Előszeretettel választunk olyan partnert, akivel feltéphetjük a gyerekkori sebeinket – interjú Gazdóf Réka sémakonzultáns-jelölttel

–

Takács Dalma/WMN: Gyakran látunk példát rá, hogy valaki újra és újra hasonló karakterekkel jön össze, és hasonló dinamikájú kapcsolatokat alakít ki. Erre mondjuk a köznyelvben, hogy „ilyen a típusom”, a sémakémia elmélete viszont mélyebbre megy ennél. Mi alapján vonzódunk egy adott embertípushoz?

Gazdóf Réka: A vonzalmunkat nagyon sok tényező határozza meg. A legmeghatározóbbak természetesen a gyerekkorból származó élmények, az ellentétes nemű szülőhöz fűződő emlékeink, az első kapcsolatunk a másik nemmel, és még hosszan sorolhatnánk. És a képletnek mindig vannak kiszámíthatatlan részei is, ilyen például az, hogy miért egy adott illat, hajszín, szemszín mozgat meg bennünket. Szintén közrejátszanak evolúciós tényezők: elterjedt elmélet például az, hogy az ébreszt bennünk vonzalmat, akivel genetikailag jobban összepasszolunk, ezáltal minél több ellenálló, egészséges utódot tudnánk nemzeni.

És bizony az is meghatározó, hogy mi ismerős számunkra – ez a tényező képezi a sémakémia alapját, ugyanis előszeretettel választunk olyan társat magunknak, akivel újraélhetjük azt, amit gyerekkorban tanultunk a biztonságról.

T. D./WMN: Biztonság – a sémakémia alapja, mégis pont azokról a kapcsolatokról beszélünk most, amik valójában cseppet sem biztonságosak.

G. R.: Igen, ugyanis itt a hangsúly nem a valódi, objektív értelembe vett biztonságon van, hanem azon, amit gyerekkorunkban tanultunk meg a biztonság fogalmáról. Az egyik legalapvetőbb emberi alapszükségletünkről van szó, mégis azt láthatjuk, hogy ez sérül a leggyakrabban. Gyerekként még nincs viszonyítási alapunk, nem tudjuk, mi normális és mi nem normális, így minden tapasztalatunkat alapvető igazságként könyveljük el.

Amíg nem tudunk róla, hogy van másfajta szeretet és biztonság, addig a bántalmazás is kevésbé fáj – azt gondolom, nem is nagyon lehet máshogy elviselni a nehéz élményeket.

És sajnos a sérülések mentén alakulnak ki azok a hiedelmek, amik később a párválasztásunkat is befolyásolják. Mivel ezekben az érzelmi színezetű élményekben szocializálódtunk, a séma önigazoló és önfenntartó törekvése révén ezeket fogjuk keresni a későbbi párválasztás során is. Gyakran mondják egymásnak párok, hogy „az első pillanattól kezdve olyan otthonos vagy számomra”. Ez nagyon jól hangzik, viszont ha az otthonos azt jelenti, hogy bántalmazó, határátlépő, elhanyagoló, akkor abból nem lesz egészséges kapcsolati modell. Ezt nevezzük sémakémiának: amikor olyan partnerhez vonzódunk, aki fenntartja számunkra az ismerős, ám maladaptív mintázatokat. 

T. D./WMN: De miért lesz egy káros séma önfenntartó? Miért választjuk az önsorsrontást, ha választhatnánk a boldogságot is?

G. R.: Mert arra van huzalozva az idegrendszerünk, hogy az ismerősséget keressük. Ha más ösvényre tévednénk, amiről nincsenek még ismereteink, az veszélyes lenne. Ennek evolúciós okai vannak, amik valaha segítették a túlélést, ma már viszont nem szolgálnak bennünket. Emellett pedig megjelenhet egy késztetés is arra vonatkozóan, hogy újra belemenjünk ezekbe a kapcsolatokba, hátha sikerül őket megjavítani, felülírni.

Pedig az a légkör, ami megsebzett, nem gyógyíthatja be a sebeinket.

T. D./WMN: Honnan lehet felismerni a sémavezérelt kapcsolatot?

G. R.: Az egyik árulkodó jel az a bizonyos nagy szikra, ami hirtelen elkap, és úgy visz magával, hogy szinte lehetetlen neki ellenállni, holott magunk sem értjük, mi a vonzalom alapja. Ha valami nagyon elsöprő, kilök bennünket a középpontunkból és elvonja a figyelmünket minden másról, esetleg még késztetést szül arra is, hogy az életünk egyéb területeit hanyagolni kezdjük, az gyanús. Ilyenkor történik az, hogy valaki, aki szépen megfogalmazta, hogy egy gondoskodó, törődő, odaforduló, kedves partnerre vágyik, hirtelen – minden kívülről látható ok nélkül – választ egy abuzív, megbízhatatlan karaktert. Pontosan azért, mert ez a választás a nem tudatosított, feldolgozott élményeink és sémáink alapján történik.

T. D./WMN: Azt mondod, a szikra red flag, de közben mindenki a nagy szerelemre vágyik. Honnan tudjuk, mikor estünk sémakémia áldozatául, és mikor „valós” ez a kötődés?

G. R.: Ez nagyon vékony jég, és semmiképp sem szeretném azt mondani, hogy minden alkalommal, hogyha megdobban a szívünk, akkor el kell menekülni. Viszont fontos szem előtt tartani, hogy mik a párkapcsolati motivációink, melyek azok az élményeink, amiket nem dolgoztunk fel, és milyen az az embertípus, amit kerülni szeretnénk.

Érdemes megfigyelni, hogyan érzem magam a másik mellett, milyen reakciót kapok, amikor kifejezem az érzéseimet, a szükségleteimet, esetleg a nemtetszésemet.

A vonzalom önmagában nem red flag, de a nagyon erős, ambivalens érzésekkel kísért vonzalomnál érdemes kérdőjelet tenni. 

T. D./WMN: Azt gondolom, ebben komoly szerepe van a popkultúrának, kiváltképp a romantikus filmeknek is, ahol az általad emlegetett, vulkánkitörés-szerű szerelem romantizált képe jelenik meg.

G. R.: Hát hogyne! Minél több az élmény, minél nagyobbak a kilengések, annál izgalmasabb a cselekmény a néző számára. Akárcsak egy akciófilmben: felértékelődik a pozitív pillanatok ereje, ha folyton túl kell élni az apokalipszist. Olyan ez egy kicsit, mint a szerencsejáték-függőség:

ha sokáig csak veszteség ér, aztán hirtelen nyerünk, akkor a rengeteg pozitív érzelem elárasztja a dopaminrendszerünket, függőséget okoz, és izgatottan várjuk a következő lehetőséget, amikor ezt átélhetjük.

Ez rendben is van addig, amíg csak filmben történik, de a való életben már nem egészséges. 

Nagyon jó lenne, ha több olyan filmet és sorozatot láthatnánk, ami reális képet ad az egészséges kapcsolatokról. A romantikus film hasonlít ebben a pornóhoz: minél többet fogyasztjuk, annál inkább elhisszük, hogy az a normális, amit ott látunk. Ezek a filmek nagyon erősen hatnak az érzelmi depriváció túlkompenzálására: ha azt látom, hogy létezik olyan férfi, aki megfogja a kezemet, és máris elönt a bizsergés, rögtön vágyakozom utána. Nyilván nem az a cél, hogy az összes ilyen filmet tiltólistára tegyük, de fontos tudni, hogy ez nem a valóság, és nem reális elvárás az ismerkedési folyamatban ilyen érzéseket keresni.

T. D./WMN: Az Urban Erotica kiállításon tartott előadásodban említetted, hogy van néhány tipikus séma-együttállás. Mik ezek?

G. R.: A leggyakoribb az, hogy az egyik fél csökkentértékűség-sémával küzd, a másik pedig könyörtelen mérce-sémával. Egy alacsonyabb önbizalmú egyén könnyen vonz be olyan partnert, aki vagy nem ad elég visszajelzést, vagy a visszajelzései negatívak, ezzel felerősítve a csökkentértékűség érzetét. 

Szintén jellemző az érzelmi depriváció és az érzelmi gátoltság együttállása. Az érzelmi depriváció-séma akkor alakul ki, hogyha egy gyermek azt tapasztalja, hogy a szülője nem adja meg neki azt a típusú odafordulást és gondoskodást, amire szüksége lenne.

Ez több módon is kihathat a felnőttkorra: van, aki teljesen eltávolodik a szükségleteitől, és nem tudja megfogalmazni azokat, de az is megesik, hogy valaki a párjától várja minden igénye kielégítését, és követelőzéssel reagál a határszabásra.

Amennyiben egy érzelmileg deprivált személy mellé egy érzelmileg gátolt személy érkezik – amolyan hideg, angol úriember, aki folyton önkontrollt gyakorol, nem ad teret a spontán késztetéseinek, érzéseinek és cselekedeteinek, nehogy megszégyenüljön – akkor éltetni fogják egymás sémáit. Hiszen az egyik fél követelné az érzelmi odafordulást, a másik fél pedig képtelen „eleget” adni. Ilyen sémaegyüttállást jelenít meg például Ted és Robin kapcsolata az Így jártam anyátokkalban. 

 

Gyakori még az önfeláldozó séma és a feljogosítottság-séma kapcsolódása. Rájuk a köznyelvben gyakran hivatkozunk empataként és narcisztikusként, ugyanis egy narcisztikus személynek valóban meghatározó vonása a feljogosítottság-sémára oly’ jellemző „nekem minden jár, nekem mindent szabad” érzése. Az Agymenőkből jó példa erre Leonard és Sheldon kapcsolata. Ha egymás mellé kerül egy olyan ember, aki egész életében háttérbe szorította saját magát a másik javára, és egy olyan, aki mindig a figyelem középpontjában akar állni, akkor mindkettőjük sémáját éltetik. 

T. D./WMN: Az egyértelmű, hogy az alárendelődő fél számára milyen lenne egy jó kapcsolat, de milyen partner való egy feljogosítottság-sémával rendelkező ember számára? 

G. R.: A pontos válaszhoz fontos ismerni az adott személy élettörténetét, sémáit és sématérképét, de nagy vonalakban elmondható, hogy olyasvalaki, aki elérhető, de tud határokat állítani. Akivel létrejöhet a stabil szeretetkapcsolat, viszont úgy ad magából, hogy nem adja fel saját szükségleteit.

Az már másik kérdés, hogyha valaki egy nagyon erős feljogosítottság-sémával rendelkezik, képes lenne-e olyan partnert választani, aki határokat állít neki.

A túlzott önbizalom is túlkompenzálás eredménye, ami mögött egy kicsi, sérülékeny gyermek van, aki nem hisz saját értékeiben – nem csoda, ha arra vár, hogy valaki más emelje őt piedesztálra.

Éppen ezért nagyon nehéz egy ilyen személy számára a belátás. 

T. D./WMN: Minden kapcsolat halálra van ítélve, amit sémakémia mozgat?

G. R.: Attól függ, hogy hány séma mentén találkozik a két fél, hogy mennyire erős a sémakémia, és mennyi előremutató aspektusa van a kapcsolatnak. Amennyiben a pár mindkét tagja tisztában van a csomagjával, és mindketten dolgoznak magukon, akkor egyáltalán nincs halálra ítélve a kapcsolat.

A probléma az, hogyha a kapcsolódás fenntartja a sémáink működését, és újraéljük általa a gyerekkori traumáinkat.

Emellett viszont abban is hiszek, hogy ezek a kapcsolatok megmutatják, hol fáj, és hogyha hajlandók vagyunk meghallani ezt, akkor könnyebben változtathatunk.

T. D./WMN: De azért nagyon nehéz megversenyeztetni egy elsöprő, szikrázó kapcsolódást és egy racionális alapokon nyugvó, higgadt kapcsolatot. Lehetséges ez egyáltalán?

G. R.: Nehéz, de nem lehetetlen. Önismeret kell hozzá és rengeteg terápia. Itt fontos kiemelni, hogy mivel érzelmi élmények alapján választunk társat, érzelmi szinten érdemes megdolgozni a problémát is. Amíg a hátunkon cipelt érzelmi csomag nincsen átszínezve, addig kognitív fronton mondhatok bármit, nem a bennünk élő egészséges felnőtt, hanem a sebzett gyermek dönt a párválasztásról. Éppen ezért fontos, hogy olyan terápiás módszert válasszunk, amiben megtapasztalható az érzelmi biztonság, ami stabil, strukturált, kiszámítható, van benne odafordulás.

Ha megéljük ezeket az élményeket, könnyebben köteleződünk el olyan társ mellett, aki nem a gyerekkori átélések mentén, hanem a jelenkori, egészséges kapcsolódások mentén lesz ismerős.

Hozzáteszem: a narcisztikus karakter például sokak számára nagyon vonzó, és ezt a vonzalmat a terápia sem tudja teljes egészében kikapcsolni. Abban viszont segíthet, hogy érzelmi és értelmi szintén is választhassunk valaki mást, aki mellett felvállalhatjuk önmagunkat, igényeinket, szükségleteinket.

T. D./WMN: Vannak jó sémák is?

G. R.: Igen. A pozitív sémák gyakorlatilag a maladaptív sémák ellentettjei. Ilyen például a képesség a stabil kötődésre, a bizalomra, az öngondoskodásra és többek között az önbecsülés, odatartozás, függetlenség és kompetencia megélésére. Nyilván ehhez az ellenkezője kell annak, ami a maladaptív sémákat előhívja – a pozitív sémák is gyerekkorban alakulnak ki, amennyiben a szüleinktől a temperamentumunknak és szükségleteinknek megfelelő gondoskodást kaptuk, és kielégülhettek alapvető érzelmi szükségleteink.

  

T. D./WMN: Meg lehet határozni a sémáink alapján, hogy milyen a számunkra ideális pár?

G. R.: Inkább onnan közelítenék, hogy fontos felismerni, milyen alapvető szükségleteink vannak, és egyben megerősíteni a saját egészséges részünket annyira, hogy képessé váljunk biztonságot, törődést adni saját magunknak is.

Ha ezzel már megvagyunk, akkor megvizsgálhatjuk azokat a tudatos- és érzelmi alapon működő igényeinket, amik alapján társat keresünk magunknak. Olyan partnert célszerű találni, aki mellett a lehető legnagyobb részben kielégülhetnek a szükségleteink.

Minden kapcsolatban egyéni konszenzus jön létre arra vonatkozóan, hogy mi oké és mi nem oké. Fontos, hogy legyen egy keresztmetszet, amiben mind a két fél jól tud lenni, szabadon kifejezheti a vágyait, és egyben képes meghallani a másikét.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Takács Dalma