„A függőség egy egész család betegsége” – Interjú Bajzáth Sándor addiktológiai szakemberrel, felépülő függővel

–

Kerekes Anna/WMN: Emlékszel az első alkalomra, amikor belőtted magad? Tisztában voltál azzal, hogy milyen határt lépsz át?

Bajzáth Sándor: Tizennyolc éves koromban, az érettségit követően történt, és nem emlékszem arra, hogy különösebb félelmem lett volna. Pedig nem tűnt úgy, mintha erre lennék predesztinálva. A Veress Pálné Gimnáziumba jártam, jó képességű gyerek voltam, jól szituált családból jöttem. Persze később megtaláltam azokat a pontokat az életemben, ahol súlyosan traumatizálódtam, és amelyek elvezethettek ahhoz, hogy drogfüggő lettem. A szüleim kétéves koromban elváltak, édesanyám ideiglenesen a nagyszüleimhez vitt, akik azonban nem adtak neki vissza, és végül három évig ment a huzavona a felügyeletem kapcsán. A nagyszüleim egyébként megfelelően gondoskodtak rólam, szerettek, de mégis csak elszakítottak az anyámtól, aki teljesen idegen volt számomra, amikor ötéves koromban visszakerültem hozzá. Ráadásul a kiszabadításom egy nagyon traumatikus élmény volt a gyámügy, rendőrök, tűzoltók közreműködésével. Felnőve aztán egy szorongó kamasz lettem, testképzavarom volt, egy időben még hánytattam is magam. Ez azért is fontos, mert amikor elkezdtem drogozni, akkor lefogytam, és ettől nőtt az önértékelésem – amellett, hogy a kábítószeres állapot okozta eufória is magabiztossá tett. Szóval már a kezdetekkor is homokba dugtam a fejem, úgy éreztem, tudom kezelni a helyzetet, nem fog a kábítószer-használat maga alá gyűrni, és csak élveztem a pozitív hatásait. Később aztán, amikor szembesültem szenvedélybetegségemmel, már úgy gondolkodtam, hogy akkor ez a sorsom: egy drogfüggő arc vagyok, ebbe fogok belehalni.

K. A./WMN: A két véglet között tehát nem jutottál el addig a belátásig, hogy a szerfüggőséged rengeteg negatív hatással van az életedre, és abból valahogyan meg kellene próbálnod kijönni?

B. S.: Az az igazság, hogy akkoriban a kábítószer-fogyasztó közeg is egészen más volt, mint manapság. Már az sokatmondó, hogy amikor elkezdtem használni, 1985-ben, egyből az ópiátokkal kezdtem, mert azokat akkor gyakorlatilag fillérekért, és – például hamisított receptek alapján – sokkal könnyebben be lehetett szerezni, mind a külföldről szállított hasist. Az ópiáthasználat és maga a drogozás is egy szűk szubkultúra sajátossága volt, amelyhez tartozva bizonyos szempontból felsőbbrendűnek is éreztem magam.

Emlékszem, utaztam a metrón, néztem a műbőr aktatáskákkal, rosszul szabott öltönyeikben munkába igyekvő embereket, miközben teljesen szét voltam ütve, és rettentően nevetségesnek láttam őket, magamat pedig kiváltságosnak. A szocializmus céltalansága és szürkesége összefonódott a saját értéktelenségérzésemmel, a kábítószer-fogyasztás pedig ezzel szemben megadta nekem a valahová tartozás, a biztonság élményét is.

Az ópiátok ráadásul egy nagyon felszabadító, kéjes mámorító érzést okoznak, és ha a hatásuk alatt vagy, tényleg nem nehéz úgy tekinteni az átlagemberekre, mint akiknek a tiédhez képest sokkal középszerűbb az életük. Igaz, hogy lótifuti munkákat végeztem, amelyekből időről-időre ki is estem, de közben rengeteget olvastam, koncertekre, kiállításokra jártam, beleástam magamat a szubkultúrám megismerésébe. Behatóan megismertem az összes akkoriban hozzáférhető droggal kapcsolatos szép- és szakirodalmat (például Csáth Géza, Kerouac, Thomas De Quincy, Burroughs) és tökélyre fejlesztettem a recepthamisítási készségemet. Ilyen szempontból számomra a drogfogyasztás is olyan volt, mint egy szakma, aminek alaposan kiismertem a rejtelmeit. 

K. A./WMN: A tizenöt év alatt volt komoly próbálkozásod a leszokásra?

B. S.: Többször is elmentem elvonókra, zárt osztályokra, de sohasem azzal a szándékkal, hogy örökre leteszem a kábítószert. Gyakran csak a szülői vagy rendőrségi nyomásnak engedtem, vagy éppen azt éreztem, hogy testileg teljesen tönkre vagyok menve, és kell egy kis pihenés. Aztán kikerülve mindig újrakezdődött a fogyasztás, amely az évek során egyre súlyosabbá, mértéktelenebbé, teljesen kényszeressé és kontrollvesztetté vált. Az utolsó időkben már úgy néztem ki, mint egy zombi. Naponta tízszer szúrtam magam kokainnal, közben a heroinhasználatom is fokozódott, de hiába fröcsögött a vér és jártam bokáig a használt fecskendőkben, nem volt már hova szúrni a tűt, és ha sikerült is, nem ütött úgy be az anyag, mint régebben. Közben a közeg is megváltozott, sokkal komolyabb bűnözői réteg kezdte el működtetni ezt a szubkultúrát, mozgó autóból löktek kit, vagy éppen kést szorítottak a torkomhoz, amikor anyagot árultam. Emellett három rendőrségi ügyem is folyamatban volt, és egy sokéves letöltendő börtönbüntetés lehetősége is a fejem fölött lebegett. Egy ilyen pillanatban a lány, aki annak idején az első adag ópiátot beszúrta nekem, azt álmodta, hogy meghaltam, és másnap felhívta a szüleimet. Ők mondták, hogy ugyan élek még, de nagyon közel járok a halálhoz.

A lány – aki akkor már évek óta tiszta volt – felutazott Pécsről, eljött hozzám, és amikor látta, hogy milyen állapotban vagyok, a kezembe adott egy telefonszámot, és azt mondta: hívd fel, mert ebbe bele fogsz halni. A megfelelő ember a megfelelő időben a megfelelőt mondta. 

K. A./WMN: Ekkor tehát végre képessé váltál arra, hogy kimondd: örökre meg akarsz szabadulni a függőségedtől? 

B. S.: Még mindig nem. Azt éreztem csak, hogy a helyzetből, amiben vagyok, mindenáron ki kell szabadulnom, és ezért bármit megtennék. Jelentkeztem Komlóra rehabra (a Leo Amici 2002 Addiktológiai Alapítvány Rehabilitációs Intézete – a szerk.), ahol huszonhét hónapot töltöttem.  

K. A./WMN: Ki volt az, aki oda bement, és ki volt, aki kijött?

B. S.: Egy végletekig elcsigázott, fogatlan, hepatitises, csontsovány ember ment be, és kijött egy kevésbé önbizalomhiányos, kissé még mindig tétova, de fizikailag megerősödött, viszonylag optimista ember. Harminchat éves voltam, valódi élettapasztalat nélkül, józanul még nem voltam nővel. Minden szempontból a nulláról indultam, a személyiségszerveződésemet tekintve is tizennyolc éves szinten voltam, bár némi önismeretet összeszedtem a rehabon. Bizonytalanul mozogtam az emberek között, és úgy szorongtam, hogy a boltban rendszeresen azt hitték: tolvaj vagyok, annyira gyanúsan viselkedtem. Ma már ugyanakkor elmondhatom, hogy a legrosszabb józan napom is messze jobb, mint a használat utolsó pár évének bármelyik napja.

K. A./WMN: Sok, immár tiszta szenvedélybetegnek a legnehezebb azt elfogadni, hogy örökre elveszítették a kontrollt a függőségük felett. Ezt jelzi a felépülés szó is, amely nem egy befejezett folyamat, hanem élethosszig tart. Te mikor értetted meg, pontosan mit jelent az, hogy felépülő vagy?

B. S.: Szerintem megérteni és megérezni két külön dolog. A klienseimen is látom, hogy megértik, amit mondok, de idő kell ahhoz, hogy valóban át is érezzék. A felépülés koránt sem csak azt jelenti, hogy valaki abbahagyja egy szer használatát. Ha csak ennyi változik, akkor nagyon nagy a visszaesés esélye.

A felépülőnek el kell sajátítania egy új gondolkodási sémát, új eszközöket kell találnia az érzelmei kezelésére, változtatnia kell a szokásain, tanulnia, fejlődnie kell, növelni az önértékelését. A szerfüggőségből való valódi gyógyulás nem a használat fájdalmas felfüggesztését jelenti, hanem egy szer nélkül is kiegyensúlyozott életet, amelyben kielégítő társas kapcsolatok, mindennapi örömforrások is jelen vannak. A szer elhagyása csak az első lépés.

Számomra sem volt eleinte egyértelmű, mit is jelent felépülőnek lenni. Egy ideig például úgy gondoltam, hogy mivel drogfüggő voltam, alkoholt ihatok. Aztán elég hamar kiderült, hogy alkoholista is vagyok. Egy este annyira berúgtam, hogy később nem emlékeztem, hogyan jutottam haza a város másik végébe, és olyan rossz állapotba kerültem, hogy megfordult a fejemben, szerzek egy kis heroint, ami megnyugtatna. Ez rettentően megijesztett, ezért pár nap múlva még rendeltem egy koktélt egy bárban, és az elmúlt húsz évben az volt az utolsó italom.

Tehát egy hosszabb tanulási és tapasztalási folyamat része volt, míg megértettem, hogy a kontrollvesztett szerhasználat azt jelenti, hogy én egyéb dolgokra is ráfügghetek később. Egyébként a valláson kívül szinte minden mással – sport, pornó, nők – is megtapasztaltam ezt az attitűdöt. Úgy gondolom, már önmagában a heroinfüggőségem is az intimitáskerülésemmel volt kapcsolatos, amely abból fakadt, hogy kisgyerekként egy nagyon érzékeny időszakban elszakítottak anyámtól.

Emiatt felépülőként is nehezen kötődtem, tudattalanul nagyon féltem az újbóli elhagyatástól, ezért inkább én léptem ki egy kapcsolatból, mielőtt sérülhettem volna, vagy egyáltalán nem is akartam kötődni senkihez. Kényszeresen hajtottam a nőket, a szexuális kalandokat. Szembe kellett tehát néznem azzal, hogy hiába nem iszom és nem fogyasztok kábítószereket, a szenvedélybetegségre való hajlamom és a bennem lévő üresség egyéb függőségekbe is bele tudnak hajszolni. Minél többet dolgoztam magamon – például öt éve járok terápiába is –, illetve minél inkább közel kerültem a saját anyámhoz, annál inkább képessé váltam az intimitás megélésére, a kötődésre, és már közel tíz éve élek jó házasságban. Van egy harminckét éves lányom, aki nyolcéves koráig nem látott józanul, és van egy tizenegy éves lányom, aki még cigizni sem látott. Másként tudok a kisebbnek az apja lenni, mint a nagynak tudtam annak idején. Most viszont mindkettővel nagyon jó a viszonyom. A felépülésemnek fontos része volt, hogy a nagyobb lányomhoz is közel kerüljek. 

A felépülés tehát a folyamatos fejlődésről szól.

A rendszeres sport is sokat segít abban, hogy lekössem az energiáimat, de eleinte abban is nehezen tartottam a mértéket. Ma már nem viszem túlzásba, és nincs bűntudatom, ha kihagyok egy edzést. 

K. A./WMN: A szer helyett tehát érdemesebb lenne a fogyasztó személyiségére koncentrálni?

B. S.: Nagyon sok a tévhit a függőséggel kapcsolatban. Például sokan hiszik, hogy csak a testi az igazi függőség, és ilyen értelemben nem lehet az amfetaminra vagy a marihuánára rászokni. Pedig – amellett, hogy persze eltérő az egyes drogok úgynevezett addiktív potenciálja – lelkileg mindentől függővé lehet válni. A legtöbbször nem a droggal van a baj, hanem a fogyasztó személyiségével: aki addiktív alkat, az nagyon könnyen rászokik mindenre, a fűre is. Ha pedig felépülő lesz, de nem akarja elismerni, hogy jellemző rá a kontrollvesztett fogyasztás, akkor más szerekkel kapcsolatos vagy viselkedéses függőségek fognak kialakulni nála. Én ma már elismerem, hogy ugyan nagy szerelem az életemben a heroin, de nem tudom azt jól használni, én nem tudok a szerekkel élni, csak visszaélésszerűen használni őket, és ha nem szoktam volna le, akkor vagy belehalok, vagy börtönbe kerülök, mint az egykori heroinfüggő ismerőseim nagy része. 

K. A./WMN: Miért nem lehetséges visszaszerezni a kontrollt a fogyasztásunk felett, ha egyszer elveszítettük azt? 

Ezzel sokan próbálkoznak, de a kísérletek rendre kudarcot vallanak. Egy ideig lehet erőből kontrollálni a dolgokat, és van, akinek egy-két évig sikerül is csak moderáltan fogyasztania, de mindig megfigyelhető, hogy egy idő után visszaesnek a függőségükbe, ráadásul jellemzően rosszabb állapotba kerülnek, mint amilyenben voltak a leszokás előtt. Aki kontrollvesztett fogyasztó, az szerintem sohasem fog tudni okosan, szociálisan használni. 

Gyakran megkérdezik tőlem, hogy drogellenes vagyok-e. Erre azt szoktam válaszolni, én nem drogellenes vagyok, hanem felépülésbarát. Minden szerrel lehet élni és visszaélni is.

K. A./WMN: Hogyan váltál felépülő függőből mások felépülésének támogatójává?

B. S.: Amikor kijöttem a rehabról, voltak ugyan munkáim, de egyik sem olyan, amiben igazán kiteljesedhettem volna. Aztán bekerültem a Magadért Alapítványhoz önkéntesnek, később munkatársnak, és a Leo Amici drogrehabiltációs intézetében is dolgoztam (ahol annak idején nekem is sikerült abbahagynom a droghasználatot) hat évig, majd börtönökben is csoportoztam függőkkel két évig, valamint nyolc évig tartottam csoportot a Nyírő Gyula kórház addiktológiai osztályán. Közben elvégeztem az ELTE-n a szociális munkás szakot, majd addiktológiai konzultáns képesítést is szereztem. 

Körülbelül tíz év függőkkel való intézményes munka után nyitottam a magánrendelésemet mint addiktológiai konzultáns. Függőkkel, függők partnereivel, családokkal dolgozom. Elkezdtem a témában publikálni, megjelent két könyvem társszerzőként, és indítottam egy szakmai Facebook-oldalt, amit már több mint 16 ezren lájkoltak, és még többen követnek. 

K. A./WMN: Miért fontos a szenvedélybetegek partnereivel való munka?

B. S.:

Sok szenvedélybeteg hiszi azt, hogy a függősége csak az ő problémája. Ez nem igaz. A függőség egy család betegsége. Nagyon kevés olyan ember van, akinek az alkoholizmusa vagy drogabúzusa nem hat ki még sok más emberre – a szüleire, a párjára, a gyerekeire. A legtöbb függő környezetében van legalább egy ember, akinek az életét pokollá teszi, ezért a fogyasztása nem csak az ő magánügye.

Minden esetben érdemes a hozzátartozókkal dolgozni, különösen akkor, ha a szenvedélybeteg még nem akar leszokni, nem motivált, mert támogathatjuk őket abban, hogy a fókuszt a szerhasználóról saját magukra tudják helyezni, és ha ők képesek változtatni, attól az egész rendszer átalakul, ez pedig jótékony hatással lehet a még használó függőre.  

Emellett nagyon fontos, hogy a szenvedélybeteg társa is megértse, ő miért van egy függővel. Megbetegítően hat, ha valaki tartósan együtt él egy szerhasználóval, és az is nagyon gyakori, hogy a hozzátartozó esetében felismerhető egy olyan családi mintázat, amely őt arra predesztinálta, hogy egy szenvedélybeteggel éljen együtt, vagy ne legyen képes kilépni a vele való kapcsolatból. Ezek az emberek gyakran társfüggők, tehát bizonyos szempontból ugyancsak szenvedélybetegek, csak az ő „szerük” a másik ember.  Sokszor rá vannak szokva a függővel való játszmázásra, arra, hogy a saját életüket háttérbe szorítva csak vele foglalkoznak. 

Ezért is nagyon fontos, hogy amikor valaki felépül, a társa is járjon el hozzátartozói csoportba, és ott dolgozzon a saját érzésein, ismerje fel a határait. Felszabadító érzés elmenni olyan emberek közé, akik megértik, hogy min megy keresztül.

K. A./WMN: Mit tehet akkor egy szerető partner, ha a társa nem akar leszokni? 

B. S.: Ez egy nagyon nehéz helyzet, és én abban tudom a szerfüggő partnerét erősíteni, hogy felismerje a saját működésének az indítékait. Föl kell tennie a kérdést, hogy hol is húzza meg a határait? Mi van az ő életével? Van-e egyáltalán élete, vagy minden a szerhasználó társ körül forog? Meddig bírja, mi az, ami még belefér neki, és mi az, ami márt nem? Felismeri-e a saját játszmáit? Mit gondol, mivel tud a párjának segíteni? Képes-e felismerni a saját valódi szükségleteit? 

Meghúzni a határokat, esetleg kilépni a mérgező kapcsolatból sajnos sokszor nem egyszerű, mert a társak anyagilag vagy érzelmileg is kiszolgáltatottak lehetnek. Ha azonban valaki meg tudja hozni ezt a fájdalmas döntést, akkor az is megtörténhet, hogy a válás vagy a szakítás, illetve azok kilátásba helyezése lesz az a sokk a szenvedélybeteg számára, amitől végre képes lesz leszokni.

K. A./WMN: Említetted a hozzátartozói csoportokat, de beszéljünk egy kicsit az Anonim Alkoholisták (AA) vagy Névtelen Drogfüggők (NA – Narcotics Anonymus) csoportjáról. Miben támogathatja a felépülőket, ha oda járnak?

B. S.: Az AA és NA alapvetése, hogy az oda járó felépülők elismerték, hogy az alkohol és a drog erősebb volt náluk, és legyőzte őket. Ehelyett azonban találtak valami olyan felsőbb erőt – ez bármi lehet, mindenkinek a saját szájíze szerint –, amely segíti őket a felépülésben. Egy ilyen gyűlésen mindenki egyenlő, mindenkinek hasonló a problémája, és mindenkit ugyanúgy támogat a közösség. Gyakran megyek külföldön is csoportokba, és Londonban nagyon érdekes volt látni, hogy a belvárosi csoportban az öltönyös kokainfüggő brókerek ugyanazokat az érzéseket osztották meg, mint a külvárosi helyszínen a sokkal alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozók. Izraelben is voltam, és nagyon szép volt látni, hogy a gyűlésen a palesztin és az izraeli tagok megölelték egymást. Egyszer egy budapesti, angol nyelvű csoportban egy világhírű zenésszel találkoztam. Akármennyire izgalmas volt, hogy egy híresség ül köztünk, akivel szívesen lőttem volna egy közös szelfit, azt is tudtam, hogy ezt nem tehetem meg, mert ő nem sztárként, hanem XY kábítószerfüggőként van jelen. Anthony Kiedis, az RHCP énekese írja a könyvében, hogy a kaliforniai NA-csoportban, ahová jár, ő a székfelelős, ami azt jelenti, hogy ő tolja a többiek alá a széket, amikor megérkeznek. Ott és akkor ő egy felépülő, mint a többiek, és nem egy milliárdos rocksztár.

K. A./WMN: Idén volt a húszéves évfordulója annak, hogy felépülő vagy. Ez azt jelenti, hogy már lényegesen több időt töltöttél józanul, mint függőként. Megünnepelted?

B. S.: Szeptember 10-én volt húsz éve. Az NA-ban mindig megünnepeljük ezeket a mérföldköveket. Én is vittem aznap két tortát.  

Képek forrása: Bajzáth Sándor

Kerekes Anna