–

Ha mindig a bántó félnek van igaza, akkor abból norma lesz

A művészvilág mindig is egy kicsit titokzatos és zárt közeg  –  olyan tér, amit nem mindenki ismerhet belülről. A színházak, próbatermek, művészeti egyetemek falain belül zajló élet legtöbbször rejtve marad a külvilág elől. A közönség többnyire csak akkor értesül arról, mi történik ezekben a közösségekben, amikor valami napvilágra kerül a sajtóban. 

Az elmúlt években a hazai művészvilágban számos megrázó esemény történt: az Eszenyi Enikő körüli botrány, a MeToo-mozgalom, a Nemzeti Színházban történt baleset, az SZFE szétverése, a Gothár Péter-ügy, és legutóbb pedig Koós Boglárka tragikus halála. Ezek láttán felmerülhet bennünk a kérdés: vajon a társulatok kapnak-e valódi támogatást ezen traumák és változások feldolgozásához? Vajon van-e ezekben a közegekben figyelem és szándék arra, hogy az emberek mentális jóllétével is foglalkozzanak? 

„Azt tapasztalom, hogy amikor valami igazán súlyos, komoly dologról van szó, akkor igenis kapnak támogatást az érintettek. A Budaörsi Latinovits Színház is segíti a kollégákat a tragédia feldolgozásában, hiszen egy munkatárs hirtelen halála az egész közösséget érinti. Ilyenkor nem lehet úgy tenni, mintha minden menne tovább ugyanúgy, mintha mi sem történt volna” – mondja Rihay-Kovács Zita, aki szerint a problémák egy része abból fakad, hogy nem beszélünk eleget arról, milyen normák vannak a hazai színházi világban. Nincs igazán kimondva, hogy mi az, amit egy színésznek, díszlettervezőnek, súgónak, technikusnak „el kell viselnie”, csak azért, mert ez a szakmájuk.

„Lehet, hogy egy hangosabb, keményebb rendezőre egy színész, technikus rosszabbul reagál. Ha ilyenkor az igazgató nem az érintett mellett áll ki, hanem inkább a rendezőt védi, és azt mondja: »szedd össze magad«, akkor az üzenet az, hogy ez így rendben van – pedig egy közösségben nem ez lenne a helyes.

Ha mindig a bántó félnek van igaza, akkor abból norma lesz. Márpedig a szabályokat nem a legerősebbhez kéne igazítani, hanem azokhoz, akik érzékenyebbek, sérülékenyebbek.”

Rihay-Kovács Zita szerint éppen ezért lenne fontos a szemléletváltás. A munkáltatóknak – legyenek színházigazgatók, rendezők vagy bármilyen vezetők – figyelmet kell fordítaniuk arra, hogy a kollégák hogyan érzik magukat. Időt és teret kell biztosítani arra, hogy beszélni lehessen a jó és a rossz tapasztalatokról is.

Rihay-Kovács Zita már találkozott olyan színházi vezetőkkel, akiknek nemcsak a színház jó híre számít, hanem az is, hogy a társulat tagjai – akár a színpadon, akár a háttérben dolgoznak – jól legyenek, biztonságban érezzék magukat.

„Nem csak úgy lehet eredményesen dolgozni egy színésszel vagy háttérben dolgozó szakemberrel, hogy kifacsarják belőlük az utolsó csepp energiát is. Vannak olyan vezetők, akik odafigyelnek. Akik betartják a próbák idejét, érzékenyen reagálnak arra, hogy ki milyen lelkiállapotban van. Nem lehet mindenkit egy kalap alá venni, mert vannak olyan igazgatók, rendezők, akik partnerként és alkotótársként kezelik a kollégáikat, és nemcsak azokat, akik a színpadon állnak, hanem azokat is, akik mögötte dolgoznak.”

A magyar Metoo-mozgalom után kezdődtek a változások

Rihay-Kovács Zita szerint a 2017-es Marton László-ügy és az azt követő események elindítottak bizonyos változásokat a szakmában, elsősorban azoknál a színházaknál, amik valamilyen módon maguk is érintettek voltak egy-egy botrányban. A Biztonságos Terek Alapítvány kuratóriumi elnöke hozzáteszi:

ma már sok színházban létezik etikai kódex, és 2025 januárjától kötelező volt bevezetni a bejelentővédelmi rendszert minden olyan önkormányzati fenntartású intézményben, ahol ötven főnél többen dolgoznak.

Ám a jogász szerint az még hiányzik, hogy valaki figyelje, felügyelje is ezeknek a rendszereknek a működését. Hiszen ha például egy panasz épp az intézményvezetőt érinti, és mégis ő – vagy a hozzá közel állók – látják a bejelentést, felmerül a kérdés, hogy vajon lesz-e egyáltalán érdemi következménye a bejelentésnek.

„Mi történik akkor, ha a munkáltató nem lép? Ha jön egy panasz, de nem követi semmilyen érdemi intézkedés? Ha ez az egész valójában csak annyi, hogy van még egy szabályzat, akkor az nem sokat tesz hozzá a munkatársak mentális jóllétéhez” – mondja Rihay-Kovács Zita, aki szerint a szabályzatok leginkább a munkáltatónak segítenek, például kapaszkodót nyújthatnak egy-egy krízishelyzetben.

„Ilyenkor nem kell kapkodva kitalálni, hogy mi fér bele, és mi nem, vagy hogy milyen következményekkel járhat egy adott viselkedés, mert ezek már rögzítve vannak. A biztonságérzetet viszont csak akkor tudják valóban erősíteni, ha nemcsak le vannak írva ezek a szabályok, hanem úgy is használják őket, hogy azokban meg lehet bízni.

Akkor van értelme egy ilyen rendszernek, ha például szerepel benne, hogy nálunk nem elfogadható kéretlen, szexuális tartalmú üzenetek küldése a kollégáknak, és ha mégis történik ilyen, akkor tudom, hogy bejelenthetem, és onnantól elindul egy átlátható folyamat. Világos, ki mit csinál, mi lehet a következmény, és ami legalább ilyen fontos: engem nem érhet semmilyen hátrány azért, mert szóltam”

– részletezi Rihay-Kovács Zita, aki szerint amikor házon belül nem történik érdemi lépés, akkor érdemes a sajtóhoz fordulni. Azonban az sem mindegy, a társulatok hogyan, mikor teszik ezt:

„Az a tapasztalatom, hogy amikor valaki egy ilyen traumatizált helyzetben van, akkor a nyilvánosság a kommentekkel, a véleményekkel sokat tud ártani. Abban is óriási szerepe van a közegnek, a munkahelyi környezetnek, hogy mennyire tudja megóvni az érintettet attól, hogy nyomás alatt, a nyilvánosság előtt kelljen megszólalnia, miközben még nincs olyan állapotban, hogy beszélni tudjon a történtekről.”

Nem az a probléma, ha valami megtörténik, hanem az, ha nincs rá megfelelő válasz

A Biztonságos Terek Alapítvány kuratóriumi elnöke azt mondja: egyértelműen változás az is, hogy egyre több színházban jelen van már az intimitáskoordinátor. „Az ő feladata az, hogy ha van például egy erotikus jelenet, ahol vetkőzni kell, vagy testi kontaktus van, akkor segít annak a koreografálásában. Ezeket a jeleneteket közösen dolgozzák ki a rendezővel és a színészekkel, és együtt húzzák meg a határokat. Az intim koordinátor jelenléte hatalmas biztonságot adhat, mert nem a színésznek kell minden próbán újra és újra képviselnie a saját határait.”

Hasonlóan fontos már előre tisztázni azt is, hogy egy előadásban lesznek-e veszélyes jelenetek, akrobatikus mozdulatok, függeszkedés. Ilyenkor fontos, hogy a szereplők is beleszólhassanak a folyamatba.

„A színházi balesetek kapcsán sokszor azonnal a felelősöket keressük, de fontosabb lenne, hogy az okokat és a megelőzés lehetőségeit vizsgáljuk. Nagyon izgalmas kérdés, hogy mennyi munkahelyi baleset vagy foglalkozási megbetegedés történik ebben a szakmában, mert szerintem a látencia óriási. A szabályok egyértelműen kimondják, hogy

minden olyan sérülés, ami munkavégzés közben történik, munkabalesetnek számít, mégis lehet rajta vitatkozni. Láttuk ezt például a Nemzeti Színház esetében is. Nem az a probléma, ha valami megtörténik, hanem az, ha nincs rá megfelelő válasz. Sokkal hitelesebb az a vezető, aki azt mondja: nálunk is előfordult ilyen, de segítettünk az érintetteknek. Ez sokkal erősebb üzenet, mint az, hogy »nálunk ilyesmi soha nem történhet meg« – aztán a sajtóból kiderül, hogy nem így volt” 

–teszi hozzá Rihay-Kovács Zita. 

A fiatalabbak kiállnak magukért, ezért nem mondhatják rájuk, hogy hisztisek, túlérzékenyek

A jogász arra is felhívja a figyelmet, hogy a szabályzatok, rendszerek leginkább a jogi kereteket adják, de ez önmagában még nem elég. Ami igazán számít, az az emberi oldal: hogy legyen valaki, aki ott van, aki meghallgatja a másikat, aki kiáll mellette.

„Fontos kimondani, hogy az olyan viselkedés, mint például a szexuális tartalmú üzenetek küldése, nem oké, és fontos az is, hogy ez ne csak elhangozzon, hanem legyen következménye annak, ha valaki így viselkedik.

Ez egyrészt bizalmat ad a munkavállalóknak, másrészt ha egy ilyen rendszer valóban működik, és mindenki ismeri, az önmagában is képes visszaszorítani az ilyen viselkedést egy munkahelyen.”

Rihay-Kovács Zita szerint ebben is változás történt: ma már sokkal inkább felismerjük, ha valami nincs rendben egy adott helyzetben.

„Különösen a fiatalabb generáció, főleg a harminc év alattiak azok, akik ki is merik mondani, ha valami nem oké, ha rosszul érzik magukat, ha problémájuk van. Ők már sokkal inkább kiállnak magukért. Viszont azoknak, akik olyan közegben nőttek fel, ahol az volt a természetes, hogy ezeket a dolgokat el kellett tűrni, sokkal nehezebb ezzel szembenézni.

Nehéz beismerni, hogy ami velük történt, az akkor sem volt rendben – még ha akkoriban normálisnak is tűnt. Az idősebb generációnak ez jelenthet egy kihívást. Nem biztos, hogy elvárható tőlük, hogy ugyanúgy beszéljenek ezekről a dolgokról, az azonban igen, hogy legalább elismerjék: a mostani fiatalok másként gondolkodnak, és ne bélyegezzék meg őket azzal, hogy túlérzékenyek vagy hisztisek.

A mentális jóllét fontossága az elmúlt években, évtizedekben egyre kevésbé számít tabunak. Egyre több ismert ember, színész vállalja fel, hogy mentális nehézségekkel küzd vagy küzdött. Nemrég Litauszky Lilla mesélt a WMN-nek saját édesapja öngyilkosságáról, borderline-diagnózisáról, valamint arról, hogyan tartja fenn a társadalom a mentális betegségek tabuját – ha tehetitek, ezt az interjút is olvassátok el.

Kaiser Orsolya

Kiemelt kép forrása: Getty Images/ francescoch, Unsplash/ Joshua Hoehne