Mai fejjel durva, régivel logikus

Szülőnek lenni bizony kemény meló, nem győzzük mondani. Az újdonsült anyukák mindig meglepődnek és elkerekedett szemmel hangoztatják, hogy őket aztán senki nem figyelmeztette, hogy ez mennyire nehéz, de az a helyzet, hogy ha próbálunk is előre szólni, ez nem leírható szavakkal. A kimerültségnek, a felelősségnek és a bizonytalanságnak ez a szintje egészen felfoghatatlan, benne kell lenni, hogy az ember tényleg átérezhesse. 

Tizenegy év szülői tapasztalattal a hátam mögött már sokkal megengedőbb vagyok egy csomó anyai gyarlósággal kapcsolatban. Én is követek el nagy hibákat (akár önhibámon kívül is, mert nem vagyok valamilyen tudás birtokában). Nekem is jócskán vannak szar napjaim, és már most egy komolyabb összeget tudnék feltenni arra, hogy egy-két évtized múlva a gyerekeim rólam is tudnak majd mondani ezt-azt a pszichológusuknak. 

A tökéletesség illúzióját már rég elengedtem, és sokszor még így is mardos a bűntudat, hogy nem vagyok elég jó. 

Ezért aztán teljesen értem, hogy 

amikor az emberek még nem voltak a szükséges háttértudás birtokában, amikor az orvostudomány vagy a pszichológia közel sem tartott ott, ahol most, még egy csomó mindent meg lehetett tenni, csak mert úgy tűnt logikusnak, vagy mert „úgy volt szokás”.

Mindig is csodálattal tekintettem a bölcsődei és óvodai dolgozókra, pláne az esős időszakokban, hogy mégis hogy a viharba van ilyen idegrendszerük, hogy képesek akár huszonöt kicsi gyereket tetőtől talpig esőálló ruhákba öltöztetni, majd a nagy sarazás után az aprónépet levetkőztetni és tisztává varázsolni. Embertelenül kemény teljesítmény, szerintem olimpiai sportágnak is megfelelne. 

Most elképzelem, hogy néhány évtizeddel ezelőtt, amikor a délelőtti játék után a gyerekek már túlpörögtek, a francia óvó nénik kitalálják, hogy ebéd mellé itatnak velük egy kis bort, hogy utána könnyebben lecsendesüljenek és könnyebb legyen őket elaltatni, és akkor mindenki jól jár. 

Mai fejjel ez egészen extrém és hajmeresztő, de amíg nem tudták, hogy ez milyen káros, addig nagyjából úgy tekintettek erre a gyakorlatra, mint mi a citromfű- és kamillateára altatás előtt. 

Bor az iskolatáskában

Kezdjük ott, hogy egy picit (!) enyhüljön a sokk: az ovisoknak felszolgált bor javarészt fel volt vizezve, szóval legalább nem töményen kapták. Ráadásul

akkoriban még úgy hitték, hogy a vörösbor nemhogy nem káros, de még egészséges is a gyerekeknek! Gyorsabban nő, „jobb lesz a vére”, erősebb lesz tőle a szervezete, és nyugodtabb, csendesebb, aluszékonyabb lesz. 

Utóbbi három szempont valószínűleg többet nyomott a latban, de ezt csak rosszmájúan feltételezem, főleg azért, mert amikor 1956-ban az egészségügyi minisztérium betiltotta a tizennégy év alattiaknak az alkoholfogyasztást, leginkább a szülők háborodtak fel és inkább csomagoltak a gyerekeiknek üvegben bort, nehogy csemetéik kárt szenvedjenek az alkoholmegvonástól. Ezt a képet most szeretném, ha elképzelnétek: az anyukát, aki borosüveget csomagol a sonkás szendvics mellé az iskolatáskába. Mindezt azért, mert tényleg azt hitték, hogy a gyerek egészséges fejlődéséhez erre szükség van. 

A szülői felháborodástól függetlenül a tizennégy éven aluliak számára így is, úgy is betiltották a menzákban az alkoholos italokat, de a tinédzserek továbbra is ihattak, egészen 1981-ig, ekkor vezették be ugyanis a zéró toleranciát az alkohollal kapcsolatban a francia oktatási intézményekben. Ám a tiltás csak a vásárlásra vonatkozott, az alkoholfogyasztásra önmagában nem. Tehát azok a családok, amelyek továbbra is szentül hittek az alkohol gyerekekre gyakorolt áldásos hatásában, továbbra is élhettek ezzel a gyakorlattal. 

Szegény ember dajkája

Nem tudnám megmondani, hányszor dobták be nekem a pálinkás kenyeres poénokat a kisbabás időszakban, mintha csak valami légből kapott vicc lenne. Pedig nem is olyan régen Magyarországon kimondottan népszerű eszköz volt a pálinkás kenyér, vagy az íny pálinkával való bedörzsölése, és a máktea. E két példánál kevésbé ismert a pálinkás rongy, amit cumiként adtak a nyűgös babáknak. 

Erről a gyakorlatról még a nagymamám is mesélt, hogy amikor baba volt, vitték ki a földekre, ástak egy gödröt, abba beletették és pálinkás vagy mákteás rongyot, kenyérhéjat tettek a szájába nyugicumi gyanánt. 

Régen a bódító hatású máktea mellett ópium- és alkoholtartalmú édes szirupot is adtak a vigasztalanul síró kicsiknek, ám nem számoltak azzal, hogy ezek a szerek súlyos függőséget és elvonási tüneteket okozhatnak, tovább fokozva a babák szélsőséges hangulatingadozásait és az alaptüneteket. 

A szegény ember dajkájának nevezett ópium kimondottan hazárdjátéknak számított, hiszen túl is lehet adagolni, ilyen esetekben a babák akár eszméletüket is veszthették, de sajnos az sem volt ritka, hogy végzetes adagot kaptak. 

Persze fel lehet háborodni, hogy milyen kegyetlen és embertelen bánásmód volt ez, de érdemes belegondolni, hogy a szegény ember valóban nem tudta elvégezni a munkáját segítség és egy nyűgös baba mellett, és a megfelelő tudás hiányában a legjobb szándék állhatott a rossz módszerek választásának hátterében. 

Mielőtt szörnyülködnénk, hogy milyen rémes dolog volt ezt tenni a kisbabákkal, kisgyerekekkel, tényleg érdemes kalkulálni azzal, hogy az alkohol egyáltalán nem számított káros szernek a köztudatban. A síró babát az ember azóta meg akarja nyugtatni, mióta világ a világ. Biztos volt, aki felelőtlenül csak el akarta hallgattatni a nyűgös vagy hangos gyereket, de tételezzük fel, hogy többségében nem erről volt szó. 

És csak bízni tudok benne, hogy néhány évtized múlva nem derül ki, hogy valamelyik általunk bevetett gyereknevelési módszer vagy csodaszer valójában no go zóna és a felelőtlenség netovábbja. 

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images / Bettmann / Contributor

Szabó Anna Eszter