogy a legtöbb példaként szolgáló híresség nem magától hozta fel ezt a témát, hanem megkérdezték tőle.)

Amikor 18 évesen megírtam az első könyvemet ebben a témában, egyáltalán nem az volt a célom vele, hogy segítsek másokon. Ártani nem akartam, azt az első perctől kezdve tudtam, hogy érzékenyen, szakember áldásával, gondosan kutatva beszélhetek a depresszióról, de azt nem gondoltam, hogy bárkinek hozzáadna az életéhez, ha én elmesélem a tapasztalataimat. Sosem hittem, hogy az, hogy én nyilvánosan vállalom a nehézségeimet, elindít egy lavinát, de mégis így lett, és már két éve folyamatosan kapom a visszajelzéseket, hogy amikor közszereplőként beszélek erről, az arra inspirál másokat, hogy kevésbé tekintsék tabunak a mentális problémákat.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Szóval arra kérni sikeres, gazdag vagy híres embereket, hogy fogják be a pofájukat, nemcsak hogy rosszindulatú dolog (hiszen mindenkinek joga van ahhoz, hogy kifejezze a véleményét), de káros is.

Mert amikor olyan emberek, akik ekkora befolyással bírnak másokra, beismerik, hogy gondjaik vannak a mentális egészségükkel, azzal utat nyitnak másoknak, hogy elgondolkodjanak a sajátjukon.

Megmutatják az embereknek, hogy nincsenek egyedül, hogy még azok is kínlódnak ezekkel a problémákkal, akikre felnézünk vagy szerencsésebbnek gondolunk magunknál. Ez pedig segít abban, hogy kevésbé stigmatizáljuk a mentális betegségeket, és előbb-utóbb eljussunk arra a pontra, ahol segítséget kérni nem luxus, hanem alapjog.

Minél többet támogatjuk egymást, annál közelebb kerülünk egy olyan világhoz, ahol ezek a források széles körben elérhetők lesznek, gazdasági/társadalmi helyzettől függetlenül. Szarul lenni nem személyes bukás és nem szégyen, de ezért megalázni másokat egyértelműen az. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Photo by Rafa Elias