Magyarország elsivatagosodása megállítható, de ehhez mindenkire szükség van

–

A klímaváltozás, és az ezzel összefüggő vízhiány és aszály, valamint az ezek hatására kialakuló társadalmi feszültségek egyre több konfliktust szülnek, és egyre nagyobb gondot jelentenek szerte a világon.

Az ENSZ becslése szerint 2050-ben már mintegy ötmilliárd ember él majd olyan területen, ahol tartósan nem lesz elég víz. A kaliforniai Pacific Institute felmérése szerint pedig már most is kétszer annyi víz miatti incidens van globálisan, mint akár csak egy évtizeddel ezelőtt.

A mezőgazdasági munkások helyenként szó szerint vérre menő harcokat vívnak a vízért, hogy egyáltalán termelni tudjanak, de egyre gyakrabban néznek szembe a vízhiány rémével a nagyvárosok lakói is.

Mi a helyzet Magyarországon?

A 2020-22-es aszályos évek megmutatták, mennyire sebezhető a magyar mezőgazdaság, ha nincs elegendő mennyiségű csapadék. 1901 óta ez volt a legsúlyosabb aszályos időszak idehaza, aminek komoly környezeti és gazdasági következményei voltak, többszázezer hektárnyi szántóföld száradt ki teljesen, a termény jelentős része tönkrement. De valószínűleg sokaknak beleégett a tudatába az elmúlt nyár is, a több hétig tartó szárazság és a kibírhatatlan hőség. Az újságok és közösségimédia-felületek tele voltak a Mad Max világot idéző képekkel, videókkal, drónfelvételekkel. Az Alföld egy része szó szerint sivataggá változott.

Természetesen még Magyarországon belül is nagy eltérések tapasztalhatók, egészen más a helyzet például az Őrségben vagy az Alföldön, de általánosságban kijelenthető, hogy a helyzet egyre romlik. A Homokhátságot, vagyis a Duna-Tisza között fekvő területet az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete már húsz évvel ezelőtt a félsivatagos övezetbe sorolta. Az elmúlt negyven évben itt kettő-öt méterrel csökkent a talajvíz szintje, de van, ahol tíz métert is süllyedt a nedves zóna.

Azt azonban érdemes tudni, hogy a Kárpát-medence korábban sem volt egy homogén terület, eredetileg sem dús, zárt erdők voltak itt. Az Alföld erdőssztyepp volt, vagyis kisebb erdőfoltokkal tarkított gyepes növényzet borította. Nem volt egyforma a területek vízzel való ellátottsága sem, a Homokhátság eleve egy szárazabb régió volt. Csakhogy ehhez jött még hozzá az ember átalakító tevékenysége, ami elsősorban az árvíz és a belvíz elleni védekezés jegyében a vízkészletek elvezetését jelentette. Az eleve száraz területek még szárazabbak lettek, ma pedig egyes területeken már kritikus a helyzet.

A sok rossz hír között azonban akad egy jó is. Ugyanis még mindig nem késő, hogy tegyünk a jobb hazai vízhelyzetért.

„Magyarországon ahhoz, hogy a vízhiánnyal kapcsolatos kockázatokat érdemben csökkenteni lehessen, nagyon jó adottságok vannak, csakhogy ezeket az adottságokat pillanatnyilag nem használjuk ki. Tehát még mindig van megfelelő vízkészlet, még mindig érkezik elegendő mennyiségű víz, csak jól kéne gazdálkodni ezekkel. Valószínűleg még a helyi adottságokkal és a klímaváltozás hatásaival együtt is megoldható volna, hogy Magyarországon egy viszonylag kiszámítható, jó vízkészlet álljon rendelkezésre” – mondja Sipos Katalin, a WWF Magyarország igazgatója.

Vizet a tájba!

Az utóbbi években egyre többet hallunk a víztakarékosság fontosságáról, arról, hogy a szürkevizet újra lehet hasznosítani, vagy hogy különböző berendezésekkel növelhetjük a megtakarított víz mennyiségét. Ez valóban lényeges, hiszen minél tovább tartjuk a vizet körforgásban, annál kevesebbet kell kivenni a természetes rendszerekből. Ez azonban a második lépés. Az első és legfontosabb a természetes vizeink megfelelő kezelése.

A legnagyobb problémát az elmúlt évtizedek elhibázott döntései okozzák. A vízszabályozás során gyakran hagytuk figyelmen kívül a természetes rendszerek működését, illetve, hogy ezekbe egyre inkább belenyúltunk. Gondoljunk csak a folyók túlszabályozására, a csatornarendszerek kiépítésére, vagy a lebetonozott felületekre, amelyek nem engedik az esővizet a talajba jutni, hanem azonnal a csatornahálózatba vezetik el.

A Homokhátság például a Tisza és a Duna szintje felett helyezkedik el, így elég volt csak csatornát ásni, hogy az ott található vizek eltűnjenek a területről.

A probléma már régóta köztudott, mint ahogy az is, hogy megoldásra van szükség. A szakpolitikusok újabb és újabb vízpótlási projektekről egyeztetnek, grandiózus tervek születnek, több ezer milliárd forint értékű beruházások tervei látnak napvilágot. Csatornarendszerek kiépítéséről, víztározók telepítéséről, vízátemelő rendszerekről hallhatunk, olvashatunk időről időre. Az egyik ilyen projekt keretében például a Dunából emelnének át és vezetnének vizet a Homokhátságra, amelyet aztán tározókból lehetne öntözésre használni. Mórahalom térségében a Tiszából nyernének vissza vizet hasonló módszerrel.

Csakhogy ezek a száradó területeknek csupán egy kis részén jelentenének megoldást… ha egyáltalán jelentenének. Ugyanis a természetvédelmi és vízügyi szakemberek szerint az öntözés és a mesterséges víztározók építése ma már nem elég, ezek csak egy hibás rendszer irreálisan drága toldozgatását-foltozgatását jelentik.

„Ha arról beszélünk, hogy Magyarországon mit kellene tenni az aszály ellen, akkor a nulladik lépés – amit szlogenként is egyre többet hallhatunk –, az az, hogy: Vizet a tájba! Magyarán minél több vizet kell megtartanunk a Kárpát-medencében, ehhez pedig helyre, konkrét fizikai helyre van szükség. Csakhogy ez az, amit egyszerűbb mondani, mint megvalósítani. Ebben a kérdésben ugyanis rögtön érintetté válnak a gazdálkodók, az önkormányzatok, és ehhez rengeteg szántóföldre van szükség” – mondja Sipos Katalin.

De ahogy arra a szakértő felhívja a figyelmünket, a gondolat valójában egyáltalán nem valami új, vagy ördögtől való dolog: az eredeti állapotok részleges visszaállításáról volna szó.

„Ha megnézzük a korabeli térképeket, hogy milyen volt mondjuk kétszáz évvel ezelőtt Magyarország, akkor azt láthatjuk, hogy nagyon sok területet borított felszíni víz. Kiterjedt árterek, mocsarak, lápok, vízben álló égerligetek, erdők, nádasok, tehát olyan természetes élőhelyek voltak itt, amelyeknek egész évben vagy az év egy részében víz borította a felszínét. Ezeknek a területeknek a kiterjedése csaknem ötöde volt a Kárpát-medencének, és az Alföld egy jó része is ilyen élőhelyekkel volt teleszórva.

Egyes levéltári iratok szerint Balmazújvárostól Debrecenig el lehetett jutni ladikkal a piacra.”

Csakhogy időközben ezeknek a vizesélőhelyeknek több, mint a 95 (!) százalékát felszámoltuk, lecsapoltuk, elvezettük, beszántottuk, mezőgazdasági területté alakítottuk. Ezzel párhuzamosan megszűntek a természetes víztározó helyeink is. Márpedig, mondja a szakértő, a felszíni víz az, ami szépen lassan beszivárog a talajba, majd tovább szivárog a felszín alatti vízkészletekbe is. És míg ezek az újratöltési lehetőségek megszűntek, közben egyre több kutat ástunk, egyre több felszín alatti vizet vettünk ki a rendszerből.

„Amikor a víz tárolásáról beszélünk, akkor sokaknak rögtön a víztározók jutnak eszükbe, vagyis egyfajta épített műszaki infrastruktúra. De ha ezeknek a régi élőhelyeknek egy részét helyreállítanánk, akkor nem lenne szükség hatalmas töltésrendszerekre, túlméretezett zsilipekre, és nem veszítenénk el ezek miatt újabb területeket. Egy üde gyepes vagy nádas területnek ráadásul van más hasznos funkciója is, szemben egy tározóval, ami tényleg csak vizet tárol. Vagyis a tározókapacitást olyan módon is lehetne növelni, hogy egyúttal a biodiverzitást, az élővilágot is fejlesztenénk, és nem szüntetnénk meg az agrárhasznosítás lehetőségét sem. Csak egy ilyen területen például nem kukoricát termesztenénk, hanem mondjuk gyepgazdálkodást folytatnánk, vagy legeltetnénk.”

De az is sokat segítene, ha a mezőgazdaságban a mélyszántás és a túlzott vegyszerhasználat helyett áttérnénk a környezetbarátabb technológiákra. Ezzel ugyanis növelhetnénk a talaj humusztartalmát. A humusz szerves anyag, ami rengeteg szenet tárol, és már csak a klímaváltozás szempontjából sem mindegy, hogy mekkora a talaj széntároló képessége. Ráadásul a humusztartalommal függ össze az is, hogy mennyi vizet tud tárolni a talaj. Minél nagyobb a humusztartalom, annál több vizet tud megkötni a talaj, és annál nehezebben szárad ki.

Kinek a döntése?

A vízmegtartáshoz tehát hely kell, ehhez pedig egy egészen újfajta működési mód szükséges az agrárszektorban is. Nagy kérdés, hogy kinek kellene az első lépéseket megtennie. A gazdáknak kellene önként váltaniuk, vagy állami támogatásokkal kellene ösztönözni őket?

Egy újfajta támogatási rendszer kialakítására mindenképp szükség van, melynek keretében nemcsak bizonyos termények előállítását és a földek hasznosítását jutalmazzák, hanem a földek békén hagyásáért, illetve azok víztárolóként való használatáért is pénz járna. 

Szükség van a rugalmas gondolkodásra is. Ugyanis bár elsőre úgy tűnhet, hogy egy ilyen átállás kárt okoz majd a gazdáknak (legalábbis rövid távon), valójában ez számukra is előnyös volna.

„Hajlamosak vagyunk az elmaradó hasznot ahhoz viszonyítani, hogy mekkora lenne a legnagyobb hozam a földeken, ha minden körülmény optimális lenne. Ha pedig ennél kevesebb terem, akkor azt mondjuk, hogy a gazdának kára keletkezett” – mondja Sipos Katalin, csakhogy szerinte ez egy elavult gondolkodás. A termelés szempontjából ideális évek száma ugyanis a jövőben tovább fog csökkenni, az pedig már most is inkább illúzió, hogy el lehet érni a legnagyobb hozamot a földeken. Viszont, ha valaki a földjei egy részén kukoricatermesztés helyett vizet tárol, azzal nagyban csökkenti az időjárási anomáliákból eredő károk kockázatát.

Itt válik kulcskérdéssé, hogy a különböző ágazatok és érdekeltek között megvalósuljon a párbeszéd. Hiszen hiába tudja a szakértő, hogy mit kellene tenni, ha ennek megvalósításához nincsen politikai akarat, vagy az agrárszektor szereplői úgy érzik, hogy túlzott terhet ró rájuk az újfajta gazdálkodásra való átállás.

Ezért is kiemelt küldetése a WWF Magyarország szakembereinek, hogy erősítsék a különböző szektorokon átnyúló gondolkodást és párbeszédet. Intenzív együttműködést folytatnak a vízügyi szektorral, az agrárágazattal, az agrárkamarával, a különböző mezőgazdasági kutatóintézetekkel, és az egyes szereplőkkel is. 

Konkrét projektek megvalósításával igyekeznek új utakat mutatni

A Tisza mellett, Bereg térségben már zajlanak az első helyszíni kísérletek. „A Tisza kiemelt jelentőségű, az egész Alföld vízgazdálkodására nagyon komoly hatást gyakorol. A Tisza mellett rengeteg olyan terület van, amit lehetséges volna időszakosan elárasztani és ezzel a vizet megtartani a területen. Elkezdtünk egy mintaterületen dolgozni, azt vizsgáljuk, hogyan lehet tájléptékben megtartani a vizet. Kapcsolatban vagyunk a helyi gazdálkodókkal, célirányos közvélemény-kutatásokat készítünk, vizsgáljuk az ott élők viszonyát a vízmegtartás kérdéséhez. Fizikai infrastruktúra épült ki arra, hogy vizet lehessen tárolni, modellezések zajlanak, hogy milyen árhullám mellett mennyi vizet lehet gravitációval kiengedni” – számol be róla Sipos Katalin. 

Egy másik projekt keretében a WWF a Pélyi Madárrezervátum állapotjavítását tűzte ki célul. A terv egy változatosabb élőhely létrehozása, illetve helyreállítása, a Patkós-holtág mellett 5,5 hektáron elhelyezkedő mélyfekvésű terület vízmegtartó funkciójának a növelése. A víz visszatartása segítené a halak és kétéltűek szaporodását, ami az ott élő madárfajok – például a fekete gólya, a rétisas vagy a cigányréce – táplálkozása szempontjából lényeges. Emellett a területen az idegenhonos fajokat őshonos fajokra cserélik majd, amivel nemcsak a tiszai táj jellegzetes képét őriznék meg, de a fehér- és a törékenyfűz-állományokkal további fontos élőhelyeket hoznának létre.

„Minden egyes projekt számít, hiszen önmagában, egyedül senki nem fogja megfordítani a Kárpát-medence vízgazdálkodását. Ez olyan, mint a puzzle. Sok-sok apró elemből áll össze végül a nagy kép. Minden egyes hektár, amit jobb állapotba hozunk, ami képes a vizet megtartani, ahhoz járul hozzá, hogy egy stabilabb, kiszámíthatóbb környezet jöjjön létre” – mondja a szakember.

Ebben a kirakósban mindenkinek megvan a maga szerepe

Például nemcsak az a kérdés, hogy a nagyvállalatok házon belül hogyan oldják meg a vízhasználatot, esetleg a víz újrahasznosítását, hanem az is, hogy egyfajta társadalmi szerepvállalás keretében hogyan támogatják a különböző vízmegtartó projekteket.

De az ember maga is sokat tehet. Nemcsak azzal, hogy spórol a vízzel – például, hogy nem a csapból folyamatosan folyó víznél mosogat, vagy hogy a kertjébe olyan őshonos bokrokat, fákat ültet, amelyek segítik a vízmegtartást –, hanem hogy egyáltalán tudatosítja magában a problémát, odafigyel a fejleményekre.

„Nem mindegy, milyen a mentalitásunk. Fontos, hogy ezt az egész témakört érdeklődéssel kövessük, elolvassuk az erről szóló cikkeket. Igyekezzünk tájékozódni, és megérteni az összefüggéseket. És ha adódik a lehetőség, hogy állampolgárként véleményt nyilvánítsunk, akkor éljünk vele. Rengeteget számít, hogy a lakosság, az állampolgárok érzékenyek-e egy-egy probléma iránt. Mi szoktunk különböző közvélemény-kutatásokat is készíteni, és szerencsére azt látjuk, hogy a magyar embereket igenis érdekli a víz témaköre, hogy mi van a Balatonnal, a Tiszával, értéknek tartják a vizet.”

Ahogy arra Sipos Katalin felhívja a figyelmünket, ma már a világon mindenütt nyomon követik a politikai szereplők, hogy a szavazópolgárok mit gondolnak egyes kérdésekben. Nagyon nem mindegy tehát, hogy egy vízzel kapcsolatos beruházás mérlegelésénél mit mutatnak a számok: ez a lakosság öt, vagy inkább hetvenöt százalékát foglalkoztatja.

„Ez az a pont, ahol gyakorlatilag egyszerűen azzal, hogy van véleményünk, tényleg hatást tudunk gyakorolni a döntéshozókra. És ez nagyon sokat számít.”

Iliás-Nagy Katalin