Gazdag nők harca az operapáholyért, és a kérdés: miért érdekel ez minket annyira?

–

(Vigyázat, a cikk Az aranykorral kapcsolatos spoilereket is tartalmaz!)

„Unalmas, mégis szeretjük”

Gazdag családokból származó nők az amerikai aranykorként is emlegetett 1880-as évek iparosodó New Yorkjában operapáholyokért harcolnak. Persze az sem elhanyagolható tény, hogy azok a páholyok pontosan hol helyezkednek el a nézőtéren – a küzdelem ebben a kérdésben válik csak igazán „véressé”. Valaki elveszti a családja egész vagyonát, de szerencsére hamar lesz megoldás a problémára.

Közben fiatal főhősnőnk jókora szégyent hoz a családjára azzal, hogy elszegődik egy lányiskolába rajzot oktatni. És ha ez nem lenne elég drámai, nem mellesleg épp élete legnehezebb döntése előtt áll: menjen-e hozzá sármos kérőjéhez, vagy ne. És ha ne, azt hogyan tálalja neki és a frigy miatt a fellegekben járó családnak.

Az aranykor nemrég véget ért második évadának szövevényes cselekménysorát persze még lehetne folytatni, de talán így is érzékelhető, milyen „fajsúlyos” kérdések adják a drámai alaphangot a sorozathoz, amelynek epizódjait ennek ellenére a tévé elé szegezve néztem hétfőnként. 

Pedig Julian Fellows új, az amerikai (régi és új-) gazdagok mindennapjait a középpontba állító alkotása messze elmarad korábbi nagy dobása, az agyondíjazott (SAG, Primetime Emmy, BAFTA, Golden Globe, TCA stb.) Downton Abbey óriási sikerétől, ami a sugárzó PBS történetének legnézettebb sorozatává vált, és ma már a popkultúra részeként hivatkozunk rá.

És bár két évad után már tudjuk, mennyire felesleges egymás mellé helyezve összehasonlítani a két sorozatot, ez a kritikusok és a nézők számára is elkerülhetetlen volt az első évad idején. Amellett, hogy előbbiek finoman szólva sem voltak elragadtatva Az aranykortól,

még a nézők jó része is lekicsinylő, olykor elégedetlen fintorral nézte végig az első, majd a második évadot – de mégis megnézte. „Unalmas, mégis szeretjük” – fogalmazott egy Reddit-felhasználó.

A kérdés már csak az: miért?

„A szeretet olyan, mint a lovaglás: ha nem tanulod meg fiatalon, felnőttként nem fog menni” – ez az egyik kedvenc idézetem a Downton Abbey sorozatból (a filmeket most nem hoznám ide, azokat különálló alkotásokként kezelem), és ezzel nagyjából pontot is tehetek annak a listának a végére, amelyen azok a nagy életigazságok sorakoznak, amiket magammal vittem a sorozatból. De nem is ez az ember célja, miközben akár az arisztokrata Crawley, akár Az aranykor-beli Van Rhijn és Russell család, valamint szolgálóik mindennapjait követi végig.

A kulcs többek közt a történelem romantizálása, illetve az eszképizmus. Ugyanis, ha a két említett sorozatnál maradunk: semmi sem áll távolabb a modern ember mindennapi problémáitól, mint azok a gondok, amikkel ezek az alkotások időben 100-150 évvel ezelőtt elhelyezett szereplői küzdenek.

Az aranykorból hozva a példát: egyikünket sem fenyegeti a veszély, hogy vagyonos dinasztia női sarjaként a rajztanári állással szégyent hozunk a családunkra (maximum anyagilag hozzuk nehezebb helyzetbe).

A múltba való menekülés veszélyek nélküli, és bár Az aranykor iparosodó New Yorkjában mindenki az elkerülhetetlen változásokról beszél – amik a társadalmi berendezkedést és a technológiai fejlődést egyaránt érintik –, ezek a változások számunkra korántsem bírnak akkora téttel. Épp ezért ezek a sorozatok biztonságos helyet nyújtanak számunkra, ahová elmenekülhetünk újratöltődni, kizökkenni és kikapcsolódni.

Biztonságos tér a szélsőséges érzések megélésére is

Amellett, hogy a szereplőket is (akiket Az aranykorban egyébként briliáns színészek játszanak, így például Christine Baranski) érik olyan élmények, amelyek miatt érzelmileg tudunk hozzájuk kapcsolódni, és amelyekkel tudunk azonosulni, a világukba visszavonulni összességében felszabadító – és szórakoztató – érzés.

Dr. Pamela Rutledge médiapszichológus CBC-nek adott nyilatkozata szerint egyebek mellett épp azért, mert

az érzelmi mélységek és magasságok – szerelmi drámák, veszteségek, intrikák, árulások – révén lehetővé teszik számunkra, hogy mi magunk is megéljünk érzelmi szélsőségeket, viszont valós egzisztenciális fenyegetettség nélkül.

A médiapszichológus, aki a Psychology Todaynek írt cikket a jelenségről, úgy tartja, a fiktív történetek és azok archetipikus szereplői sokféle olyan helyzetet kínálnak nekünk, amelyek által mi magunk is megvizsgálhatjuk a minket foglalkoztató kérdéseket: szembenézhetünk a bennünk is munkáló vággyal, hogy a valódi énünket lássák, és olyannak szeressenek, amilyenek vagyunk, esetleg a veszteség, a gyász nehéz érzéseit segítenek megélni. 

Végül minden úgy alakul, ahogy kell

Bár a szereplők számtalan nehézségen mennek keresztül, előbb-utóbb végül mindenkinek lekerekedik a sorsa. Az aranykorban inkább előbb, ebben a sorozatban ugyanis nem hagyják az embert sokáig feszültségben. Az elvesztett vagyont nem lehet ugyan visszaszerezni, viszont váratlanul olyan pénzforráshoz lehet jutni, amely megmenti a bajba jutott családot a csődtől. Nemet mondani a jól szituált udvarlónak, aki iránt nem táplálunk gyengéd érzelmeket, nehéz, de kifizetődő, hiszen rögtön utána bekopogtat egy valódi szerelem ígérete.

A médiaszociológus felhívja rá a figyelmet: az agyunk szereti a szimmetriát, ez a műfaj pedig megnyugtatóan kiszámítható mintákkal dolgozik.

A problémák a legtöbb esetben megoldódnak, ami azt az érzést kelti, hogy a világban – még ha csak fiktív is – van valamiféle rend, és létezik az igazságosság. Ez pedig jó érzéssel, elégedettséggel tölt el, a boldog befejezés feldobottá tesz, és Pamela Rutledge szerint segít a világhoz való optimista hozzáállás kiépítésében, illetve fenntartásában.

Kaphatnánk ennél többet egy, a kritikusok által sokat vitatott, kissé butuska sorozattól? Aligha.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: HBO

Filákovity Radojka