A depresszió nem egyszemélyes történet

–

Korábban több cikket írtam arról, mit jelent a mindennapjaimra nézve a pánikbetegség, valamint hogyan hat a munkavégzésemre, a szociális életemre, az ismerkedésre. Egy fontos dologról azonban nem beszéltem eddig. A korábban említett szituációknak van ugyanis egy közös metszete: nem egyedül vagyok jelen bennük.

Nem tagadom: pszichés zavarral élőként elsősorban a saját nehézségeimet látom, holott szinte minden aspektusnak van még egy fele – a másik ember. Bár továbbra is azt gondolom, hogy elképesztően fontos felvállalni az érzéseinket – és ezt a jövőben sem fogom máshogy csinálni –, úgy teljes a kép, ha a problémák környezetemre gyakorolt hatását sem söpröm szőnyeg alá.

Mielőtt bárki azt gondolná, ez a buddhai mélységű önreflexió mind a saját önismeretemből fakad, szeretném eloszlatni az illúziókat.

Talán soha nem tanulok meg külső szemmel nézni a saját mentális hatásomra, ha nem kerülök az életem során többször is a másik oldalra.

Márpedig kerültem, nem is egyszer. A kérdés, hogy mi, mentális egészségügyi problémákkal élők miért vonzzuk a mágneses mezőnkbe családi, párkapcsolati vagy akár baráti síkon a hozzánk hasonló „küzdőket”, külön megérne egy cikket, de amiről most írni szeretnék, az a tükör.

A tükör, amit ha nem tartanak elém, talán én is beragadok az önbántalmazó és önsajnáló spirálba, talán örökké figyelmen kívül hagyom a környezetem, és nem tanulom meg azt, hogy a határok megtartása ugyanolyan fontos, mint az empátia.

Sylvia Plath üvegbúrája alatt

Ha valaki pszichés zavarral él, és rendelkezik a megértés vágyával, nagy valószínűséggel az orvosi leletei mellé még két dolgot bezsebel: egy nagyfokú hiperérzékenységet, valamint az összes magyar nyelven elérhető pszicho-témájú irodalmat. Ahogy szembenéztem a problémáimmal, már-már mániákus kutatásba kezdtem. Amellett, hogy többek közt beszereztem a Máté Gábor-összest, küldetéstudatot is kezdtem érezni. A mai napig ebben a témában írom a legtöbb cikkem, művészetterapeutaként dolgozom, és minden baráti, családi helyzetben önjelölt mentális egészségügyi főpapként osztom az észt az érzelmek validitásáról és az empátiáról. 

Sejthetitek, ezek után milyen komoly kognitív disszonanciát jelent a felismerés, hogy mindennek ellenére

időnként én sem tudok úgy reagálni a mentális problémákkal küzdő szeretteim viselkedésére, ahogyan helyes lenne. Mert ha tetszik, ha nem, ez baromi nehéz. És ezt a tényt a világ összes empátiája és türelme sem söpörheti szőnyeg alá.

Az, hogy egy depresszióval (ide helyettesíts be tetszés szerint bármilyen pszichés zavart) élő ember viselkedése a túlélésre összpontosul, természetes reakció. Ilyenkor az olyan feladatok is óriási kihívásnak tűnnek, mint felhúzni a redőnyt, felvenni a telefont vagy válaszolni egy kérdésre.

A külvilág, annak minden feladatával és szereplőjével együtt megszűnik – csak a folyton pörgő elme marad, a szapora szívverés meg a rágódás, ami áthatolhatatlan falakat húz maga köré. Ez ideális esetben aztán oldódik, kevésbé ideálisban viszont nem.

És ha az állapot akár hetekre, hónapokra, évekre elhúzódik, a félelem, a reménytelenség, a maladaptív megküzdési módok – legyen szó a szerhasználatról vagy hazugságokról –, a kétségbeesés, a feladás, az önvád egy új valóságot teremt.

Ebben az új valóságban pedig lecsupaszodnak a szocializálódás során felvett szerepek: a küzdő ember megszűnik mérnöknek lenni, testvérnek lenni, a Bandi barátjának lenni, profi kosarasnak lenni, a Jenő fiának lenni.

Megszűnnek a szerepek, és egyetlen identitás marad: a depresszió. 

A probléma csak az, hogy ez nem egy egyszemélyes történet

A depresszióval küzdő embert más emberek veszik körbe – csak a példánknál maradva, egy főnök, egy család, egy kosárcsapat –, akik mind-mind a maguk módján próbálnak meg segíteni neki (ideális esetben). Ezeknek az emberek ugyanúgy van identitása, saját érzelemvilága és óriási batyuja, mint az elszenvedőnek, a képlet során egy ponton mégis arcukat vesztett, kívülről doboló, összefolyó hangokká válnak. 

Nem szeretnék általánosítani, de azt tapasztaltam:

a depresszió és a szorongás olyan áthatolhatatlan falat képezhet, amin időnként még a legközelebbi barát vagy családtag segítségnyújtása sem hatol át.

Sőt, adott esetben a „kérelten” tanácsok és az aggódó hangok csak újabb feszültséget generálnak.

Na de mit él át ilyenkor a környezet? Mit él át a szülő, aki napi háromszor bekopog a szobába, de elküldik onnan? A szerelmes, akitől az ágyban elfordulnak a fal felé? A barát, akinek nem veszik fel a telefont, holott ő is szívesen elmesélné, ami vele történik? A főnök, akinek a munkavállalója hetek óta nem jelent meg a meetingen?

A küzdő ember – amennyiben az állapota legmélyén van éppen – egy hiány.

Egy csak fizikailag létező entitás, akinek az állapota konstans aggódást és tanácstalanságot szül, és aki miatt a környezetnek nélkülöznie kell. Merthogy, amikor valaki egy kicsit „elveszik”, akkor a környezetét is megfosztja a szerepeitől, amik egyébként egységet, integritást, védelmet jelentettek. 

Huszonhárom módon érezni egyszerre 

Úristen! Ez a fa mászik! – A növények is mozognak, csak nem úgy

WMN Life – 2023. március 4. – CSA

Hogyan tekintek minderre mint expánikbeteg, és mint önjelölt mentális zászlóvivő? Hosszú esszét tudnék írni az empátiáról és a türelemről, mondatokról, amiket tilos és amiket érdemes mondani a segítségadás érdekében. Szívem szerint börtönbüntetéssel sújtanám a „minden fejben dől el” szónokokat, és könyvek tömkelegét mutogatnám arról, mi történik a depresszióval élő ember fejében.

Tudom, hogy a tehetetlenség, a feladás, a motiválatlanság mögött sokszor kémiai folyamatok állnak, amik részét képezik a kórképnek, és egyáltalán nem a gyengeség jelei – a szerotonin, a dopamin, a kortizol meg a frontális lebeny meg a gyerekkori traumák meg a sémaismétlés. Hogy a szenvedő fél nem választja azt, ami történik vele, és esze ágában sincs bántani a környezetét – talán tisztában sincs vele, hogy állapota miatt mások is szenvednek. 

És hogyan tekintek minderre úgy, mint egy ember, aki a falon túlról próbál bekiabálni az izolálódott, szenvedő szerettének? Aki hónapok óta arra ér haza, hogy a szerette nem kommunikál, nem eszik, nem iszik, nem fogad el segítséget, esetleg az önpusztítást választja?

Aki hónapok óta nem kapott egy kedves szót, akivel nem csinálnak programot, aki nem mondhatja el, milyen napja volt a munkában, akinek nem dicsérték meg az új cikkét, akinek nem segítettek levinni a szemetet? Nos… 

Hiába a racionalizálás és a megértés, nem tudom magamról lehámozni az érzelmi rétegeimet. Hiába vagyok tisztában a depresszió hatásmechanizmusával, nem tudom függetleníti magamtól az elfordulást, az érdektelenséget. Hiába szeretnék maximális empátiát tanúsítani, nem tudom elnyomni a saját vágyaimat – a kapcsolódásra, a visszajelzésre, a szeretetre.

A sok különböző perspektívától pedig lassan úgy érzem magam, mint James McAvoy a Széttörve című filmben az ő huszonhárom különböző személyiségével. Reggel motiváltan és erősen kelek, az asszertivitás és a maximális türelem képességével. Napközben elkap a szorongás: magamat okolom, amiért nem tudok segíteni, azt képzelem, ha jobb ember lennék, már rég kihúztam volna a gödörből a szerettemet.

Estére elfogy a türelmem: haragszom, amiért már megint nem hívta fel a pszichológust, haragszom, amiért nem szól hozzám, haragszom, amiért nincs jelen abban a szerepben, amit elvileg az életemben betölt.

Hogy tudom-e ilyenkor is, hogy a haragom alaptalan, és ezzel nem segítek? Tudom. Hogy tudok-e mégis, hosszú hetek, hónapok után empatikusan, megértően közelíteni? Mikor hogy. Hiszen ez a miliő kihat a hátamon cipelt batyura, amibe olyan sémákat csomagoltak, amik miatt megkérdőjelezem a kompetenciáimat, a fontosságomat, az értékemet, és ezek visszaigazolásához nem racionális szavak, hanem érzelmek kellenek.

És igen, egy ponton túl megérkezhet az érzés, hogy én most elfogytam. Hogy hiába értem, hogy hiába szeretem, hogy hiába szeretnék mindenáron segíteni, itt most véget értem.

Ahogy Fodor Ákos fogalmaz: „Legyen erőd lent hagyni, amit nincs erőd feljebb emelni”. Mert ha nem hagyom lent, akkor hamarosan már ketten leszünk ott, egymás mellett, ahol valójában csak neki lenne feladata.

Nincs senki, aki helyetted végigmehetne az úton

Mindemellett azt gondolom, nem lehet egyenlőségjelet tenni depressziós és depressziós közé, hiszen az adott pszichés zavar nem az identitásunk, csupán egy ránk rakódott, mobilis réteg. Az, hogy ki milyen erővel, gyorsasággal lábal ki a mély vízből, egyénfüggő – van, akit olyan csodálatos rezilienciával áldottak meg, hogy már akkor tud cselekedni, amikor még csak derékig ül a benne, más fuldoklás közben is bénultan fekszik. Persze, ha a többség számára ilyen egyszerű lenne, bizonyára nem kutatná több százezer pszichológus és pszichiáter a témát.

A pánikbetegségem legmélyebb csavarjaiban két párkapcsolatom és két barátságom vesztettem el. Embereket, akik őszintén próbáltak segíteni nekem, de egy ponton nem tudtak tovább támogatni az akkori el- és beforduló, aggódásra okot adó, folyton fájó világomban.

Ugyanis, ha én pánikbeteg vagyok, a párom egy pánikbeteg párja, az apám egy pánikbeteg apja, a főnököm egy pánikbeteg főnöke. Ha én rosszul leszek a villamoson, a párom aznap nem megy be dolgozni, mert engem támogat, az apám úgy végzi a teendőit, hogy közben értem aggódik, a főnököm meg azon matekozik, ki tudna helyettesíteni.

Feladatuk lenne-e megmenteni engem?

Egyáltalán nem, hiszen mind pontosan tudják, hogy a kulcs valójában bennem van.

Éppen ezért baromi nehéz választ találni arra, mi várható el egy küzdő embertől és mi nem. Hogy kérhetjük-e arra, hogy igenis dolgozzon magán, járjon el terápiába, mondjon nemet a maladaptív megküzdési módokra, adott esetben szedjen gyógyszert, miközben neki a reggeli elfogyasztása is óriási feladatnak tűnik. Kihívást jelent ezek megugrása, más lehetőség azonban nincs. Nincs az a rokon, barát, szerelmes, aki végigmehetne helyette az úton.

Bár akkor mélyen megviselt, utólag őszinte hálát érzek azon négy ember felé, akik elhagytak, amikor a sáros vizű pocsolyámban áztam. Ha ők nincsenek, talán sosem zoomolok ki meglehetősen beszűkült, szenvedésközpontú állapotomból.

Talán sosem ismerem fel, hogy ebben többen vagyunk már, hogy a „vírusom fertőz”, hogy olyan emberekre is kihat, akiket soha, de soha nem bántanék.  

Isten ments, hogy valaki csak a szerettei miatt változtasson.

A változtatásnak mindig belülről, saját motivációból kell indulnia, hiszen csak úgy tarthat hosszú távon, ha megérezzük saját életünk és sorsunk fontosságát. A külső tükör mégis fontos és jelzésértékű – és azt gondolom, szerencsés az, akit olyan támogató közeg vesz körbe, akik a nehéz helyzetben jelzőlámpákat helyeznek el az út mentén.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Paper Boat Creative

Takács Dalma