Sosem volt igaz, hogy bármit elérhetsz, csak akarni kell
Történetek azoktól, akik az amerikai társadalom peremén élnek
Mark Laita amerikai fotós 2016-ban hozta létre a Soft White Underbelly nevű YouTube-csatornát, amely Amerika lágy részét hivatott bemutatni. Olyan embereket, akik valamilyen okból a társadalom legszélére sodródva élnek: hajléktalanokat, drogfüggőket, prostituáltakat, súlyos mentális betegséggel küszködőket, striciket és közönséges bűnözőket. Persze, persze, Amerikában nincs kasztrendszer, de ha volna, akkor ezek az emberek a „láthatatlanok” kasztjához tartoznának, akikre még csak gondolni sem szabad, nemhogy egy órán keresztül hallgatni az élettörténetüket, mélyen a szemükbe nézve. Miért kínoznánk magunkat nézőként is ilyesmivel? Mit lehet ebből tanulni? Wilson Luca írása.
–
A Los Angeles-i Skid Row, vagyis a földi pokol
Az Angyalok városába pár szem popcornnal a hasunkban szokás érkezni, hogy aztán világhírű énekes, vagy színész váljon belőlünk. Vagy ha nem is ez, mindenesetre sikerüljön elhelyezkedni a film- vagy a zeneiparban, esetleg valamelyik techóriás szolgálatába állni. Mondjuk, menő termékfotósként, ahogyan Mark Laita is tette. Az összes amerikai világmárka túlárazott kütyüjét lefotózta már, amikor tekintetét és kameráját egy kevésbé „szexi” témára irányította.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nem kell Los Angelesben különösképpen kajtatni a Skid Row után. Ha nagyon akarod, ki tudod kerülni, de a belvárosban van, és ötven sarkon át húzódik. Azzal kapcsolatban, hogy mekkora a „lakossága”, változó adatok vannak: nagyjából nyolcezer ember élhet ott, a hivatalos Los Angeles-i hajléktalan-nyilvántartás szerint pedig tavaly 4402 hajléktalan tartózkodott életvitelszerűen a negyedben, ebből 2600-nak semmilyen menedékhelye nem volt.
Ha az ember összegyűjti a bátorságát, és rákeres az interneten, milyen is ez a Skid Row, akkor egy sátortengert lát, amely hosszú-hosszú utcákon át nyúlik, illetve borzalmas állapotban lévő embereket, és rengeteg szemetet.
Nem kell megijedni, nincs itt semmi látnivaló, minden rendszernek megvannak a maga vesztesei és nyertesei.
Nos, az amerikai kapitalista rendszer vesztesei már az 1930-as évek óta ide zarándokoltak, gyakorlatilag létrehozva egy várost a városban, a hajléktalanok városát.
Amerika nyugati partján, Kalifornia államban jó az idő egész évben, és a gazdag emberek gyakran adományoznak ételt, ruhákat Skid Row lakosainak. Los Angeles is igyekszik szociális alapú lakhatást nyújtani, tehát mondhatjuk, hogy még ez a legjobb hely arra, hogy a társadalom kitaszítottja legyél.
Az interjúalanyok
Egy-két éve találtam rá a csatornára, és azóta minden héten megnézek pár interjút. Mark azt mondja, 13 éve járja Skid Row utcáit, és naponta akár 6-8 videót is leforgat. Állítása szerint még ünnepnapokon sincs megállás, ő a legdolgosabb ember, akit ismer. Az a fránya amerikai munkaetika!
A hét év alatt, amióta a csatornát létrehozta, közel ötezer embert vett videóra, amint elmesélik az életüket gyermekkoruktól kezdve, amiből szépen lassan az is kibontakozik, hogyan is landoltak jelenlegi helyzetükbe, vagyis a Skid Row-n. Ennek az ötezer videónak egy válogatását lehet Mark Laita YouTube-csatornáján megtekinteni.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Mark a legtöbb interjúban, amelyet vele készítenek mások, kifejti rétegelméletét, miszerint
a hajléktalanság „csupán” a jéghegy csúcsa, a legláthatóbb, és számokban is kifejezhetőbb jelenség, amit a városvezetés, a kormány, és egyéb döntéshozók igyekeznek így vagy úgy, de kezelni, leginkább elrejteni a szerencsésebb populáció elől.
Ám ha ezt az első réteget lefejted, ott találod a szerfüggőséget, ami már egy keményebb dió, hiszen a szociális ellátórendszer párosul Amerika nem túl igazságos egészségügyi rendszerével, és már meg is van a baj.
Mark szerint még ezt a réteget is van hova fejteni, mert a szerfüggőség alatt általában ott lapul valamilyen alattomos mentális betegség. A nyilvántartás szerint a „súlyos mentális betegség” kategóriába 1490 Skid Row-i lakost lehetett besorolni 2022-ben, ők elsősorban a paranoid skizofrénia, a bipoláris személyiségzavar, a súlyos depresszió tüneteit mutatták.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A mentális betegség mélyén Mark szerint valamilyen gyerekkori trauma rejtőzik. Talán nem véletlen, hogy mindegyik interjúját úgy kezdi, hogy megkérdezi, hol nőtt fel az illető, eredetileg hova valósi, majd következnek a szülők, a testvérek, az iskola stb.
Bár korábban olvastam Máté Gábor könyveit, aki szintén a gyerekkori trauma és a függőségek kapcsolatát boncolgatja, valójában a Mark Laita által készített interjúkat látva értettem meg, mit is jelent ez, hiszen
a megszólalók kilencven százaléka olyan gyerekkorról mesél, amit soha senkinek nem lenne szabad megtapasztalnia.
Elhanyagolás, verbális, fizikai, és szexuális abúzus széles skálájáról számolnak be, valamint súlyos transzgenerációs örökségeket cipelnek: már az édesapja is ki-be be járkált a börtönből, már az édesanyja is súlyos drogfüggő volt.
Tehát a pozitív családi minták, és a gondoskodó, értő szeretet teljes hiánya jellemzi az interjúalanyok többségének gyerekkorát. Hamar fel kellett nőniük, a bántalmazó családi közegből pedig amint lehetett, elmenekültek. Gyorsan beszippantotta őket egy rossz társaság, és ha a szerhasználat jött előbb, akkor annak fedezésére bocsátották áruba a testüket (vagy mások az övéket), ha pedig szexmunkából igyekeztek fenntartani magukat, előbb-utóbb jött a szerhasználat is. Gyakran mentális betegségük tüneti kezelésére kezdtek el használni illegális szereket, egyfajta öngyógyításként, de olyan is akadt, akinek a masszív droghasználat következményeként jött elő mentális betegsége.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Miért érdemes mégis nézni?
Ez maga a tömény nyomor, gondolhatnánk, ki akarja magát ilyesmivel kínozni egy kellemesnek induló szombat estén? És ugyan minek?!
Annak ellenére, hogy lelkileg megterhelő olykor, a csatorna azért egyedi és fontos mégis, mert hangot ad azoknak, akiket nemhogy senki meg sem hallgat, de leginkább rájuk sem néz. Megszokhattuk, hogy a domináns társadalmi osztályok alakítják a diskurzust a kevésbé domináns társadalmi osztályokról.
A többségi narratíva gyakran arról szól, hogy igenis minden lehetséges, csak akarni kell. Ez a nagybetűs Amerikai Álom.
Nos, Mark nemcsak hogy hagyja, meséljék el ezek az emberek a saját élettörténetüket, úgy, ahogyan azt ők tudják, akarják, hanem videóin keresztül kicsit rá is világít arra, amit a többségi társadalom nem szeret elismerni: nem igaz, hogy csak akarni kell. Akarni persze nem árt, de olyan hátrányokból indultak Skid Row lakói, amit egy átlagember gyakorlatilag képtelen felfogni. Ehhez a felismeréshez igenis kell az az erős egyes szám első személyű elbeszélés tőlük, és egy nagy adag empátia tőlünk.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Meglepő egyébként, hogy ebből a bizonyos empátiából mennyi megmutatkozik még a kommentszekciók zord világában is az egyes videók alatt. Nagyon sok a bátorító szó, a kedvesség, a biztatás – ítélkező, rosszindulatú mondatokat pedig csak elvétve találni, ami egy négymilliós követőbázisú csatornánál egészen rendkívüli.
Saját előítéleteim
Tartozom egy vallomással. Szeretek magamra toleráns, világlátott, nyitott szellemű emberként gondolni, azonban a Soft White Underbelly csatorna videói engem is próbára tettek. A saját előítéleteimmel ugyanis csak a videók nézése közben szembesültem igazán. Ekkor döbbentem rá, hogy igenis azt gondoltam, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, és bár ezt hangosan soha nem mondtam volna ki, az első 10-15 videó nézése közben magától felbuggyant a tudatalattimból.
Az a pöffeszkedő többségi hozzáállás öntött el, hogy mi az, hogy ez a sok lusta drogos a havi fizetésem többszörösét megkeresi szexmunkával, majd el is szívja crackben. Így lehet élni, kérem szépen, hogy nem kell hajnalban kelni, egész nap egy üvegkalitkában robotolni, majd hullafáradtan beesni a boltba, csupa túlárazott holmit levadászni, és a kimerültségtől elnyűtten bedőlni az ágyba.
A másik pöffeszkedő előfeltevésem az volt, hogy ezekre a társadalom perifériáján élő emberekre nem jellemző az a fajta önreflexió, hogy valós képük lenne a saját helyzetükről, és az odáig vezető ok-okozati összefüggésekről.
De talán ez volt a leginkább húsba vágó felismerés számomra mind közül, ahogy Mark beszélgetőpartnerei szép módszeresen elregélik, hogyan hagyta őket cserben a családi szövetség, amelyben bíztak, az iskola, ahova jártak, a szociális ellátórendszer, az állam, az ország, a lehetőségek országa.
Sokszorosan cáfoltak rá ezek a videók bármire, amit korábban gondoltam az ennyire mélyen lévő emberekről. Egy biztos, ebben az óriási bizalomvesztett állapotban is volt még bennük annyi nyitottság, közölni és kapcsolódni vágyás, hogy a sebezhetőségüket még inkább közszemlére téve leüljnek a kamera elé, és végre a saját hangjukon meséljék el a saját történetüket.
A Soft White Underbelly csatornát eléred a YouTube-on. Engem különösen elgondolkodtatott Johnny, a volt bandatag; John, a fetanilfüggő; és Peaches, a transznemű prostituált története.
Kiemelt kép: YouTube / Soft White Underbelly
