Ha meghagyjuk a gyereknek a döntést, legfeljebb azt mondja, hogy rosszul döntött. És akkor mi van? Semmi

–

Hazafelé tartunk az iskolából, amikor a gyerekem megkérdezi, hogy tudom-e, miért jobb az e-sport a hagyományosnál. Nem tudom, miért, nézek rá kérdőn, ő pedig mesélni kezd. Szerinte online mindenki azonos esélyekkel indul, azon múlik minden, mondja, hogy ki mennyit gyakorol. Nem kell magasnak, izmosnak, valamilyennek lenni ahhoz, hogy az ember jól tudjon teljesíteni – ellenben az offline sportokkal.

Úgyhogy ő arra gondolt, felnőttként e-sportoló lesz.

Nincs ez olyan messze az online tartalomgyártótól, amiről néhány hónappal korábban mesélt hasonló lelkesedéssel, de annál távolabb kerültünk attól, hogy paleontológus legyen – amire kisgyerekként vágyott. És így távolodunk azoktól a lehetőségektől is, amiket ma ismerünk, hiszen néhány év múlva, mire odajutunk, hogy döntenie kell, olyan szakmák közül is válogathat majd, amelyek ma még nem is léteznek.

A pedagógus, a szülő, de még a világ is nyomaszt

Tisztán emlékszem még, milyen volt a gimnáziumi felvételim. Biztos voltam benne, hogy ha nem teljesítek elég jól, ha nem érem el a szükséges ponthatárt és vesznek fel a kiszemelt iskolába, derékba törik az életem – de a hipotetikus karrierem mindenképp. Végül aztán elég jól teljesítettem, elég pontot szereztem és felvettek, úgyhogy nem derült ki, mi lett volna, ha, abban azonban biztos vagyok, hogy nem kéne ekkora érzelmi teher legyen a gyerekek számára a felvételi, de talán még az érettségi sem.

„Már egészen kis kortól kezdve stresszelik a gyerekeket azzal, hogy mennyire fontos a pályaválasztás” – mondja Balatoni Jocó, aki az esemény első felében a saját tapasztalatait osztja meg a témával kapcsolatban. –

„Hallottam olyat, hogy már általános iskola első osztályában azt mondja a pedagógus, hogy ha a gyerek nem tudja megtanulni az írott »f« betűt, akkor mi lesz vele majd az érettségin?”

Ez a fajta feszültség pedig nemcsak a gyerekekben, de a pedagógusokban is éppúgy jelen van, ahogy bennünk, szülőkben is. A felvételi ugyanis a pedagógus számára is megmérettetés, hiszen a különböző statisztikákban az mutat jól, ha a gyerekek jobbnál jobb iskolákban tanulnak tovább. Emiatt pedig a tankerület nyomasztja az igazgatót, aki a tanárokat, míg végül ez a feszültség is a gyerekekre kerül. „És ebben az óriási elváráshalmazban nem elég, hogy ettől függ az iskola megítélése, emellett olyan mennyiségű tananyag is van, hogy egész egyszerűen nincs tér például felvételi előkészítésre” – meséli Jocó.

Emellett pedig ott van a szülői nyomás. „Nagyon sok szülő azt gondolja, hogy óvoda végére a gyereknek kézen állva kell zongorázni, és öt nyelven beszélni. És ha ez sikerül, akkor fogják őket jó szülőnek tartani” – mondja. A valóság ezzel szemben, hogy a gyereknek azzal teszünk jót, hogy ha a korának megfelelően bevonjuk az őt érintő döntésekbe. „A felvételi a gyerek dolga – folytatja Jocó. – Ő tudja, hogyan és mennyit készül rá, mert hogy minden gyerek készül. Aki meg nem, annak is oka van. De ott a szülő nem tud fellépni, nem tudja kényszeríteni.

És a másik nagyon fontos szempont, hogy amikor a gyerek felvételijéről a szülő dönt, és esetleg nem jön be, akkor mit mond a gyerek? Azt, hogy »anya, apa, ez a te hibád«. Ha meghagyjuk a gyereknek a döntést, akkor azt fogja mondani, hogy hát, rosszul döntöttem. És akkor mi van? Semmi.”

Jocó kiemeli: fontos, hogy a gyerekek megtanulják, hogy lehet rosszul is dönteni, ráadásul ma már szerencsére van lehetőség váltani, megtalálni azt az intézményt és irányt, amiben a gyerek jól érezheti magát. Mindemellett a gyerekektől sem várhatjuk el, hogy tudják, mit szeretnének csinálni négy-öt év múlva. Hiszen, ha csak az utóbbi pár évet nézzük, volt egy világjárvány, ami felforgatta az életünket, aztán egy gazdasági válság, kitört egy háború, és ott a klímaválság is – ezekből pedig a gyerekek azt érezhetik, hogy egész egyszerűen nincsenek hatással a saját életükre, ami plusz szorongást eredményez. 

Szülőként próbáljunk meg lazábban állni a kérdéshez

Nem kérdés, hogy szülőként mindannyian a legjobbat szeretnénk a gyerekünknek, azonban azt is fontos belátni, hogy ez az út nem mindig lineáris. Az est második felében a kerekasztal résztvevői erre mind kiváló példával szolgálnak: Szabó Győző nem készült színésznek, Gajdos László, bár világ életében szeretett volna egy állatkertet, végül a véletlen folytán alakult kezdett el igazgatni egyet, Balatoni Jocó pedig annak ellenére, hogy gyerekkora óta tanítani szeretne, nemrég mégis kénytelen volt otthagyni a tanári állásást.

Abban mindhárman egyetértenek, hogy a pályaválasztás legalább annyi rugalmasságot igényel, mint céltudatosságot, ráadásul van, hogy szülőként ez nehezebb.

„Az én fiam, aki egyébként most fog felvételizni, nemrég kapott egy bűvös kockát. És csak azt láttam, hogy ott van az asztalán, nem foglalkozik vele, helyette videókat néz a neten. Aztán kiderült, hogy épp erről szóltak a videók, hat órán keresztül nézte, hogy kell kirakni a kockát. Amikor aztán a kezébe vette, egyből ki tudta rakni”

– meséli Szabó Győző, majd hozzáteszi, fontos, hogy legyen tér a változásra, a fejlődésre.

Erre csatlakozik rá Gajdos László is: „szerintem a jelenlegi állapotában gyilkos a magyar iskolarendszer. Valami elképesztő mennyiséget tanultak a lányaim, és nem volt igazán életük. És akkor azt találtuk ki, hogy olyan különórákra íratjuk őket be, ahol új ingerek, impulzusok érik őket, hátha ki tudnak kapcsolódni.” Azt mondja, muszáj a gyerekek érdekeit nézni, és a szülőnek tudnia kell, hogy a gyereke milyen.

„Annál rosszabb nincs, mint amikor berakunk egy egyébként valamiben tehetséges és jó képességű gyereket egy extra iskolába, hogy ott aztán extrává váljon.

És közben utolsó az osztályban, de egy másik, hozzá hasonló gyerekekből álló gimnáziumban meg osztályelső lenne. Nagyon el lehet rontani a gimnázium választásával a gyerek jövőjét, ha szülőként ragaszkodunk valamihez, ami nem ő.” 

Balatoni Jocó szerint a legfontosabb, hogy ne feszüljünk rá a kérdésre, inkább bízzunk a gyerekben és legyünk jelen, támogassuk őt abban, amit szeretne – és ha még nem tudja, hogy mi az, az is teljesen rendben van. „Tíz éven belül a ma jelenlévő szakmáknak a 70-80 százaléka nem lesz. És a jelenlévő szakmák legalább 50 százaléka olyan lesz, amit ma még el sem tudunk képzelni. Ezért a legfontosabb, amit megtaníthatunk a gyerekeknek, amire felkészíthetjük őket, hogy folyamatosan változtatni kell. És így meg fogják találni a helyüket ők is.”

Mózes Zsófi